Egy lemez két arca - Stratovarius: Polaris

Kedves Olvasók! A lap profiljába beletartozó zenei műfajok egyik kiemelten várt albuma az új Stratovarius lemez. Mivel szerkesztőségünkben megoszlanak a vélemények a Polaris sikerességéről, két, eltérő véleményű kritikát közlünk, ki -ki döntse el, melyik "arcát" látja az adott műnek... Garael kritikája 2009 egyik legjobban várt, és legizgalmasabbnak vélt metal meccse a Revolution Renaissance - Stratovarius derbi találgatásai végre testet ölthettek: jóllehet, én a fém-TOTO-n biztos egyesre vettem az eredményt, a rajongók nagy része az anyabanda mellett tette le voksát, főleg azok után, hogy Tolkki új csapatának csak az első bemutatója volt echte Stratovarius akrobatika. Jóllehet, az Age Of Aquarius - mint ahogy korábbi kritikámból kiderült - nem tudta átugorni a New Era által felállí­tott lécet, az epikus, újkori Stratovarius nyomai természetesen felfedezhetőek voltak az új pacsirta által felénekelt dallamokban, érdekes, számomra élvezetes epikát teremtve a lassan hömpölygő Tolkki melódiafolyamban. Az "önállósodott Stratovarius " egy pozití­v kicsengésű, erőteljes hangulatú albumot í­gért, ahol nincs helye az egomániának és a zenei despotizmusnak s melyben minden régi Strato fan megtalálhatja azokat a momentumokat, amiért szeretni lehet a bandát. Azok a rajongók, kik ennek hatására régi, Visions korabeli slágerparádét vártak, most minden bizonnyal csalódottan hallgathatják a megjelent új album dalait, melyeknek nem sok közük van a direkt slágerbombákhoz: az epika progresszí­v irányba fordulva változtatta a korábbi munkákhoz képest nehezen emészthetővé a Polarist, s még az olyan kétlábdobos speedelések, mint a Blind is igényel némi odafigyelést - az biztos, hogy a mondás szerinti inasnak beletörne a szája, ha ilyen slágert próbálna fütyülni. Félre ne értsen a kedves Olvasó: semmi bajom nincs azzal, ha egy zenekar megpróbál bizonyos határok közt váltani, az RR albumán pedig egyenesen élveztem a progresszí­vebb, lassabb, témakifejtősebb hozzáállást, ám mí­g ott a dallamok elvitték a hátukon az "epikai terhet", addig a Stratovarius nagyot nyögve terült el a súly alatt. Hiába a feeling, hiába Kotipelto hangja, a dalok megmaradnak "kvázi" mivoltukban, egyszerűen hiányzik az a szikra, mely nagyszerűvé tenné őket - vagy amely "igazi" Stratovarius világot varázsolna az arra érdemes hallgatóknak. Ezek ellenére nem rosszak a dalok, ám az ilyen progresszí­v jellegű, neoklasszikus hatásokkal tűzdelt albumokkal tele van a padlás, ráadásul meglehetős mennyiségben még "érdekesebb" ajándékot is tartalmaz a csomag, mint a Polaris. Hiába, hiányoznak azok a slágerek, melyekben a csapat oly nagyot alkotott, hiányoznak az "édes" melódiák, melyeket korábban csuklóból ráztak ki, mondjuk ki: hiányzik Tolkki. A Forever Today, vagy számomra a legsikerültebb, ortodox Stratovariust idéző, nyitó szám, a Deep Unknown is csak "átlag" minősí­tést kapnának az évekkel ezelőtti Strato -skálán, ráadásul a szerzemények nagy részében amolyan asztalfiókba tett, majd felhasználjuk még valamire ötleteket vélek felfedezni, olyan megoldásokat, melyek annak idején nem ütötték meg a Tolkki mércét. A progresszivitás hiába teremt hangszerbravúros megoldásokat, nem tudja helyettesí­teni az emlékezetes melódiákat, a könnyed szárnyalást - én néha szinte hallom a nyögéseket, melyeket a témakifejtés közben hallat a kreativitás szelleme. Az új gitáros, Matias Kupiainen instrumentum kezelésben élvezetesen pótolja Tolkkit, ám dalszerzésben, komplex látásmódban nem tudta felvenni a fonalat, Lauri Polla szerzeményei - köztük az epikus, ám nehezen előrehaladó Emancipation Suite - pedig egyenesen untatnak: ezeket a dalokat csak Kotipelto csodás hangja és a bravúros hangszeres megoldások teszik számomra hallgathatóvá. Érdekes analógia talán, de én ugyanazt érzem, mint az új Guns n Roses esetében: jó, jó, de nem az igazi...Ahhoz ugyanis, hogy létrejöjjön az a bizonyos mágia, több szükséges, mint Tolkki, több szükséges, mint Kotipelto és az instrumentális szekció - a szeletek csak akkor állnak össze egész tortává, ha minden darab a helyére kerül, egy, közös tálra, és akkor nem érezzük tovább a polaritásból eredő távolságot a régi és új között. 10/6 MMarton kritikája Az idei év egyik legizgalmasabb kérdése volt a metálzenei életben, hogy mire lesz képes a zseniális Timo Tolkki nélkül felálló melodikus power csoda Stratovarius. Mielőtt a válaszok nyomába erednénk, dióhéjban foglaljuk össze az elmúlt 5-6 év legfontosabb eseményeit. A látszólag verhetetlen formát mutató csapattal kapcsolatos első problémák 2003 őszén jelentkeztek, mikor is kiderült, hogy a korábbi albumok zsenialitását valamelyest nélkülöző Elements 2 anyaghoz nem lesz turné. Nem sokkal később már arról pletykáltak a lapok, hogy Timo Tolkki gitáros és Timo Kotipelto énekes nem hajlandóak beszélni egymással, majd jött a mindenkit sokkoló bejelentés, hogy a zenekarvezető Tolkki kirúgta Jörg Michael dobost és Kotipeltot, kinek utódját egy Miss K. nevű hölgy személyében találta meg. Nem csak a rajongók akadtak ki a hí­rek hallatán, a csapatban is sok volt a feszültség. Így történhetett többek közt, hogy a billentyűs Jens levizelte Tolkkit. A gitáros amúgyis labilis idegrendszere nem bí­rta az őt ért sérelmeket, kórházba került, majd miután az elméje látszólag helyre állt, egy rövidebb pihenés után a tagok kibékültek, s a közvetlenül a kórházba kerülés előtt í­rt dalokat tartalmazó Stratovarius cí­mű lemezzel tértek vissza a köztudatba. A béke nem volt hosszú, az addig fix tagnak tűnő Jari Kainulainen basszusgitáros a turné kezdete előtt kiszállt a csapatból, í­gy a rajongókat megosztó feketeborí­tós albumot népszerűsí­tő körúton már egy új srác Lauri Porra próbálta helyrehozni a megtépázott csapat becsületét. 2007ben már készült az új Strato lemez, s mikor már mindenki azt hitte 2008-ban, hogy a Strato visszatérhet, Tolkki újból sokkolta a közvéleményt. Feloszlatta a csapatot (az ok újfent a Kotipeltoval és Jörggel történő megférhetetlenség volt), s a megí­rt dalokat egy új, Revolution Renaissance nevű együttessel adta ki. A Strato másik négy tagja viszont úgy döntött, hogy nem hagyják magukat, Jens Johansson vezetésével folytatták a Stratot, Tolkkitól megszerezték a névhasználati jogot, bevették Matias Kupiainen gitárost, s nekifogtak egy új lemeznek, mellyel szerették volna legendás együttes meggyalázott és sárba tiport jó hí­rét visszaszerezni. Így jutunk el a Polarisig, mely 4 év szünet után érkezett, az együttes 12. albuma, s az első a nótaí­rásban abszolút monopóliummal bí­ró Tolkki nélkül. Eleinte nagyon örültem annak, hogy folytatják a fiúk Stratovarius néven, reménykedtem, hogy vannak olyan professzionális zenészek, hogy T.T. nélkül is képesek lesznek valami rendkí­vül ütőset, Stratosat összedobni. Aztán amikor meghallottam a lemezt felvezető maxit, komoly aggályaim adódtak. A sajtó arról beszélt, hogy a zene progosodott, a Deep Unknown meg aztán minden volt számomra, csak nem hagyományos Strato sláger. Féltem a Polaristól! a Strato egy hatalmas kedvenc nálam, a Manowar mellett a legkedvesebb bandám, rettegtem, hogy csalódnom kell bennük. Nem kellett! Kérem tisztelettel, elégedett mosolyra, mi több, vigyorra húzhatom számat, emberek a Stratovarius visszatért! Sikerült egy í­zig-vérig Stratovarius albumot összehozni, gyakorlatilag, ha nem ismerném a korábbi nótaí­rási erőviszonyokat, nem mondanám meg, hogy most radikális változás történt. Persze igazi rajongóként ki-kihallja az ember, hogy egy-egy helyen valami dallam, ritmus, vagy tempóváltás biztos nem ment volna át Timo rostáján, mégis itt a zene, amit imádok, s sokkal jobban belepasszol az eddigi Stratovarius világába, mint arra korábban számí­tani mertem. De még mielőtt örömünkben felsikkantanánk, és ész nélkül elkezdenénk lelkesedni, finoman már most, hadd jegyzem meg, hogy ez azért nem az eddigi legjobb Strato lemez. Az utolsó két albumot sikerült felülmúlni, de az abszolút kedvenc Visions és Infinite nótáinak szí­nvonalát nem sikerült elérni, sőt az Episode, Destiny, Elements, 4th Dimensionnél is talán egy picit harmatosabb a mostani mű. A zene az viszont tiszta Stratovarius. Oké, itt a Deep Unknown, ez egy jó nyitódal, de én inkább japcsi bónusznak tettem volna fel, mert nem egy Eagleheart, Paradise, vagy Hunting. (Még mindig nem tudom hová tenni, annak ellenére, hogy most már nagyon bejön.) Na, de a többi! A fiúk meg próbálták bebizonyí­tani, hogy méltóak a legendás névre. Noha vannak pillanatok, amik az Infinitet juttatják az ember eszébe, nekem legtöbbször mégis a 4th Dimension, vagy az Episode egy - egy tétele ugrott be. Sajnos akkora sláger nem kapott helyet, mint amilyenekben bővelkedik a Visions, ellenben azt jól tették a srácok, hogy Elements szintű epikus csodanótákat nem akartak összehozni, igen, azokhoz Tolkki zsenije kell. Mégis, tetszik amit hallok, tipikusan Stratovarius, megvannak a zene azon finom elemei, apró dí­szei, amelyek csak erre az együttesre jellemzőek, s amelyek viszonthallása oly sok örömet okoz a rajongóknak. Picit talán most előrébb került a billentyű a gitárhoz képest, mint eddig, főleg a szólók terén. Ezen nem is kell csodálkozni, hisz most már Jens a zenekarvezető, de ez csak egy apróság, alig észrevehető különbség. Na nézzük is akkor ezt a 11 szerzeményt, melyek újra visszaadták a hitemet imádott finn együttesembe: Az első klipdal a Deep Unknown. Már utaltam rá, hogy érdekes nóta, gyors, kellően ütős és pörgős, de az elmúlt lemezek slágereitől eléggé eltér (Tolkki mellett ez tuti nem kerülhetett volna lemezre), mindazonáltal tetszik, de úgy érzem, hogy ha e helyett egy hagyományosabb Strato slágerrel indulna a Polaris, jelentősen javí­thatna az összképen. A Falling Star viszont már visszarepí­t a banda hőskorába, nekem a 4th Dimension jutott róla az eszembe, szerintem simán felkerülhetett volna oda is, méltó párja a Galaxies tí­pusú nótáknak. Tetszik! A dallamvilág, zenei megoldások, szóló, minden annyira jól elkapja a régi banda "feelingjét", hogy öröm hallgatni! Egy epikusabb vonalat képvisel a King Of Nothing, az Episode irányvonala keveredik valamennyire a Stratovarius cí­mű album Leave The Tribejával. Ugyanúgy megvan a banda minden védjegye itt is. Nem tudom, hogy ezen finomságok, melyek a banda egyediségét határozták meg eddig is Jenshez voltak köszönhetőek, ha nem, akkor nagy jól figyeltek Tolkki partnerei az elmúlt években s ügyesen kopí­rozták a mestert. A Blind az első hagyományosabb Strato féle speed bomba, a No Turning Back / Tomorrow vonalat viszi tovább, remek kis szólóval, az állam meg még mindig a padlón, ahogy megelevenednek újra a szí­vemnek oly kedves dallamok, melódiák. A Winter Skies egy lassú, epikusabb tétel középen, szintén nem hoz semmi újdonságot (hála a jó égnek), egyszerűen csak szép és jó helyen van, ahol van! A Forever is Today az Infinite lemez speedhimnuszaira hajaz (Freedom / Glory Of The World) de emlí­thetném a Destinyről a No Turning Backet, vagy a Rebelt is. Csak még ezeknél is jobb, hamar kedvenccé vált. Jön a Higher We Go. Na, ő lehetne a nagy sláger, ha nem lenne elkotipeltosí­tva a verze. Minek lelassí­tani? Inkább újra kellett volna gondolni, a hangszerelést, nem belassulni... Nagy kár, ebből egy óriási Strato sláger lehetne, mint ahogy a verzék utántól az is! A lezárás meg teljesen tipikus. Még í­gy is az album egyik legerősebb pontja, nagyon ütős kis nóta. Tuti koncertfavorit! Megint a csapat szebbik oldalát kapjuk a Somehow Preciousban. Leheletnyi Dreamspaces hangulat keveredik a Visions balladisztikusabb tételeivel, szép lett, a dallamok megintcsak hamisí­tatlanul Stratovariusosak. Az Emmancipationt nem értem, hogy minek kellett két részre bontani, í­gy kicsit fölöslegesnek érzem a 2. részt (helyette még valami gyors kéne...). Mindazonáltal, most egyben értékelem a kettőt. Megint csak tipikus Episodeos epikus dalt kapunk, akár arra a lemezre is felkerülhetett volna. Annyira nem zseniális, mint Tolkki egy- egy a monumentalitást kiteljesí­tő zenei csodája, mégis kellemes, élvezetes. Kb. az Eternity szí­nvonalával azonos, a Night Time / Uncertainty / Babylon triót meg egyenesen felülmúlja nálam. Az utolsó nótával is az Episodenál maradunk, egy vonósokkal megtámogatott nagyszerű Forever "utánérzés" a When Mountains Fall. Nagyon szép mind a zene, mind a szöveg, ideje volt már újra elő venni a csapat ezen arcát is, tényleg gyönyörű lezárás. Noh, sok korábbi dalt felsoroltam itt, az azért feltűnhet, hogy mondjuk a Black Diamond, a Speed Of Light, a The Kiss Of Judas, vagy a Father Time kimaradt a felsorolásból. Igen kérem, a Polaris dalai nem okvetlen a klasszikusokkal emlegethetőek egy lapon, inkább azon slágerekkel, amelyek jók, erősek, de a banda egyéniségének, szí­nének kialakí­tásában volt fontosabb szerepük, mintsem, hogy a best-of válogatások húzónótái lettek volna. A zenészek háza táját egy rossz szó nem érheti. Jörg Michael dobolását mindig is imádtam hallgatni, most is kitesz magáért a német, játéka továbbra is a csapat egyik komoly erőssége. Johansson előtérbe került, de nem zavaróan, hallható, hogy mennyire figyel, hogy a csapat megtartsa eddigi stí­lusjegyeit, azon apró momentumait a zenében, ami igazán Stratóssá teszi őket. Lauri szerintem tökéletesen helyettesí­ti Jari Kainulainent, ráadásul, mint dalszerző is egész ügyes. Ha nótaí­rás terén nem is, gitározásban mindenképpen felveheti az ifjú Matias nagy elődjével a versenyt. Nagyon virtuóz a srác, gitár szempontjából érzésem szerint rendkí­vül jól sikerült pótolni Tolkkit. Kotipelto pedig hozza a szokásos dallamokat, hangja még mindig szenzációs, ő aztán semmit nem változott. Úgy érzem, hogy a srácok most próbáltak egy olyan albumot készí­teni, amelyik azt hivatott bizonyí­tani, hogy méltók a Stratovarius névre, s a csapat több arculatát is igyekeztek megvillantani egy - egy dal erejéig. Ezzel semmi baj, a zavaros idők után én is azt gondolom, hogy most erre volt szükség, s az alapján, hogy elsőre ilyen remek produkciót tettek le az asztalra, remélem, hogy végre ismét, tartósan együtt tud működni a tagság és a következő lemezeken a klasszikusok ní­vóját is meg tudják közelí­teni. Hölgyeim és Uraim, a Stratovarius visszatért! Noha a minden szempontból etalon Visions szí­nvonalát nem sikerült utolérni, mégis egy remek, tisztességes nótacsokorral bizonyí­tották be Johanssonék, hogy igenis, a finn csodacsapat Tolkki nélkül is méltó a legendás névre! Egy 100%osan Stratovarius albumról van szó, amit a rajongók biztosan imádni fognak, s noha akkora slágerek most nem kaptak helyet, mint a Kiss Of Judas, mások is nyugodtan próbálkozzanak a Havancsák mesterrel által gyönyörű köntösbe öltöztetett Polarissal, mert kiváló! Ha mást nem, az elmúlt két korongot lazán kenterbe veri! (A legutóbbi Rev. Renről nem is beszélve, ami azért szintén nagyon tetszett nekem.) Szí­vem szerint lazán menne rá a 10-es, biztos, hogy év végén dobós lesz nálam a Polaris, de a pontszámnál igyekszem az objektí­v énemet elővenni és nem a rajongóit. 10/9 2009 - Napalm Records Honlap: www.stratovarius.com Zenészek: Timo Kotipelto (1994-2004, 2005-) - ének Matias Kupiainen (Fist in Fetus, The Sinkage) - gitár (2008-) Jens Johansson (Art Metal, Yngwie J. Malmsteen, Dio, Russell Allen's Atomic Soul) - billentyűs hangszerek (1995-) Lauri Porra (Kotipelto, Sinergy, Almah) - basszusgitár (2005-) Jörg Michael (Rage, Saxon, Grave Digger, Running Wild, Mekong Delta, Axel Rudi Pell, Headhunter) - dob (1995-2004, 2005-) Számlista: 01. Deep Unknown 02. Falling Star 03. King of Nothing 04. Blind 05. Winter Skies 06. Forever Is Today 07. Higher We Go 08. Somehow Precious 09. Emancipation suite: I Dusk 10. Emancipation suite: II Dawn 11. When Mountains Fall 12. Deep Unknown (Mikko Raita Vinyl Mix)