Slough Feg: Ape Uprising
írta Adamwarlock | 2009.05.06.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Cruz Del Sur
Weblap: www.sloughfeg.com
Stílus: heavy metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Van az úgy, hogy egy nagyszerű együttes képtelen megkaparintani a teljesítménye alapján járó helyet. Ezek a bandák örökre eltűnnek a süllyesztőben, néhány rajongó esetleg élete végéig emlékezni fog a kis klubkoncertekre, de semmi több nem marad utánuk. Eljuthatnak valamelyik neves banda előzenekarának megtisztelő posztjáig, de most valljuk be őszintén, a főbanda után ritkán emlékszünk rájuk (tisztelet a kivételnek). A furcsa nevű Slough Feg is az a brigád, ami több mint tíz éves fennállása alatt nem tudott feljutni a csúcsra. Beutazták pedig Európát, megjárták az Egyesült Államok keleti- és nyugati partját is, mégsem lett sehol hangos tőlük a sajtó, nem töltöttek meg monumentális koncerttermeket. A banda motorja Michael Scalzi egy 2003-as interjúban teljes kiábrándultságának adott hangot, mondván, hogy rossz helyre és rossz korba született. Hát igen, ha nem a '90-es évek végének Amerikájában, hanem a '80-as évek Európájában írja meg dalait, akkor sikere garantált lenne, de így marad neki az elkeseredett küzdelem, és a nagy álom kergetése, hogy igazi sztár legyen. Mit mondhatunk el a Slough Feg hangulatáról, zenei irányáról, mielőtt nekilátnánk a főfogás, azaz az új album boncolgatásának? Először is a furcsa névválasztás nem hiába történt, ugyanis az együttes eredeti nevét, The Lord Weird Slough Feg -et egy Slaine nevezetű kelta elemekkel átszőtt képregényből húzta elő. 2005-ben lerövidítették az irreálisan hosszú szókapcsolatot és nyerték el mai formájukat. A kelta gyökerek megtalálhatók, főleg a korai albumaikon, de ír momentumokat fedezhetünk fel a 2005-ös és 2007-es lemezek egyes szólófutamaiban is. Ahogy külföldi kritikákat olvastam a bandáról, kezdett összeállni a kép, hogy a zenéjükkel semmi baj nem lenne, de valami mégsem stimmel. Underground körökben ismert az együttes, de a nagyobb fesztiválok elkerülték őket. Korábbi albumaikat hallgatva meg kell állapítani: tény, hogy még a popularitásra való törekedés legkisebb szikrája sincs meg bennük, ellenben olyan karizmával és egyéniséggel rendelkeznek, ami nem sok zenésznek adatik meg. Vajon 2009 változást hoz nekik az új albummal? Lássuk, mit tettek le idén az asztalra! Megkérném a kedves olvasókat, hogy a borítóból ne vonjon le semmiféle hosszú távú következtetést! Ez se nem thrash metál, se nem rap, se nem drum 'n bass, pedig a fura képről minden eszembe jutott, csak a tradicionális heavy metal nem. A címhez híven az egész album egy koncepcióra épül, méghozzá a majmok lázadására. Hogy ennek mi köze a metálhoz, még inkább mi köze keltákhoz, azt ne tőlem tessék kérdezni. Érdekes módon a folk elemek szinte teljesen eltűntek a Slough Feg zenéjéből, pedig eddigi munkáik során mindig is szenteltek három-négy számot albumonként az ír népzenének. The Hunchback of Notre Doom című számmal indítunk, ami nagyjából determinálja az elkövetkező negyven perc hangulatát. Címéhez híven, olyan ez a dal, mintha a Black Sabbath - Dehumanizerről maradt volna le. A kegyetlen reszelős doomolás azonnal megteremti az egész lemezt jellemző jéghideg hangulatot. A következő számokat tekintve tökéletes intro. Gyorsítunk kicsit az Overbornnal, és egyből felkapjuk a fejünket, mert ráismerünk a második ihlető bandára. Bizony-bizony, érezhető a korai Iron Maiden hatás rendesen. Michael Scalzi szőrös torka elementális erősségű hanghullámokat rejt, néha Blaze Bayley, néha Serj Tankian, néha Tony Martin, néha meg a borítón üvöltő gorilla jutott róla eszembe. A harmadik dal, az Ape Uprising is követi a Vasszűzek hagyományait, csak jóval keményebb formában. A tíz perces dalmonstrum a lemez ékköve. Szövegvilág, dallamok, hangszerek, mindent eltaláltak a címadó műben, amelyben a progresszív metál jegyei is megmutatkoznak. Black Sabbath - Tv Crimes + bármelyik Iron Maiden klasszikus + a nagy gorilla a borítóról. Még inkább meghúzzák a tempót a San Franciscó-i fiúk a Simeon Manifesto és a Shakedown Tt the 6 című nótákkal. Elértünk az album közepéhez és még mindig nem vált unalmassá a mindent romba döntő majmok története. A White Cousin akusztikus elemekkel átszőtt munka, ami üdítően hat a súlyos darabok után. Végre megmutatkozik, hogy a dalok összeszerkesztése is elhanyagolhatatlanul fontos része a munkának. Kiderül, hogy e téren is jól sikerült az album: a legjobb helyre sikerült betenni a pihentető számot! Lazább dallamok ütik meg fülünket, lehiggadunk kissé a feszített tempó után, ám mindezt csak azért, hogy előkészítse a terepet a címadó dal mellett számomra legnagyobbat ütő, Ape Outro-nak. A lendületes szám szól mindenről, ami elképzelhető: vallás, erőszak, filozófia megspékelve természetesen a borítón szereplő nagy gorillával. Végül a leginkább hard rockra hajazó, dallamos, maxin is megjelent Nasty Heroval zárul a lemez. A hangzás tökéletes. Minden egyes hangszer gyönyörűen hallatszik, senki nem nyom el senkit. Az agyalós zene kedvelőit is kielégíthetik a gitártémák, bár Dream Theater-i mélységeket ne várjunk. De miért is várnánk egy nagy gorillától? Bár az album erőteljes, tempós számokat tartalmaz, ám nem a slágeres, hangszóróval együtt üvöltős fajtát kapjuk meg, hanem a műfaj azon válfaját, aminek hallgatása közben leülünk az ágy szélére, és beutazunk egy, a miénktől merőben eltérő, idegen világot. Még írnék vagy tíz oldalt csak az egyes számokat elemezgetve, de már így sem sikerült túl rövidre a cikk. Bevallom nagyon megfogott az album, nálam az idei top 10-ben garantált helye van. Csak azt sajnálom, hogy valószínűleg el fog tűnni örökre a feledés homályában, és mindössze néhány ember fog rá emlékezni, és száját húzva csettinteni, hogy ,,Miért nem a '80-as években írták ezt a mesterművet?"...
Legutóbbi hozzászólások