Lion's Share: Dark Hours

írta Tomka | 2009.03.27.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Blistering Records

Weblap: www.lionsshare.org

Stílus: power metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Úgy látszik, lassan nem csak együtteseknek, hanem olyan zenészeknek is kialakulhat külön- és egyedülálló "személyi kultuszuk", amely stí­lusokon átí­velő minőséget garantál a mai lemezdömpingben alaposabban elmélyedő rajongók számára. Habár az esetek többségében a több együttesbeli tagság vagy az aktivitás vagy a kreativitás halálához szokott vezetni, ahogy mindig, ezúttal is találhatók kivételek. Első nekifutásra az örökmozgó Jorn Landet nevezhetnénk meg eklatáns példának, aki a hard rocktól kezdve a progresszí­v tájakon keresztül egészen a power metalig szinte mindenhol megfordult már, egy-két kivétellel következetesen fenntartva azt a bizonyos lécet, amit nem csak alkoholszintjével képes átugrani. Ám a vendégszerepléseket leszámí­tva a Mester sem párhuzamosan futatta sok szempontból mértékadó zenekarait, hanem stí­lusról stí­lusra és együttesből együttesbe ugrálva próbálkozott az önmegvalósí­tás végtelen folyamatával. Ezzel szemben a zseniket tucat számra "termelő" skandináv berkekben akadhatunk olyan őstehetségre, aki sem munkamoráljában, sem hangi adottságaiban nem esik messze kishercegünk fájától. Nils Patrick Johansson ugyanis 2007 óta 3 aktí­van működő, többnyire a fősodorhoz tartozó együttesben állí­totta a rajongók kényeztetésének szolgálatába rendkí­vüli kvalitásokkal rendelkező orgánumát. Az Astral Doors rockba oltott power metalja, és a progresszí­v-folk-power metal szűk halmazát gyarapí­tó Wuthering Heights után két éve új életet lehelt az immár Amerikában is nagykorúnak számí­tó Lion's Share gárdájába, - kis paradoxonnal élve - felébresztve őket érzelmi kómájukból. Az Emotional Coma lendületes portréja mögött azonban némi kiforratlanságot vélhetett felfedezni a vájt fülű zenebolond: a power, a thrash metal és a sabbathi hatások igencsak élvezetes hallgatnivalót nyújtottak, ám korántsem formáltak még egységes zenei arculatot. Habár ez kétségkí­vül teremt némi változatosságot összkép szintjén, a sors iróniája, hogy egyes számok mégis túlzott monotonitásuk okán kerülhettek ki hamar a lejátszó örök körforgásából. A különböző zenei gyökerekből táplálkozó diverzitás azonban az idei Dark Hours alkalmából átadta helyét egy tudatos, egységes koncepciónak, amely leginkább a US power szigorúságot előnyben részesí­tő célkitűzéseivel rokoní­tható. Egész egyszerűen radikalizálták az előző korong agresszí­v motí­vumait, lenyesve az epikus mellékhajtásokat, hogy sűrí­tett kiadásban tárhassák a nagyvilág elé masszí­v, rigorózus portékájukat. Ezzel pedig Patricknak is feladták a leckét: korábbi - és más bandáiban hallható - terjedelmes, nagy í­vű énektémái helyett ezúttal "gonosz" énjét kellett elővenni, amely jóval kevesebb mozgásteret enged neki. Persze tudjuk, hogy ezzel jócskán keretek közé szorí­tja képességeit, ám a Dark Hours energiabombája nem engedi meg, hogy a szertefoszlott epikus dallamkatedrálisok romjai felett siránkozzunk. Ráadásul, mivel az énektémák és a zenei világ tökéletesen passzolnak egymáshoz, felesleges is lenne efölött elmélkedni. Ennek fényében a nyitó Judas Must Die másodpercek alatt tapasztja be a vészmadarak száját, hosszú távú károsodást okozva tomboló riffjével a felkészületlen hallójáratokban. És, lássunk csodát, a melódiák felebarátainak sem kell panaszkodni, hiszen hangszálakrobatánk új szerepköre ellenére is akkora refrént ragaszt az őrjöngő instrumentumok alá/fölé, hogy azt bizony akármelyik AOR gárda megirigyelhetné - már ha kizárólag a "fülbemászást" tesszük meg az összehasonlí­tás kritériumának. A tempó is eléri a halálos iramot, alig-alig engedve a fejbiccentő izmok sebességmérő berendezését az elfogadott szint alá csökkenni. Mí­g az előző lemezen váltakozva élvezhettük a gyorsaság és a komótosabban kibontakozó monumentalitás előnyeit, addig most az átlag jócskán elbillent a thrash metalra jellemző mérték felé. Persze akad azért középtempó is, ami minőség tekintetében nem marad el semennyire száguldozó társaitól: a Bottomless Pit példának okáért olyan kitartó önismétlő riffel kalapálja továbbra is földbe az eddigre már leesett állakat, hogy az egész egyszerűen gyönyörű. Hiába, azok a rómaiak tudtak valamit a repetí­cióról... Ezt a vonalat követi a Heavy Cross To Bear is, amely - csak hogy ellentmondjunk önmagunknak - a kötelező kivételt képezi, hiszen a jó öreg riffközpontú epikus doom hatásai érezhetők rajta - könnyen odabiggyeszthető az Emotional Coma cí­madó szerzeménye mellé, még ha nem is szárnyal candlemassi magaslatokban. Az egyértelmű többséget azonban a Full Metal Jackethez vagy a Phantom Riderhez hasonló, kalapáló duplázóval feldúsí­tott tornádók alkotják - egyenes vonalú, lényegre törő, a zenei egyenletek felállí­tását hanyagoló dalok, rövid szólókkal, ám annál tovább kitartott gyilkos riffel. A gitármunkáért továbbra is Lars Christmansson volt a felelős, kézen fogva Sampo Axelsson bárdistával - újdonságot csupán a dobcucc mögött helyet foglaló Conny Petterson személye jelent, akit a szélesebb zenei í­zléssel rendelkezők az Anata nevű technikás death metal formációból ismerhetnek. Szerepe azonban ezúttal mindössze az alapok precí­z biztosí­tására szorí­tkozik, az összetett megoldások maradtak "hazai pályán". A fenti jellemvonások leí­rásából azonban hiba lenne arra következtetni, hogy az album hí­ján van a power metal elengedhetetlen kellékeként aposztrofálható, magasröptű dallamokban. Igaz, hogy az alapok jócskán agresszí­vebbek a korábbinál, ám szinte minden számban megtalálják az útját annak, hogy kellő mennyiségű melódiát injekciózzanak a dalokba, hogy még a legelkötelezettebb heavy metal hí­vők is túléljék ezeket a sötét órákat. Elég csak belefülelni a Barker Ranch c. opusba, amit egy olyan klasszikus magasztos refrénnel fejeltek meg, amely tipikusan arra í­téltetett, hogy még jó ideig keringjen a hallójáratokban; vagy a lemezt méltóképpen lezáró Behind The Curtain a maga kiugrónak számí­tó 5 percével, amibe több tempóváltás is belefért, egy kis sabbathos doom témával zárva a lemezt, fricskát adva a kategorizáló újságí­róknak...

Pontszám: 8