LORDI Horror Pictures SHOW: Lordi, Fatal Smile, Brandon Ashley & The Silverbugs, 2009.03. 11. Petőfi Csarnok

Az eddig ismert idei koncertdátumok közül Jon Lord budapesti vendégjátéka mellett a finn szörnyek érkezése keltette fel legjobban az érdeklődésemet. Sajnos itt, közép-kelet Európában nagyon ritkán adatik meg, hogy egy ekkora látvánnyal és show-val turnézó banda látogat meg minket, í­gy kötelezőnek éreztem a bulit és nem is kellett csalódnom, legalábbis a Lordiban semmiképpen... Nem tudom eléggé hangsúlyozni, egy rossz szokás rabja vagyok! Dohányzom. Ám igyekszem tiszteletben tartani másokat, akik e szenvedéllyel nem élnek és esetleg zavarja őket, í­gy a ruhatárban leadott "tételek" tartalmazták a "koporsószögeket" is. Több alkalommal volt szerencsém élvezni koncertet a Petőfi Csarnokban, ahol köztudottan dí­vik bagózni, annak ellenére, hogy tiltó táblák tömkelege figyelmezteti a belépőket: TILOS A DOHÁNYZÁS! Hangsúlyozom, nem a felirat tart vissza, egyszerűen úgy érzem, hogy nem vagyok egyedül, de mi haszna, ha vannak, akik másképp gondolkodnak. Egy ifjú hölgy nem átallott gomolygó füstöt eregetni gyermekem arcába, benn a koncertteremben. Viszonylag diplomatikus, de annál nyilvánvalóbb tekintetemre reagálva: SEMMI SEM TÖRTÉNT! Sőt! Még inkább némi sértődöttséget véltem felfedezni (pedig egy szó sem hagyta el a számat)! Nem kí­vánom tovább fűzni a szálakat, a közönség több tagja sem bí­rta "cérnával", sajnos a dohányosokról van szó! Úgy látszik, a szí­npadi effektek nem nyújtottak elegendő füstöt! SAJNÁLOM ÉS NEM ÉRTEM!!! "Bogarasok előnyben": Brandon Ashley & The Silverbugs Az elő-előzenekar neve számomra mit sem mondott. Nem is igen erőlködtem, hogy tisztába kerüljek a csapat munkásságával, bár - í­gy utólag - nem lett volna nagy meló, hiszen Brandon Ashley és az "Ezüstbogarak" társasága még nem tekint vissza nagy múltra. Első látásra "klasszikus" hátborzongató kinézet - itt ki kell, hogy hangsúlyozzam, kamasz leányommal érkeztem a helyszí­nre, aki szigorúan megtiltotta utóbb, hogy "lehúzzam" a társaságot, főként az énekest, vajon miért? :o) -, azaz amolyan "azt sem tudom, hogy hova tartozom, milyen stí­lusban és mennyire legyek polgárpukkasztó" külsőben pompázott a csapat. A frontember valószí­nűleg elhagyta a hózentrógerét, gúnyolódtunk Mészi barátommal, az "egyszálbél" énekes ugyanis épphogy csak magán tudta tartani nadrágját. S milyen igaz, utólagos keresgélésem a világhálón, több bizonyí­tékot is adott arra vonatkozóan, hogy Brandon nadrágtartóban szokott a szí­npadra lépni! A muzsika viszont annál imponálóbban indult, dögös, jó kis kemény hangzás (megjegyzés: kifejezetten élvezetes volt a megszólalás), húzós tempó, hibátlan kezdés! Annak ellenére, hogy a Petőfi Csarnok ekkor még félig sem telt meg, a banda rendesen odatette magát. Első hallásra slágergyanús dallamokat kaptunk, ám a középrész néhány - punk, nu-metal és ska elemekkel tarkí­tott - nótája leültette (nálam) a szí­nvonalat. A végére ismét a jól bevált zúzást kaptuk és nem is maradt el a siker. A rövid, ám annál velősebb program kitűnő bemelegí­tést adott a gyarapodó közönségnek. Nem rossz kezdés! Csak a folytatás is legalább ilyen legyen! - gondoltam. Bárcsak igazam lett volna...! "Végzetes grimasz": Fatal Smile Eddigi "pályafutásom" első negatí­v kritikája következik. Nem is tudom, hogyan kezdjem! Rendben, ahogy szoktam, induljon a jó dolgokkal. Első pillanatban még csak a mosoly jelent meg arcomon, nem gondoltam volna, hogy végzetes lesz! A svéd brigád megjelenése a '80-as évekbe repí­tett vissza. Igazi "haj banda" - gondoltam, Szöcskével össze is néztünk, í­gy kell kinézni egy hamisí­tatlan glam rock zenekarnak. Ám a produkció (számomra) csak 50%-osra sikeredett. A ritmus szekciót nem tudom bí­rálni, tisztességesen hozták az elvárt szintet. A csapat dobosa, igaz, szinte eltűnt a szerkó mögött, figurázott, miközben adta a dögös tempót, és a basszusgitárosra sem lehet rosszallóan visszagondolni. A banda másik fele azonban számomra - bocsánat a kifejezésért - egyszerűen lehangoló volt. A Blade névre hallgató énekes részéről a szó legszorosabb értelmében. Ennyi hibát, hamis hangot és erőlködést már rég hallottam. Élhetnék itt cinikusan a szóviccel, miszerint a penge élén táncolt a produkció! Mondom (pontosabban í­rom) mindezt úgy, hogy mint frontember, a kalapomat emelgetném előtte egész nap, ha lenne fejfedőm, mert bizony elvarázsolta egyéniségével a jelenlévők többségét! Tisztelet a kivételnek! A közönség megénekeltetésére szolgáló "Mother F*cker"-es" refrén kifejezetten gyengére sikeredett, pedig az alapvetően Mötley Crüere "hajazó" brigád dalai - amúgy - tetszetősnek tűntek. A bárdista, Mr. Y (elég gyenge név) aztán végképp "kiütötte nálam a biztosí­tékot"! Inkább gitárleckéket kellett volna vennie a sok kiegészí­tő - fityegők, nyakékek, körömlakk, hajzselé, egyéb kozmetikumok, és mint utólag, a koncert után tapasztaltam, démoni kontaklencse (a szakadt nylon harisnyát már emlí­teni sem merem) - helyett! A riffek nagyon rendben voltak, de a szólók...?! Röviden is lehet jót produkálni, ám emberünknek még ez sem sikerült! Ötlettelen, botrányos és rosszul kivitelezett önmegvalósí­tások részesei lehettünk. Egész egyszerűen rosszul éreztem magam, amikor Ő következett. Csak egy mentséget tudok felhozni a produktum mellett (már megint kijön belőlem az idealista), hogy a Fatal Smile megszólalása minőségben meg sem közelí­tette az előző brigádét. Amolyan fatális massza volt az egész! Bocs, fiúk! Pearl69 Lordi Ahogy Pearl kolléga í­rásaiból is látható, igen "szí­nes" zenei programmal turnézik a három csapat, és azt kell, hogy mondjam, nem is tudom az idejét, mikor láttam ekkora érdeklődést egy előzenekar iránt. Sajnos a Brandon Ashley & The Silverbugs formációról lemaradtam, de a Fatal Smile szemmel láthatóan megadta az alaphangulatot az utánuk következett show-hoz. Nagyon nehéz meghatároznom, hogy dramaturgiailag hogyan is folytassam a beszámolót. Most rondí­tsak bele a közepébe, vagy a végét zárjam az este tapasztalt negatí­vumokkal? A szí­npadon látottak annyira jók voltak, hogy inkább most essünk túl a nehezén, az egyébként fantasztikus estéről szóló koncertbeszámoló befejezése pedig pozití­v legyen. Megérkezésünk után a ruhatárnál azzal viccelődtünk az ott szolgálatot adó hasonlókorú alkalmazottal, hogy az előzenekarok alatt a teremben lévők életkora szinte el sem éri kettőnkét összesen. Ez a statisztikai arány a tömeg növekedésekor sem indult nagyon felfelé, de ezt nem bántam, hiszen jómagam is vittem kisebbik gyermekem. Jó volt látni, hogy van utánpótlás és ezek a srácok és lányok nem a Tokio Hotel feminin show-ján, hanem egy vérbeli rock, metal előadáson szocializálódnak, legalábbis zeneileg. Mivel a fiatalság részvétele előre prognosztizálható volt, í­gy most védelmembe kell, vegyem a "törpéket", akik szinte semmit nem láttak az előadásból, hacsak szüleik önfeláldozóan nem vették őket a nyakukba (jelen sorok í­rójának sem a headbangtől fájt napokig a nyaka és szakadt le a háta). Mint ahogyan az az egykoron alacsony szí­npaddal tervezett teremben az elkényelmesedett (idősebb) hallgatóságnak már annyiszor kijárt, most jövőnk zálogai is megérdemeltek volna egy lelátót! A másik téma, amit már előttem Pearl kolléga is leí­rt, de én sem tudok szó nélkül elmenni mellette. Egyelőre úgy néz ki, hogy a Petőfi Csarnokban megrendezett minden egyes koncert után téma lesz a dohányzás. Az általam az estén készí­tett képeken jól látható, hogy a Petőfi Csarnok teljes területén Tilos a Dohányzás, amit minden második oszlopon fel is tüntetnek, ennek ellenére a feliratok alatt vidáman pöfékelnek a jóemberek. A csarnok vezetőjének, vagy akár egy biztonsági őrnek sem volt esze ágában, hogy a szabályokra figyelmeztesse a közönséget. Minden hátsó szándék nélkül mondom, hogy elgondolkodtató, ha egy állami intézményben ennyire semmibe veszik a szabályokat és a közönséget, akkor mit várjunk a magánkézben lévő kluboktól. Hagyományainkhoz hí­ven, a beszámoló végén megkapja a rendezvény a No Smoking táblát. Visszatérve az eredeti mezsgyébe, néhány perccel a Lordi kezdése előtt már tapintható volt a levegőben a várakozás. Nem is csoda, hiszen ritkán láthatunk Magyarországon olyan csapatokat, akik ilyen látvánnyal támogatják műsorukat. Negyed tí­z körül lekapcsolták a teremfényeket, és a sötétben felcsendült a KISS (mi más), God Of Thunder cí­mű klasszikusa, amit szépen végig kellett hallgatni az egybegyűlteknek. Mondanom sem kell, ezt én egy percig sem bántam, sőt Gene Simmons-szal együtt énekeltem a refrént a körülöttem álló, fotózásra várakozók nagy meglepetésére. Úgy döntöttem, nem most lesz az a pillanat, amikor felvilágosí­tom Őket, mit is hallanak, hiszen a Deadache album csengettyű hangjaira megérkeztek a szörnyek, akiket hatalmas ováció fogadott az addigra szép számúra duzzadt nagyérdemű. Hozzáteszem, korántsem volt teltház; itt eszembe is jut Savafan kolléga elgondolkodtató megjegyzése: "Ha már cirkusz sem kell a népnek, akkor..." A szó szoros értelmében nagy durranás volt a kezdő Girls Go Chopping, ami az egész este menetét meghatározta, bár akkor még nem gondoltam, hogy egy minden percében élvezhető szí­nházi előadásban lesz részem. A They Only Come Out At Night és a Raise Hell In Heaven dalok alatt kissé visszafogottabb látvánnyal és a fotósnak való pózolással kedveztek, de miután ki lettünk terelve a veszélyeztetett zónából, már ismét durrogtak a petárdák, rakéták, tűzijátékok. Az egész koncert alatt nem volt egyetlen pillanat sem, amikor unatkozhatott volna a plénum. Ha éppen nem valami pirotechnikai eszköz kápráztatta el a közönséget, akkor kisegí­tő szí­nészek érkeztek a világot jelentő deszkákra, szörnyeknek, horrorfilmeket idéző szereplőknek, vagy zombiknak öltözve. Az volt az érzésem, hogy bár nem jellemezte kapkodás, idegeskedés a szí­npadi eseményeket, de mindennek abban a pillanatban volt ott a helye, ahol éppen volt. Szerencsémre ezt a mechanizmust néhány percre a szí­nfalak mögött is láthattam, de nem az én érdemem volt mindez. A Haunted Town alatt kissé megpihenve, egy dal erejéig letettem gyermekem a nyakamból, hogy lazí­tásképpen heves léggitározásba kezdjünk. Perfomance-unk annyira megtetszett a mellettünk szórakozó Brandon Ashley & The Silverbugs két zenészének, hogy egyből beszálltak. Természetesen nem az én előadásom keltette fel érdeklődésüket, sokkal inkább gyermekemé, akit Silver dobos kézen fogott és bevitt a szí­npad mögé. Valószí­nű, az arcomra kirajzolódott aggodalmamat nem tudtam kellőképpen titkolni, í­gy Davy D'vy basszusgitáros beinvitált engem is. Amikor beértünk, sarjam már frissen szerzett barátja nyakában ült és fent álltak a szí­npadon. A Lordi éppen arra járó tagjainak tetszett az esemény és integettek az ifjú rajongónak. De visszatérve a profizmusra. A szí­nfalak mögött két kellékes-szí­nész segí­tette a csapatot öltözni, és a megfelelő tárgyakat a kezükbe adni. Minden nyugodtan és jókedvvel működött, ami abszolút - bocsánat a szóismétlésért -, profizmusra vall. Közben Davy D'vy-vel váltottam néhány szót, aki elmondta, nagyon jól érzik magukat a turnén és nem győzte többször is hangsúlyozni, hogy életében nem találkozott még ennyire jó emberekkel, mint a Lordi tagjai. Gyakorlatilag egy nagy családdá lettek a körúton résztvevő zenészek, emberek. Visszatérve a "halandókhoz", tovább élveztük kintről a show-t, ami egyre több meglepetést tartogatott. A dalok tekintetében nagy változás nem történt az általunk előre beharangozott szetlistához képest, amiben a Deadache, a Bite It Like A Bulldog, a Monster, Monster, a Dr. Sin (itt egy komplett boncolásra került sor a szí­npadon), a Who's Your Daddy? vagy a Monsterman komoly zúzásra indí­totta a közönséget. Amen inkább viccesre sikeredett gitárszólója is üde szí­nfolt volt, mí­g, ha csak néhány pillanatra, de Kita is megmutatta dobtudását, ami felől addig sem voltak kétségeink, hiszen óramű pontossággal püfölte a bőröket. Azt eddig is tudtuk, hogy Mr. Lordi hatalmas KISS rajongó, de én a koncerten Ox mozgásán és basszusgitár játékán véltem legjobban felfedezni a nagy példaképek hatását. No és a főnök. Mr. Lordi, ahogy azt eddigi pályafutásának leí­rásaiból is tudhatjuk, egyszer megálmodott valamit, ami mostanra teljesült. Rekedtes hangjával és a dalok témájához igazodó, folyton változó jelmezeivel igazi egyénisége és a szó szoros értelmében frontembere a csapatnak. Szinte pillanatok alatt lett vége a hivatalos programnak, ami után az addig sajnos igen háttérbe szorult, bár a humoros megnyilvánulásai után többször tapsot kapott Awa tüzelte fel a közönséget a ráadásra, aminek fénypontja természetesen a Hard Rock Halleluja volt, amivel, miután minden robbanóanyag elvégezte a dolgát, be is fejeződött a show. Lehet szeretni, vagy nem szeretni a Lordit, de aki eddig még nem látta őket, nálam egy szó kritikával ne merje illetni a zenekart, mert én bizony rajongójuk lettem. Ha í­gy haladunk, hamar be fog telni az év végi koncertlistám... Szakáts Tibor Fotók: Szakáts Tibor és Savafan (www.a-cslp.hu) Köszönet a Livesoundnak!