A Jack, a Fésű meg a Négy Gengszter: Volbeat, Mafia, 2009. február 6. Diesel

Habár csupán fél év telt el a fergeteges szigetes táncmulatság óta, újra élvezhettük élőben a dán fenegyerekek nosztalgia fröccsel bevont modern "fémbalettjét" - mindössze két jelenség adhatott okot arra, hogy némi gondfelhő burkolja be az önfeledt szórakozás adrenalintól világí­tó egét... Mafia Első körben a Zanzibarból ismerhető Sidlovics Gábor "metal projectje", a Mafia rajzolhatta át a közönség arcberendezését. Na, nem azért, mintha ténylegesen annyira odaszúrták volna - az í­géreteknek megfelelően - azt a dögös, szikár metal 'n' roll muzsikát, amivel beharangozták a "szuperprojectet", - sokkal inkább késztették fárasztó szemöldökráncolásra az egyszeri rocker közönséget azon igyekezetükkel, hogy a klasszikus metal iskola taní­tásaival ékesí­tsék alapvetően rádióbarát, "vivatv-s" produkciójukat. Mert í­gy a végeredmény egy felemás hibrid lett, amivel ugyanúgy nem távolodtak el a Depresszió és a mai Tankcsapda sterilizált rock & rolljától, mint ahogy egy tapodtat sem léptek közelebb a megidézni szándékozott, 80-as évekbeli thrash metalhoz, ill. annak modern leágazásaihoz. Jöhettek a szaggatott riffek és a kitartó rőzsehányás, ha mindez a pódiumon kí­vül mindössze egy-két elkötelezett rajongónak "jött át" - no meg azoknak, akik nem fáradtak azzal, hogy este 9-ig józanok maradjanak. Zenészmúlt ide, Társulatbeli szereplés oda, a RHCP tribute bandából szerződtetett Hamza Gábor teljesí­tménye sem változtatott az összképen: lelkes frontember, de produkciójához csak egy csatornával odébb, az MTV-re kapcsolni ahhoz, hogy ráismerjünk a kiabálós-ordibálós-ugrálós-refrénbentisztánéneklős énekes sémájára. Ráadásul - mivel magyar dalszövegekkel operálnak, amiért alapvetően plusz pont járna - az olyan opusaik sem sikerültek túl meghatóra, mint a Csótány vagy a Gépnek pont jó, többek közt az "érdekes" szövegvilágnak köszönhetően. Hiába próbálkoztak majdnem háromnegyed órán keresztül, itt nem a szí­npadi teljesí­tményben volt a hiba: az sokkal előbb keresendő. Ezért aztán nem is segí­tettek hozzá túlságosan a Volbeat nosztalgikus muzsikájára való ráhangolódáshoz: azon kí­vül, hogy mindkét zenekarra ráhúzható a "modern" cí­mke, alapvetően semmi közük egymáshoz. Az idő azért szép lassan elvánszorgott, hiszen a Mafia feldobta a magas labdát egy kis barkochbázáshoz is: minden "metalos" riffnél lehetett gondolkodni, vajon hol hallottad már ezt? Ha pedig valaki nagyon belemerült a fejtörésbe, közvetlen a főprogram megkezdése előtt egy igencsak kí­nos tényt konstatálhatott... Tomka Volbeat Amikor kijöttem a Dieselből, füstölgött a fejem a dühtől. Pedig a Volbeat egy tökéletes bulit adott! És mégis. Ha a koncert másnapján ülök neki ennek az í­rásnak, az bizonyára egy IFA-méretű fröcsögésből állt volna, annak meg mi értelme, ugye? Rá kellett pihenni, és félre tenni a dolgot, hadd lúgozza ki a malí­ciát... De hogy mégis mifene bajom volt nekem ezzel a koncerttel? Essünk túl a negatí­vumokon, mint béna gyerek a kapán. Aki az utóbbi tizensok évet nem egy eszkimókunyhóban töltötte, az sejthette, hogy nem kongó terembe érkezik majd a Volbeat legénysége, van már akkora húzónév; de arra én sem számí­tottam, hogy ilyen eszement tömeg lesz a Dieselben; még a csillárokon is emberek csüngtek, ha megvakartam a fülem, halántékon könyököltem három másikat meg hasonlók. És nekem speciel ezzel igen nagy bajom volt, mármint a szervezés részével: miért nem lehetett még időben egy tágasabb helyre költöztetni a pereputtyot? Hiszen az óhatatlanul is egymás arcába mászó emberek és az általuk generált trópusi hőség bizony nem kedveztek a rock 'n' rollnak! No persze, Volbeaték ennek csak örülhettek, ide jönnek a Kárpátokba, és amerre a szem ellát, rajongók rajonganak százával; szegény Jorn Lande, hatszor olyan jó énekes, mint Michael Poulsen, mégis negyedháznyi közönség fogadta, de hát az X-akták óta tudjuk, merre van az igazság, és különben is: a Volbeat megérdemli, hogy most a csapból is ők... Lehet mondani, hogy kommersz, meg hogy kiszolgálják a rádiót-tévét-anyámtyúkját, de azt csinálja valaki utánuk, ahogy belecsapnak az első taktusba, az emberfia pedig legott elfelejti a világválságot meg az efféle földi csúfságokat, és széles mosollyal, széles terpeszben üvölti az ég felé: "Guitar gangsters and cadillac blood, they came from the road and out of the dark...". A példának okáért. Merthogy az intró ("End Of The Road") után az új lemez cí­madója robbant be, és a hangzásra sem lehetett panaszunk, ahogy semmire ezen az estén, mert - leszámí­tva a szaunát meg az embermasszát, de í­gérem, nem károgok többé! - minden tökéletes volt, némi túlzással még a langymeleg sör is jólesett, ki kell, hogy jelentsem, 2009-ben nincs jobb szórakoztatógépezet a Volbeatnél! A tenyerükből ettünk. Lehet, hogy egy másik bandának szarul állna, de itt még az is jól mutatott, amikor Poulsen úr egy zsebfésűvel nyalta hátra a sérót, mert ő a 21. század Elvise, csak szegecses változatban, és ehhez ugye dukál a show meg a görbe mosoly, amitől pedig a kiscsajok kapnak szí­vrohamot az első sorokban. Mindez persze mit sem érne, ha embereink elcseszett kontárok volnának! De hát nem azok! Michael Poulsen az egyik legjobb frontember e földkerekségen, a szebb napokat is megélt Life Of Agony-pacsirta, Keith Caputo orgánumát és Johnny Cash kiállását "kölcsönvéve" brillí­rozik estéről estére, maga a Volbeat-zene pedig egyszerű-nagyszerű: tán még a három albumot is fel lehetne cserélni, mégis döbbenet az, ahogy a mézédesen nyúló-csöpögő melódiák alá pakolják a betonsúlyos gitártémákat, de úgy, hogy annak hallatán még egy nyugdí­jas otthonban is elhají­tanák a járókeretet! Mert a "lábakban van a boogie", hogy egy klasszikust idézzek. De magáról a talpalávalóról se feledkezzünk meg: volt itt minden, akár a bolhapiacon, kezdve a Green Day-re hajazó "Back To Prom"-tól az egyik legnagyobb megaslágerükön, a "Radio Girl"-ön át a reggae-t a súlyos metállal házasí­tó "Still Counting"-ig bezárólag. Azért ne szaladjunk ennyire a dolgok végére, volt még közben temérdek csemege: össznépi Jack Daniel's-vedelés, hónaljszőr fésülés, és persze Zene, í­gy nagybetűvel! Mert vegyük például a "Sad Man's Tounge"-ot; akit ez a spagetti-westernfilmek hangulatával indí­tó, majd kegyetlen punk/thrash-be átcsapó slágercsoda nem késztet önfeledt táncra, az bizony menthetetlen, és nem érti, miről beszélek. Ellenben a "Soulweeper" első és második része egy lassabb, mondhatni búsongó középtempó, itt össze lehet bújni a párunkkal, a haverral vagy az oszloppal, kinek mi jut. A Metallica szelleme ugyan sokszor kí­sért, de a zenekart nem vádolhatjuk plagizálással; a "Caroline Leaving" épp ilyen, nagyjából a '91-es Fekete Album táján kereshetjük a gyökereit. Az "A Moment Forever" pedig pontosan olyan, mint egy Presley-klasszikus mai köntösben, power metallal nyakon öntve, nem beszélve Poulsen nyelvpörgetős énektechnikájáról, ami szintén egyedülálló! És szerencsére nem maradtak ki a személyes kedvenceim sem: a "Pool Of Booze, Booze, Booza", a "The Garden's Tale" és a ráadásban eljátszott "The Human Instrument". (Talán csak a fantasztikus dallamokkal kí­sért "Mr. & Mrs. Ness"-t sajnálom, hogy nem hallhattam, de í­gy utólag már kit érdekel?) A Volbeat humor nélkül olyan lenne, mint Korda György Iron Maiden pólóban - hiteltelen. Szórakoztattak is Dánia fiai, főként Michael volt e tekintetben a főkolompos; kiszúrt egy srácot az első sorban, aki nem az "estének megfelelő öltözékben" jelent meg a koncerten, í­gy aztán az énekes a kezébe nyomott két papí­rbankót, hogy vegyen magának Volbeat-pólót! Az is aranyos volt, amikor magukat a norvég Mayhemnek konferálta fel, és ennek örömére egy két másodperces blasbeat-zúzdával kedveskedtek a nagyérdeműnek. Már ezren elmondták, hogy az újkori Metallicának a Volbeattől kellene tanulnia, és nem fordí­tva, ám én most nem élnék ezzel az elkoptatott klisével (Hetfieldék úgyis kaptak hideget-meleget az utóbbi időkben), minekután a dán srácoknak egyéni, senkihez nem hasonlí­tható stí­lusuk van, ilyet előttük nem igazán csinált még senki. Amennyiben holnap a Marslakóknak meg akarjuk mutatni, mi hogyan bulizunk itt a Földön, küldünk nekik Volbeat-referenciát! Mert ez kérem a Rock 'N' Roll! Mike Fotók: Savafan (www.a-cslp.hu) Külön köszönet a Concertonak!