Axel Rudi Pell: Tales Of The Crown
írta garael | 2008.12.14.
Megjelenés: 2008
Kiadó: Steamhammer/SPV
Weblap: www.axel-rudi-pell.de
Stílus: hard rock/heavy metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Rám aztán igazán nem lehet mondani, hogy nem tudom a töltött káposztát egy hétig enni, majd egy kis szünetet tartva ismételten nekiesni a húsgombócoknak, vagyis: a huszadik, semmilyen egyéniséget nem mutató, ám egy áriázó énekessel, hősies gitárpózba merevedett fémvitéz gitárossal felálló, kétlábdobos pörgésekkel, kiszámítható, ám melodikus dallamokkal és döngölő, galoppozó riffekkel operáló bandát is ugyanolyan örömmel fogadom, mint minden true heavy metalok megdicsőült standard-egységeit. Innováció? Kreativitás? Új szelek az áporodott szobában? Minden bizonnyal fontosak a zenében, illetve tágabban határozzunk, a művészetben, de sajna én ilyen alapon az akadémisták merev szabályrendszerű táborát gyarapítanám - jóllehet természetesen nem vagyok ellene az új hangoknak (csak jól énekeljenek benne, hehehe). Axel Rudi Pell az általam szeretett zenei faktorok nagy részét teljesíti - mivel nem vagyok vájt fülű gitárínyenc, így Turisas kollégával ellentétben nem zavar a "szélhámos maszatolgatás", a német bárdistát elsősorban zeneszerzőként tartom számon, ki remek érzékkel válogatja nagy ívű, epikus zenéjéhez háttérlogisztikát nyújtó csodálatos énekeseket. Jóllehet, Axel néha túllő a célon könnyfakasztó, hosszúra nyújtott balladáival, melyek végigszenvedéséhez több tucat zsebkendő telesírása is kevés, ám nagy átlagban minden albuma tartalmaz értékes momentumokat, még akkor is, - illetve talán éppen azért - ha a dalok nagy része kellemesen behelyettesíthető egymással, amolyan megbízható színvonalat hozó, ám fordulatoktól mentes zenei krimiként vetítve az eseményeket, melyek végén elégedetten csettinthetünk: megint kitaláltuk a detektív előtt, hogy ki a gyilkos. Mindezek ellenére úgy érzem, német barátunk az utóbbi időszakban némi művészi válságon megy át: talán túl sok az évenkénti lemezmegjelentetési ciklus, melybe koncertlemezek, és egy teljesen felesleges, unalmas feldolgozásalbum is belefért. A sablonok, melyekből Axel építkezik, kifogyni látszanak, ezt tanúsítja mostani műve, a Tales Of The Crown is, mely jóllehet nem lóg ki a sorból, - s itt visszautalnék cikkem bevezetőjére -mégsem tud elvarázsolni. A lemez felvezető nyilatkozataiban ugyan a főnök "modernkedést" ígért, ám ennek teljesülése esetleg csak a második számban érhető tetten, ahol a staccató gitárriftől egy fejét ijedten a páncéljába visszahúzó teknősként tér vissza a gitáros a megszokott hangzásvilághoz. Annak ellenére, hogy most relatíve kevés a ballada, egyszerűen unom a lemezt, pedig van itt minden, amit Axelben szerethetünk: nagy ívű, a Sabbath Tony Martin-os korszakát felidéző monumentalitás, pörgős rocknóta, a Rainbow- i világot felidéző hangulat teremtés, ám a dalok szerkezeti elemei olyannyira ismerősek, hogy egyfajta "találjuk ki, melyik korábbi ARP lemezen szerepeltek" nevű társasjáték biztos alapjait adhatnák, már ha kedvünk lenne játszani. Szegény Johnny Gioeli, pedig a megszokottaknak megfelelően a lelkét is kiénekli - úgy gondolom, hogy mostanában ő viszi el a hátán a főnök lemezeit - , hangja varázslatos monumentalitást képes adni a legegyszerűbb rocknótának is, ám most egyszerűen kevés ahhoz, hogy a szerzemények átugorják az élvezhetőség lécét. Terrana ujjgyakorlatként hozza a megkívántakat, kíváncsi lennék, ha a Rage jóval poweresebb muzsikája nem tudta igazán lekötni a figyelmét, akkor most a felvételek folyamán milyen belső mozi pereghetett lelki szemei előtt?
Legutóbbi hozzászólások