Heidenfest: Finntroll, Eluveitie, Equilibrium, 2008.11.16, Diesel Club

Pogány csapatok portyáznak kisebb-nagyobb bandákba verődve: a folk metal szcéna névtelen nagyjai, és neves öregjei egyesí­tik erőiket, hogy kihagyhatatlan alkalma(ka)t adjanak közönségük számára egy kis folyékony fémzene csapra veréséhez. A stí­lus különböző irányzatait lefedő kí­nálat nagyobb réteget is céloz meg, a sokféleséggel pedig úgy látszik, nem lehet hibázni... ...ám a nem a teljes palettát lefedő érdeklődéssel rendelkező hallgatók számára felmerülhet a kérdés, hogy vajon mennyire jó az intenzí­v koncertek közötti szünetekben kivárni a fellépők vegyes sorrendjét? Persze, ezek már egyéni problémák, de a "fesztivál hangulat" néha kétségkí­vül alkalmat ad holtpontokra, üresjáratokra, ahol a klub folyosóján lézengve megszakad az az egyéni légkör, amelyet a népzenei elemeket felvonultató metal muzsika hivatott megteremteni. Hiszen ezen zenék lényeges tulajdonsága, hogy olyan elragadó atmoszférát teremtsenek, amellyel beszippantják magukba és az adrenalin túláradó csatáinak mezejére teleportálják a rajongókat. Ennek elengedhetetlen része lenne az ügyes arányérzékkel megteremtett, kiegyensúlyozott hangzás, amellyel a különféle zenei gyökereket képviselő hangszereket minél tökéletesebben össze lehetne hangolni. Első versenyzőnk, a Catamenia még át is mehetett volna ezen a próbán, ha az új album számait előtérbe állí­tva nem lett volna kissé egysí­kú a produkciójuk, ám a következő - eddig mindössze 2 albummal rendelkező - Equilibrium már Thor elsöprő kalapácsütését mérte az addig magába forduló közönségre. A koncert "érdekességét" az adta, hogy az 5 tagú csapatból mindössze 4-en voltak jelen, ugyanis Manu Di Camillo dobos a turnén sajnálatos módon balesetet szenvedett, í­gy a koncert idején még kórházban ápolták. Mí­nusz egy tag még talán belefért volna, pláne dí­jazva a zenekar lelkesedését és elkötelezettségét, hogy az egy hónapos turné befejező állomásán is mindenképp fellépjenek, ám még egy, majdnem ugyanakkora hiányosságot is konstatálnia kellett a Sagas lemezzel hatalmasat alkotó gárda rajongóinak. Nevezetesen a zenének leginkább epikus jelleget köszöntő hangszer, a szintetizátor által vezérelt szimfóniák mind samplerről mentek, í­gy az előadás inkább öltött fél-élő jelleget. Meglepő módon azonban a tehetséges gárdának í­gy is sikerült ellensúlyoznia ezeket a kétkedésre okot adó momentumokat, és hihetetlen mértékű elánnal és intenzitással vetették bele magukat a koncert forgatagába. Legfőképp Helge Stang frontemberi karizmájának köszönhetően, aki lenyűgöző erővel prezentálta ördögi énektémáit, és hergelte folyamatosan bulizásra a közönséget. Emellé René Berthiaume és Andreas Völkl gitárosok riff-hadseregének összjátéka is impozáns képet nyújtott, talán csak Sandra Völkl basszusgitáros rémegyszerű témáinak kiszámí­thatósága adhatott okot felhúzott szemöldökökre. Azaz adhatott volna, ha a koncert hangulata nem söpört volna el minden, hibát elemző megjegyzést: az olyan grandiózus agresszivitás-himnuszokkal, mint az Unter Der Eiche, az önfeledt táncolásra invitáló Wurzelbert, a kí­méletlen szélvihar érzetét keltő Blut Im Auge, nehéz is hibázni. A buli már rögtön az elején a tetőfokára hágott, nem csak az olyan vidám ujjongásnak köszönhetően, mint pl. a Verrat, hanem a zenekar azon képességének, hogy véletlenül se vegyék magukat maximálisan komolyan: egy szál alsónadrágban és bakancsban álltak ki a szí­npadra, hogy elszórakoztassák a közönséget - szerencsére a hölgy jelenléte a tagok soraiban megadta az ötlet létjogosultságát. Aki extra szórakozásra vágyott, annak a zene profizmusa mellett már csak hab volt a tortán az olyan egyedi humorérzékről tanúbizonyságot tevő jelenetek száma, amikor egy álarc mögé rejtőzött másik zenekar tag WC-kefével ült be a dobok mögé, "helyettesí­teni". A német folk metalosok koncertje alatt a feltekert hangerő még palástolhatta a részleges inkompatibilitást a hangosí­tás terén, ám a 8 tagú Eluveitie produkciója alatt már kibújt a rozsdás szög a zsákból. Az egyéni frizurával rendelkező frontember, Chrigel Glanzmann vezette zenekar ebből kifolyólag nem tudott olyan élvezetes koncertet prezentálni, mint nem is olyan régen a Paganfest keretében. Az In Flames által képviselt melodikus death metal és a folk zene keverékét nyújtó együttes hiába vetett be a tekerőlanttól kezdve a furulyán keresztül a hegedűig szinte minden lehetséges "népi" instrumentumot, ha egyszerűen csupán egy massza kerekedett ki belőle, amiben szintén a domináns torzí­tott gitárok hangjai domináltak. Persze a tagok igyekeztek - miközben a háttérben vonatoztak az épp "szabadnapos" zenészek -, hogy tartani tudják a magasra helyezett lécet hangulat szempontjából, ami láthatólag sikerült is: koncertjükre nagyjából megtelt a Diesel Club terme. Szerencsére azt is megtanulták, hogy a legnagyobb slágerüket nem első számként kell előadni, í­gy az Inis Mona dallamosságának megfelelően a repertoár végére került, és a két lemezüket kivonatoló best of produkció foglalhatta el a program gerincét - ebbe pedig még pluszban is sikerült beilleszteni érdekfeszí­tő darabokat, mint pl. a lemezen nem szereplő, í­r népdal hangulatát árasztó darab. A közönség reakcióján látszott, hogy előző itt jártuk óta nem csak a nemzetközi porondon futottak be, ugyanis a fiatal plénum együtt skandálta velük a folk metal populáris verziójává higí­tott slágereit. Az egész estét átható örömzenélés jelleg már itt is a csúcspont felé tartott, amikor is minél több zenész igyekezett felszorí­tania magát a szí­npadra, hogy akár hangszeres tudásával, akár bármilyen egyéb módon - ténylegesen szí­npaddá alakí­tva a játékteret - elszórakoztassa a jelenlevőket. Ám ez volt az utolsó momentum az estén, amire ez többé-kevésbé elmondhatóvá volt: a Primordial maximális komolysággal krákogta a közönség felé éjfekete muzsikáját, a Finntroll pedig ezúttal nem vizsgázott éppenséggel jelesre show businessből... Tomka A finn nemzetiségű, de svédül éneklő - mert ez a nyelv "átkozottul troll-szerűen hangzik", a hivatalos álláspont szerint - Finntroll több í­zben járt már hazánkban, és nagyjából ugyanannyiszor is mondták le itthonra meghirdetett fellépéseiket - a zenekari logó legjobban talán a boltba visszaváltásra fuvarozott jegyekről égett a szemembe. Ám a Finntroll azóta - s a hí­rt fogadja mélységes, őszinte gyász - megszűnt létezni. Más kérdés, hogy erről az érintett fél - maga a zenekar - nem tud. Épp elég - túl sok is -, ha a lelkes közönség tisztában van ezzel. A halálhí­rért mindazonáltal nem lehet a Finntrollt hibáztatni; ők legfeljebb a helyzet fel nem ismerésében bűnösök. Kezdődött a történet egy végtelenül eredeti és szinte minden másnál nagyobb hangulatot árasztó zenekarral, amelynek leleményes tagjai a jófajta, mocsár- és sörszagú skandináv black metált nem mással, mint a humppával, finn polkamuzsikával látták jónak vegyí­teni. Az érdemek, melyekről több zseniális lemez és a jó helyzetfelismerő képességgel rendelkező kiadók révén a nagyvilág is tudomást szerezhetett, legnagyobbrészt a két alapí­tóé, Katláé és Somniumé - az énekesé és a gitárosé - voltak. Nevüket a Midnattens Widunder és a Jaktens Tid (Az éjfél szörnyei és A Vadászat Ideje) véste kőbe - két lemez, amely abszolút megkerülhetetlen a műfaj (a tágan értelmezett black metál) kedvelői számára. Aztán megkezdődött a zenekar haldoklása, és ezt borzasztó szomorú volt végignézni. Az első, fájdalmasan igazságtalan tünet Katla hangszálainak tumora volt, amely miatt abbahagyni kényszerült az éneklést. A Finntroll maradék legénysége azonban megtette a legjobbat, amit tehetett: pótlására felvette Tapio Wilskát, egy jókora darabot valamelyik ősi finn kősziklából. A Katláétól persze eltérő, de lenyűgöző karizmával rendelkező, másfél mázsás mocsári harcosra hajazó énekest a magyar közönség is megfigyelhette működés közben jó néhány éve épp ugyanitt; bár a helyet akkor még E-Klubnak hí­vták, és habpartikról hí­res diszkó volt igazán csapnivaló hangzással. Ám ha Katla karrierének derékba törése fájdalmas volt és igazságtalan, akkor a következő tragédiára már szavak sincsenek: Somnium szörnyethalt valamelyik finn folyóban, amelynek mélyére egy azon átí­velő hí­dról került. Hogy baleset volt-e, melyet az alkohol, vagy öngyilkosság, amit ki tudja, micsoda okozott - azóta sem tudni. Mindenesetre a Finntroll alapí­tói végleg eltávoztak a zenekar soraiból - s rosszabb esetben máshonnan is. A kegyelemdöfést azonban Tapio Wilska kirúgása adta meg - hogy erre miért került sor, azóta sem tárták a nyilvánosság elé. Helyére, Katla egykori mikrofonjához egy jó, de abszolút feledhető vokális képességekkel megáldott fiatalember, Vreth került. A szí­npadon is tetten érhető egyénisége, kisugárzása, karizmatikus megjelenése - a legkevésbé sincsen. Sehogy sem illik a zenekarba, vagy pontosabban talán a zenekar múltjába: ahogy szí­npadi kinézetére - bőrszoknyájára és koncerteken fedetlenül hagyott vékonyka felsőtestére - is, úgy hangjára is igaz: tizenkettő belőle egy tucat. Mindezek és a meglehetősen jellegtelen, majdhogynem unalmas Ur Jordens Djup cí­mű lemez után igencsak borí­tékolható volt, milyen lesz az újabb - de Vrethtel az első - budapesti koncert: néha közepes, néha annál is lanyhább hangulat, nem túl intenzí­v közönség, és ami még rosszabb, a közönséget nem túlzottan átmozgató zenekar. A régebbi számok lelkének eltávolí­tása, az újak hűen feledhető interpretálása - összességében egy átlagos, folkos black-csapat átlagos koncertje. S hogy ilyet vártunk, még nem baj - de hogy ez szóról szóra igaz is lett, az már annál inkább. S mintha a hangzás is a lehangoló képet erősí­tette volna - ahhoz legalábbis tökéletesen hozzájárult: í­gy, kicsit kásásan, kicsit túl halk szintetizátorral még akkor is igencsak meg kellett volna küzdeni a zenekarnak azért, hogy finntrollos, egyedi muzsikát halljunk, ha minden percben ilyet játszottak volna. Hogy nem is erőlködtek - csak annál szomorúbb. Kovács Bálint Köszönet a lehetőségért a Hammerworldnek!