Tesla: Forever More
írta JLT | 2008.11.15.
Megjelenés: 2008
Kiadó: Tesla Electric Company Recordings
Weblap: www.teslatheband.com
Stílus: hard rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Úgy talán két évvel ezelőttig a Tesla névről csupán csak a remek feltaláló nevére tudtam asszociálni, és akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ezen a néven működött a 80as évek Amerikájában egy zenekar is. Most, hogy megismertem a zenekart már nagyon bánom, hogy ilyen későn ismerkedtem meg velük. De ugye a közismert mondás szerint "Jobb később, mint soha", így mostanra nagy rajongójává váltam a banda munkásságának. A tavalyi dupla feldolgozás lemezt ugyan nem találtam rossznak, ám maradéktalan tetszésemet nem nyerte el, így a kíváncsiság mellett némi félsz is volt bennem mikor először behelyeztem a lejátszóba a zenekar új albumát, a Forever More-t. Ilyen nagy múltú csapat esetében szinte elkerülhetetlen a korábbi albumok felderengése az ember szeme (füle) előtt és az új korong régiekkel történő összehasonlítása, avagy az ember igencsak hajlamos egy régi klasszikus után egy ugyanolyat várni az adott zenekartól. A Tesla esetében a fenomenális Mechanical Resonance album tekinthető "etalonnak", amin olyan slágerek szerepeltek, mint az Ez Come, Ez Go, a Cumin'atcha Live vagy a Rock Me To The Top. Ennek az albumnak és a zenészek remek teljesítményének következtében a magasra tett mérce, és a felfokozott várakozás azt hiszem teljes mértékben érthető is. Természetesen jómagam is feszült várakozással vártam a korongot, noha legbelül tudtam, hogy nem szabad az egekig emelni saját magamban a várakozás - sokszor túl magas - képzeletbeli lécét a csalódás elkerülésének érdekében. Nos, talán ennek (is) köszönhetően pár hallgatás után igencsak megkedveltem ezt a lemezt. A csapat sikerének egyik záloga mindenképpen Jeff Keith énekes karcos, kemény hangja, utánozhatatlan orgánuma és remek előadás módja. Ugyan rajta is fogott már az idő vasfoga, ám hangja és dallamérzéke még mindig kiváló, szinte hihetetlen, hogy már Ő is ötven éves. A másik fontos szegmense a banda frenetikus teljesítményének a két gitáros játéka. Sajnos Tommy Skoech már nem tagja a zenekarnak, de utódja Dave Rude is tökéletesen muzsikál együtt Frank Hannon-nal, és fiatalsága okán (akár Jeff fia is lehetne) némi plusz lendületet is ad az együttesnek.. Frank továbbra is remek gitáros és dalszerző, Keith hangja mellett az Ő játéka is a banda védjegyévé vált az évek folyamán. A ritmusszekcióra némileg hálátlan feladat jut két ilyen zseni mögött, de feladatukat a megszokott magas színvonalon oldják meg. És most essen szó a nótákról. Nem aprózták el a srácok, hiszen tizenkét szerzemény került a lemezre, amik között vannak igazán emlékezetesek is, sőt megkockáztatom, akadnak köztük igazán sláger gyanús alkotások is. (Halkan jegyzem meg, hogy azért pár felejthetőbb szám is keletkezett, ám azért összességében pozitív az összkép). A címadó dal egy lágy visszafogott gitártémával indul, amiből egy szaggatott riffelésű, gigászi refrénnel átszőtt igazi modern hard rock alkotás bontakozik ki. Egyszerűen káprázatos, hogy milyen erő van ennek az embernek a torkában, ahogyan énekel, azt tényleg tanítani kéne. A lemez első klip nótája az I Wanna Live, mely az egyik erősen slágernek ígérkező nóta a lemezen. Vérbeli Tesla nóta, vélhetően a koncertek kedvelt darabjává válik. Az I Wanna Live pörgős, lendületes vonalát viszi tovább a One Day At A Time című mestermű is, benne van az az igazi Tesla "feeling", amiért igazán szeretni lehet a zenekart: remek gitárszóló, jól eltalált, fülbemászó énekdallamok, húzós tempó, szóval tényleg minden ami igazán "Teslás". A másik nagyon kiemelkedő slágere a lemeznek a So What című nóta, dallamos, lágy verzéket egy ütős, húzós refrén követi, mit ne mondják, remek megoldás. Bátran ajánlom rádiók és egyéb médiumok figyelmébe ezt a dalt! Az akusztikus gitárral megtámogatott "ballada" a Just In Case és szintén "lightosabb" Fallin' Apart kettősét akár az album "pihentető" részének is fel lehet fogni, hiszen az előzőekhez képest lényegesebben finomabb és lassabb tételekről van szó, ám szerintem egymás után túl sok a kettő, kissé leültetik a lemezt - bár aki az ilyen jellegű nótákat kedveli, az minden bizonnyal olvadozni fog a gyönyörtől. A szikárabb, keményebb vonal visszatér a Breakin Free képében, ahol a már megszokott magas színvonalú dallamokkal találjuk szemben magunkat. Az All Of Me egy újabb energia bomba, dögös gitártémákkal, felpörgetett tempóval, ami röpke pillanatok alatt mozgásba hozza a végtagokat, és képzeletben elrepít minket egy koncertre, ahol együtt üvölthetjük Jeff-el refrént, majd önfeledten szórakozhatunk ezalatt a bulizós rock and roll nótán. A felpörgetett állapotból a melancholikus bódultság állapotába vezeti át a hallgatót a The First Time, különösebben nem csodálkoznék, ha ezt a nótát is felfedeznék maguknak a médiumok, hiszen erősen rádió barát, de ezt nem negatívumként említem, hiszen remek nóta. Ismét egy számomra túl lágy szerzemény következik Pvt. Ledbetter, nem tehetek róla, valamiért nekem túl sok az ilyen jellegű nóta a lemezen, egy-kettő még elmegy, és annyi kell is, hogy ne legyen egysíkú a lemez, de véleményem szerint kissé túlzásba vitték a srácok. Hasonló a véleményem az In A Hole Again-ről is, ám az énekdallamok és a remekbe szabott szóló, valamint a felbukkanó szaggatott riffelés azért megdobja a dalt. Zárásként újra egy adrenalinszint emelő dallal találkozhatunk a The Game személyében, bitang erős szerzemény, messze a lemez legkeményebb tétele, személy szerint nekem a kedvencem. Bónuszként meghallgathatjuk a My Way című dalt is, amiről azt kell, hogy mondjam, nagy kár lett volna ha nem kerül kiadásra. Lendületes és gyors nóta, amolyan "dirty rock" ízű, ebből pár még elfért volna a lemezen, néhány lassú nóta helyett.
Legutóbbi hozzászólások