TNT: Atlantis
írta garael | 2008.10.17.
Megjelenés: 2008
Kiadó: AOR Heaven
Weblap: www.tnttheband.com/
Stílus: hard rock
Származás: Norvégia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A tavalyi TNT album eléggé megosztotta a hallgatókat: egyrészt az új énekes személye, másrészt a megszokott TNT univerzum kitágítása miatt - abban persze nem lehet vitatkozni, hogy a szokatlan koncepció ellenére is valami igen jót rakott az asztalra a banda, még akkor is, ha nem tudott akkorát robbanni, mint amire az atyák neve prezentálja. Egy olyan hangot, mint amivel Tony Harnell röpítette égbe a dallam rakétákat, igen nehéz keríteni - az új dalnok nem is próbálkozott a versennyel, s habár hangja tartalmaz valamennyit elődje frazírjaiból, eltérő standard-jei mégis valahol alapjai lettek az új album zenei sokszínűségének, mely az év egyik legizgalmasabb alkotásává avatja az Atlantist. Jóllehet, alapvetően az északi dallamvilág megmaradt, főleg a lemez első fele egy játékos kísérlet-csokor, olyan hatás gyűjtemény, mely amúgy TNT módra olvasztja magába a különböző stílusárnyalatokat. Őrültek, írom le ezt a szót, s nem győzök csodálkozni azon a bátorságon, ahogy a nagy példaképek örökségéhez, vagy egy teljesen eltérő zenei világ szellemiségéhez nyúlnak: utoljára ilyen mértékű progresszivitást - igen, jól olvassátok, mert a szó jelentésébe ez is belefér, nemcsak a végtelenített hokiparty, vagy a muzikális többismeretlenes egyenlet, melynek megoldásához minimum a Berklee kell - a Diablo Swing Orchestra anyagánál éreztem. Példaképp idézzük fel a tangó latinos fűszerezettségű karakteres dallamait, és tegyük ezt metal környezetbe, hozzáadva az egészhez egy csipetnyi madrigált, és egy jó adag Beatles feelinget - nos, mi ez, ha nem maga a "tegyünkmindentbeleaztánnevezzükkínaikajának" muzikális megvalósítása - ráadásul ugyanolyan jó is, mint az említett gasztronómiai kultúra, s ez még csak a kezdet - illetve dehogyis az, hiszen a nyitó szám maga a Beatles meghágta a Beach Boys-t hangjegyekbe oltott pornója, főszerepben a TNT-vel töltött falloszú Tony Mills-szel. Akartok még ilyet? Megkapjátok! Ki ne emlékezne a megboldogult Peter Sellers-re, ki a klasszikus Rózsaszín Párduc mozifilmekben öregbítette a francia humor hírét - ám ha mégis vannak olyan olvasók, kik koruknál fogva csak a filmből készült remake-t látták, számukra is ismerős lehet a hasonló című rajzfilm, s annak világhírű zenéje, melynek taktusait amolyan bárzenés bluesba oltva tálalják a fiúk a Peter Sellers Blues-ban. A filmzenei utalások a Babys Got Rhythm - ben is utolérhetőek, mely aztán amolyan játékos - bátran ki merem mondani, szinte discos - ütembe fordulva tesz egy önfricskázó kikacsintást. A lemez második fele hagyományosabb, ám nem kevésbé élvezhető dallamokkal tolmácsolja azt a happy ( brit-pop) életérzést, mely olyannyira szerethetővé teszi a dalokat. Az epikus Me and Dad utáni Atlantis vokáljai, vagy a Bottle and Wine fúvós kocsmadala mellett talán csak a Missing Kind üt meg komolyabb hangvételt, de csak annyira, hogy együtt dúdolhassuk a szintén nem a hard rock világából érkező refrént.
Legutóbbi hozzászólások