


Axel Rudi Pell: Oceans Of Time - Tomka
Deep Purple: Abandon - JLT
Exproler's Club: Age Of Impact - pearl69
Helloween: Better Than Raw - garael
Van Halen: III. - Brinyó
Axel Rudi Pell: Oceans Of Time
Axel Rudi Pell igazi veterán harcos: a 90-es évek elejére datálható ínséges időszak alatt, azaz a metal zene "csúfos hírneve" idején sem átallotta a 80-es évek hangulatának színeit festeni a szivárvány árnyalataiban is pompázó zászlajára, kecses eleganciával tartva azt a különböző trendektől szennyezett légkörben is magasra. Tette mindezt egy maga köré verbuvált szuperhős brigáddal, nem adva alább a színvonalat olyan sokat megélt "öregeknél", mint például
Rob Rock,
Jeff Scott Soto, vagy éppen
Jörg Michael. Tehette mindezt azért, mert az olyan, azóta klasszikussá avanzsálódott nagylemezekkel, mint a metal zene nagy feltámadását egy évvel megelőző, és üdítő bombaként ható
Black Moon Pyramid, beírta magát a köztudatba, köszönhetően a hard rock és a heavy metal minél súrlódás mentesebb összeillesztésével. A sikerrecept igazán egyszerű: adva van a
Black Sabbath/Dio neve által fémjelzett epikus attitűd, amely a misztikus, varázslatos légkört garantálja, a
Rainbowra jellemző direktség és hard rock dallamvilág, a
Helloween villámgyors speed és power metal kombinációja, illetve analógiaként a
Stratovarius középtempós eleganciája. Mindezt a keveredést jól illusztrálja
Axel zenekarának összetétele is, egészen pontosan a dobosok és énekesek kontrasztja: ugyanis míg az énekesek mindig a klasszikus rock iskolát kijárt egyének, addig a dobosok terén
Jörg, és az őt követő
Mike Terrana tipikusan power metal dobosok, akik ezt a stílust tekintik játékterük forrásvidékének és a horizontjának egyaránt.
Az 1997-98-as esztendők első pillantásra a zenekar koherens evolúciójának sorába illeszkedő, ám valójában igencsak jelentős, és alapvetően más irányba mutató változásokat hoztak a fantáziavilágot reprezentáló zenei képbe. A folyamatos billentyűs-problémák megoldására a virtuózabb felfogást képviselő
Ferdy Doernberg érkezett, aki az első stabil tagnak bizonyult ezen a poszton, ám ami még fontosabb, a mikrofon mögött a
Malmsteen által felfedezett
Jeff Scott Soto helyére az eleddig szinte ismeretlen hangszálakrobata,
Johnny Gioeli érkezett (illetve '98 után "befutott"
Terrana is). Habár könnyű lenne erre a pregnáns váltásra fogni a zenében bekövetkező részleges megújhodást, ám ez korántsem festene egészen pontos képet. A
Magicel kezdődően ugyanis az
ARP egyre inkább emelte a heavy metal dózisát a kettős elegyben, folyamatosan eltolódva ebbe az irányba. Ennek ellenére ezen a lemezen még a klasszikus rock torokként aposztrofált
Soto énekelt, továbbá
Gioeli is alapvetően egy hard rock bandából, a
Hardlineból érkezett a német gitáros csapatába, így nem foghatjuk egyszerűen erre a metal zene dominanciájának irányába mutató "korrekciókat". Természetesen senkinek nem tisztje hierarchiát állítani fel a két zseniális énekes között, ám talán többen elismerik, hogy az együttes
Gioelivel az élen bontakozott ki a maga teljes pompájában: ez az ember egyszerűen egy zseni. Ennyi technikai precizitás és érzelmi töltet ritkán fér meg egymás mellett: önmagában kiteljesíti az
ARP ars poeticáját, hisz maga a duzzadó, a misztikum idejébe visszanyúló gyökerekkel rendelkező, és abból építkező
őserő, amely a legfontosabb hangulati eleme ennek a muzsikának.
Ennek a tortának a habját azonban - természetesen? - önkéntes gitárhősünk adja. A kérdés csak az, hogy szemfényvesztő bűvésszel vagy egy mágiával rendelkező varázslóval állunk szemben? Ebben az esetben azonban tárgytalannak tűnik a felvetés: ha a hangulati oldal felől közelítjük meg a problémát, akkor rögtön eltűnik a különbség. Az
ARP zenéje soha nem volt kizárólagosan gitárközpontú - ahogy ezt előismeret nélkül esetleg feltételezhetnénk -, esszenciája pedig egy
egzakt atmoszféra minél erőteljesebb megvalósításában és "kinyilatkoztatásában" állott, az alapvető stílusjegyek minél karakteresebb reprezentálása által. Akár csak szólóit tekintve, ahol sokszor részesíti előnyben az elnyújtott melódiákat az észveszejtően gyors tekerések helyett, vagy a riffelés terén is a közvetlen egyszerűségre törekedvén nem állítható, hogy
Axel hatása mázsás súllyal nehezedne a zenére. Előbbire jó példa a lemez instrumentális nótája, a
Prelude to the Moon, amely okot adhatna egy világmegváltó tekerésre, ám - mindamellett, hogy kibújik a
Malmsteen hatások szöge a dalzsákból - tökéletesen illeszkedik az epikus ívbe, míg az utóbbihoz a lemez talán legjobb dalának, a
Carouselnek sokkolóan egyszerű riffje ad útmutatást, amely azonban képtelen távozni a hallójáratokból. Ez a szám kiválóan tükrözi a gitáros dalírói géniuszát: egy kőegyszerű riffből és egy fülbemászó kórusból tud majdnem 8 percen keresztül hézagmentesen építkezni, anélkül, hogy egy pillanatra is unalmassá válna a produkció. Persze ehhez kell a biztos kézzel kiválasztott, ismeretlen zseni:
Gioeli ugyanis képes bármikor leénekelni a csillagokat, hogy egy fülbemászó refrén, vagy egy kis hangszáltorna formájában nyújtsa át azt a muzikális élvezettől elaléló rajongóknak; lehet akár kissé rekedtes, akár kristálytiszta, célt nem téveszthet.
Ezen két "kivételtől" eltekintve könnyedén két részre lehetne osztani az albumot: az egyik csoportba tartoznak a szinte kizárólag power metal hatásokat felvonultató, szélvészgyors erőbombák, míg a másodikba az érzelmesebbnél érzelmesebb, ám egyben szebbnél szebb lírai nóták. Az olyan, a
Judas Priest és a
Helloween által megkezdett vonalat folytató dalok, mint az intro után berobbanó
Pay The Price, vagy a lemez szerkezetében vízválasztó szerepkört betöltő
Ride The Rainbow, illetve a lemezt lezáró duó mind-mind
Jörg Michael szinte már gépiesen precíz dobjátékának,
Axel Rudi Pell többnyire szimplifikált, ám fülbemászó gitárjátékának, és
Gioeli mester andalítóan gyönyörű dallamainak illusztrációját nyújtják. A sorból mindössze a
Living on the Wildside lóg ki a klasszikus rock nóták felé orientálódva és kissé alacsonyabbra téve a minőség lécét, míg a
Holy Creatures inkább "pokoli" mélységeket megvilágító kezdése a különlegességek polcára helyezhető.
A második csoportba a sokak által az
ARP védjegyének tekintett balladák adják: nem véletlenül élt meg 3 kiadást ez a féle válogatás sorozat. A lassú víz partot mos technikáját alkalmazva ezek a számok az óvatosan adagolt, ezáltal megkapóan finom billentyűtémák, és a lassan hömpölygő folyamként funkcionáló gitármelódiák által meghatározott dalok egyrészt merengő hangulatuk, másrészt a már sokat ajnározott énektémák szívet melengető távlatokba röpítő dallamainak okán bírnak lenyűgöző hatással. A fokozatosan felgyorsuló
Ashes From the Oath, és a
Dio neve által fémjelzett epikus, középtempós himnuszok sorába illeszkedő
The Gates of the Seven Seals mellett (és talán felett is) a címadó
Oceans of Time kizárólagosan az örökérvényű kategóriába sorolható. A magányosság és a végtelenségérzet bölcs melankóliáját pedzegető nóta kristálytiszta és éles gyönyörűségével vág bele az érzelmek húsába. Ugyanis
Axel kezében egy másodperc alatt képes a gitár szimpla hangszerből, síró-érző entitássá átlényegülni, hogy ékes emóciókat fessen a hangulat falára. Ebben a tekintetben pedig nem lehet csalni; ez az igazi
mágia.
Deep Purple: Abandon 
Sokat gondolkoztam azon, hogy jelen recenzióm tárgya melyik rovatunkba is kerüljön. Nem tudtam eldönteni hosszú időn keresztül, hogy a Botrányalbumok rovatba, vagy az Évtizedelőbe írtam meg ezt a kritikát. Végül győzött bennem az elvakult és a végletekig elfogult
Deep Purple fanatikus, és megállapítottam, hogyha agyonütnének sem tudnék kedvenc zenekaromról bármilyen negatív dolgot leírni. Mindezek mellett az
Abandon-nak számomra (több) különös jelentősége van. Nagyon fiatalon, tizennégy évesen találkoztam ezzel a lemezzel, és akkoriban még csak ismerkedtem a hard rock zenével, és úgy egyáltalán a muzsikával. Akkor jött fiatal életembe a zenekar 1998as nagylemeze, ami folytatta azt a "munkát" - ha szabad így fogalmaznom - amit elődje a
Purpendicular megkezdett, vagyis elindított a hard rock rögös, de annál szebb útján. Persze egy tizenéves suhancnak minden vicc új, minden újdonság bombaként hat az életében, de ma kilenc évvel az első találkozás után is ugyanolyan áhítattal és lelkesedéssel hallgatom ezt az albumot, mint az első találkozáskor. Sok akkoriban szeretett zenekar imádata elmúlt, és rengeteg akkortájt kedvelt bandára ma csak rácsodálkozom, hogy - ez valaha is tetszett? -, de a Purple továbbra is a legnagyobb kedvencem maradt. A személyes síkok után, evezzünk más vizekre és lássuk milyen lemez is az
Abandon. Egy szomorú különlegessége mindenképpen van az albumnak, ugyanis itt muzsikált utoljára a zenekar soraiban a legendás billentyűs, az alapító tag,
Jon Lord. Nem fogok esszét írni erről a művészről, hiszen minden idők talán legjobb Hammond orgonistáját és komponistáját nem kell bemutatnom senkinek, aki kicsit is elmerült a stílusban pontosan tudja, kicsoda Ő.
Lord igazi emblematikus figurája volt a zenekarnak, hangszeres játéka ugyanolyan védjeggyé vált, mint
Ritchie Blackmore riffjei és szólói, játékát számtalan zenész tekintette követendő példaként, muzsikusok sokaságának mutatott utat. Szóval az a tény, hogy ez az utolsó stúdió lemez, amin a mester játszik, mindenképpen különlegessé teszi az albumot. És hát minden 1993 után készült
Deep Purple albumnak van egy sajátos "pikantériája", nevezetesen, hogy a "Mosolynélküli" gitáristen helyét
Steve Morse foglalta el. Ezt sokan a mai napig nem tudják megemészteni, nem értik, hogyan létezhet a banda
Blackmore nélkül. Hát így!
Morse szerintem egyáltalán nem rosszabb gitáros elődjénél, ám kettejük stílusa olyannyira különböző, hogy szinte lehetetlen őket összehasonlítani.
Steve Morse teljesen más világból és teljesen más zenei környezetből érkezett, hiszen játszott
Dixie Dregs nevű zenekarával jazz rock-ot, szólólemezein jelentkeznek blues-os, country-s témák is vegyítve remek rock-os témákkal, valamint az aor rock-ba is belekóstolt, amikor a
Kansas tagja lett. (A későbbiekben pedig különböző projektekben részt vett melodic rock, valamint a heavy metal munkákba is). Ezekből is tökéletesen látszik, hogy abszolút mértékben más típusú zenészt igazolt a zenekar, és ez az album zenei világában is megjelenik. Egyes vélemények szerint ez már nem is
Deep Purple lemez. Pedig nagyon is az. Hogy is lehetne más, amikor ott van a csapat soraiban a hard rock meghatározó hangja
Ian Gillan, a producerként és muzsikusként is legendássá vált basszer
Roger Glover, valamint a fenomenális dobos
Ian Paice, akit csak úgy szoktak emlegetni mint "jazz dobost a rock zenészek között". Szóval igenis ez egy
Deep Purple album, csak egy teljesen másik arca ez a zenekarnak, egy abszolút más dimenziója a banda munkásságának. Ennek ellenére azt hiszem, ez tökéletesen érthető, hiszen
Blackmore személyében nemcsak egy csodás gitáros, hanem egy remek dalszerző is távozott a csapat soraiból, és az a tény, hogy
Steve Morse zenei világa szinte semmilyen szinten nem hasonlít a mára trubadúrrá vált Ritchie világához, így magától értetődik, hogy bizony lényegesen más atmoszférájú album lett az
Abandon. És nemcsak atmoszférájában különleges, de azt hiszem az egyik legváltozatosabb, legsokszínűbb album a banda történetében, ennyiféle stílusú dalt egy lemezre fölpakolni nem éppen mindennapi dolog. Rögtön egy keményen riffelős, dögös gitártémákra épülő tétellel indít a lemez az
Any Fule Kno That képében. Fejrázásra és nyaki izomgörcsök előidézésére messzemenőkig alkalmas. A soron következő
Almost Human szintén elég gitár centrikus,
Morse nagyokat szólózik benne, de az egész dalnak van egy magával hangulata, és refrénje is elképesztően jól eltalált. Amikor a zenekar ezzel az albumával járt nálunk, hihetetlenül jó hangulat volt akkor (is) amikor ezt a nótát játszották. A harmadik darab a lemez egyik gyöngyszeme. A blues-os elemekkel átszőtt
Dont Make Me Happy. Lehet érzelgősen hangzik, de ez igazán egy könnyfakasztó nóta, ahogyan
Gillan prezentálja az utánozhatatlan. Nem hiába Ő minden idők egyik legjobb hard rock énekese. A
Seventh Heaven egy kicsit összetettebb, agyasabb szerzemény, ahol
Paice megvillant valamit hatalmas technikai tudásából, és
Steve Morse is jelentkezik egy nagyon szép és letisztult szólóval. Nem mondanám, hogy ha a zenekar neve szóba kerül rögtön ez a dal ugrik be, hiszen nem az a szokványos Purple alkotás. Hasonlóan "nem igazán klasszikus Purple stílusú" nóta a
Watching The Sky sem, de a riff már magában is megérne egy misét, továbbá felépítése (ahogyan a kemény szikár énektémák és a már-már durva riffelésből átvált egy visszafogott, elszállós témára) is árulkodik a nem mindennapi dalszerzői képességről. És hát a legendás Hammond hangjai is megdobogataják az ember szívét. A country-s elemekkel átszőtt
Fingers To The Bone-t olyan mintha egy
Steve Morse szólólemezről érkezett volna, nagyon hangulatos, csúnya szóval élve feelinges nóta, szájharmonikával megspékelve. A
Jack Ruby-val visszakanyarodik az album a hard rockosabb vonalhoz, annak is a középtempósabb, bólogatósabb fajtájához. Tökéletes szólómunkával találkozhatunk a dalban, és
Gillan is elereszt egy rá jellemző sikolyt, ami ugyan már nem olyan mint a legendás
Child In Time-ban volt, de azért még így is metsző és magas. Folytatódik a fejrázást és végtagok mozgatását előidéző "terápia" a
She Was formájában, ismét egy nagyon jól eltalált gitártémára építve, valamint a szokásos szóló varázslatokkal átitatva. Ezen a vonalon haladva érkezik a
Whatsername című dal is, ami szintén egy lüktető tempójú nóta, igazán jól lehet kocsiban ülve nagy hangerővel hallgatni és a közlekedési szabályok betartása mellett nyugodtan lehet rá csápolni és énekelni a refrént. Az igazi hard rock bomba azonban csak ezután következik a
69 személyében. Nem is ragozom tovább, ezt hallani kell. Talán ez az a nóta amelyet szinte bármelyik korábbi albumon el tudnék képzelni. Egy sebességi fokozattal visszakapcsoltak az urak, az
Evil Louie megint egy középtempósabb dal, nagyon jó énekdallamokkal, egyik kedvencem erről az albumról. A lemez végére került az
In Rock lemezről modern köntösbe bújtatott
Bloodsucker. Különösebb bemutatást nem igényel ez dal, aki nem ismeri sürgősen szerezze be a legendás Mark II. első nagylemezét.
Zárszóként csak azt tudom elmondani, hogy a lemez a maga nemében csodálatos. A muzsikusok tudása átlagon felüli,
Gillan is kifogástalanul énekel, és pár igencsak emlékezetes nóta is került a lemezre. Ha el tudunk vonatkoztatni
Blackmore hiányától, akkor könnyen tudjuk élvezni a korongot, ám ha nem tudjuk olyan könnyen feledni a "Mosoly Nélkülit" akkor több időt igényel az album megkedvelése.
Exproler's Club: Age Of Impact 
Mindössze 5 dal (bár terjedelmüket tudván, a "dal" szócska itt akár mulatságosnak is hathat), amely "megrengette" a progresszív rock világát '98-ban. Bűvös (nyugodtan mondhatjuk a formációt supergroup-nak) nevek a zenészek névsorában, melyek már önmagukban is elegendők a biztos sikerre, ám - kérem szépen - itt nagyon komoly munka folyt. Nem csak úgy ímmel-ámmal, a tehetségből fakadó, önmutogató egyveleg, hanem szépen kimunkált, kidolgozott, a szereposztásra is odafigyelő produkció, mellyel ismét gazdagabb lett a rock társadalom. Mindez
Trend Gardner (Magellan), énekes, billentyűs, harsonás zsenialitását tükrözi, aki a koncepció, a dalok és a szövegek szülőatyja volt. Ahogy
Brinyó barátom
említette anno, érthetetlen, hogy
Mike Portnoy miként maradhatott ki ebből?! Nem mintha
Bozzio mestert panasz érhetné! :o)
Komplex zenei élményt nyújt, a több mint negyedórás
Fate Speaks. Balladisztikus bevezetőjét súlyos riffek és gitárfutam "töri meg", majd Yes hangulatot árasztó dallamok érkeznek, melyek vissza-visszatérnek, őrült dobkísérettel, újabb gitár és billentyű kihívásokkal. Monumentalitása ellenére, annyira erős az összhatás, hogy egy percnyi "töltelék" érzése sincs a hallgatónak. A szólók (van belőlük jópár) mindvégig arányosak, szinte beleolvadnak a szerzeménybe, a refrén pedig szinte letépi az ember fejéről azt, ami épp rajta van (sapka, haj, bőr...)! :o) A
Fading Fast folytatja a sort, melynek induló motívumaiban a szintetizátor játszik főszerepet, s igaz, "csak" a harmadik percre kezd kibontakozni a darab, mégis élvezetes az elszállás. Sodró, bár kevésbé erős dobalapok vezetnek fel egy jazzes hatásokat éreztető témát, majd finom, leheletnyi énektéma jön, mely erősödik, hogy egy felejthetetlenül szép gitártéma bontakozzék ki belőle. A tetőpontjára végezetül ér a nóta, óriási dallamorgiával, hogy fel is vezesse a soron következő
No Returning első akusztikus akkordjait. Ismét az őrület érkezik egy rövid időre, ütős középtempó, zseniális "nyúzással", majd egy kis "szintetikus" futam, "kígyóbűvölő" fuvolaszóló, alatta dobszólót sejtető ritmusok. Visszautalás az első tételre, állandó kiállásokkal tarkított szóló a hathúros által, rendkívüli összhatás, egyszerűen hihetetlen! A
Time Enough is, szinte eggyé olvad elődjével, elegáns átmenete az első taktusokban lassú, mégis súlyos dallamokat rejt. Aztán érkezik az ének varázslata. Döngölős, lüktető ritmus, virtuóz gitárszólam és folytatódik a program. Szinte nagyzenekari átmenet, majd dinamikai varázslat következik, egy kis harsona betéttel. A billentyűs hangszerek és az akusztikus gitár párbeszéde "csendesít", lassan visszatér a zseniális énekdallam is, zseniális a zongora kísérte vonós "imitáció" is, csodás az "összkép". Újabb visszautalással kezd a zárótétel, a
Las Call. Nagyon ráéreztek, hogy mennyire erős a riff, megunhatatlan. Totális, wah pedállal díszített gitárorgia, többször is együtt kel életre a a szintetizátor, a gitár és az ének, ismét dinamikai és ritmikai operálás, hol középtempóban, hogy lelassulva és abból építkezve a sodrásig, de mindvégig magával sodor a zárótétel. Már a félidő tájékán érzékelni a finálét, mely tiszteletre méltóan majd 5 percig "borzolja" a kedélyeket. A 3. negyedben már a sztratoszférában jár a gitár, a dobok folyamatosan táplálják az energiát, hogy végül beleolvadjanak a Napba!
Nehéz szavakba önteni az
Age Of Impact albumot, az
Explorer's Club már amúgy is megtette! A progresszív rockzene iránti szeretetem valamikor a '80-as évek derekán indult, akkor még az "őskövületekkel", úgymint
Yes, King Crimson, Eloy, Jethro Tull, mely után hosszabb szünet következett, ám 1998-ra egy újabb csoda tette világossá, hogy elmúlhatatlan az érzés, s ebben ennek a nagyszerű project-nek igen jelentős szerepe volt. Nem tudom jobban megfogalmazni, "komplex zenei élmény", a legkiválóbbak közül. Kötelező!
A "zenekar": Trend Gardner
Wayne Gardner
James LaBrie
Derek Sherinian
John Petrucci
Terry Bozzio
Billy Sheenan
Brad Kaiser
D.C. Cooper
Brett Douglas
Matt Bradley
Steve Howe
James Murphy
Michael Bernesderfer
Frederick Clarke
Matt Guillory
A "tartalom": 1. Impact 1 - Fate Speaks (16:00)
2. Impact 2 - Fading Fast (8:45)
3. Impact 3 - No Returning (8:20)
4. Impact 4 - Time Enough (9:15)
5. Impact 5 - Last Call (11:10)
Helloween: Better Than Raw 
Emlékszem, annak idején Veszprém egyik nagy lemezboltjában hallgattam bele a lemezbe - és nem akartam hinni a fülemnek. Hozzá kell tennem, hogy akkor már évek óta nem kísértem figyelemmel a Helloween pályáját: a
Master of Rings nem kötötte le a figyelmem, a
Time Of The Oath - mely jelezte volna a banda magára találását - pedig speed vágtában suhant el mellettem - ezért ért hát kisebbfajta sokként a push iszonyatos, szinte thrash-es húzása, nos ez volt az a pillanat, mikoris büszkén éreztem, hogy én is egy lehetek a tökfejek között (ez némely ismerősöm szerint így is maradt, de hát ők nem képesek az asszociációs játékok könnyed elvonatkoztatására, hehe). Nos, a zenekar folytatta a
Time Of The Oath által kijelölt utat, ha lehet, rátéve még egy lapáttal a szigor sóderből, ezáltal vált a lemez a helloween történelem talán legkeményebb tételévé, melyben nem csak a fantasztikus, klasszikus intro utáni első - a Painkillert is kenterbe verő - ultrabrutál
Push játszik szerepet - ahol talán még csak a kissé elbujtatott gitárszóló tud csak némi könnyedséget csempészni, haenm az album két epikus tétele is, megmutatva, hogy a jövő egyik alternatív energiaforrása a tökmagolaj lehet. A
Revelation kapkodó, power riffelése persze jellegzetes, Deris korabeli dallamokat hordoz, melyben a kétlábdob szinkópateremtő gépágyú sorozatai adnak amolyan háborús alájátszást, a gitárok pedig szinte progresszív változatossággal betonozzák az ütemeket a hallgató fejébe, olyan tempó - és hangulati kavalkádot teremtve, ami keményebb formában ugyan, de visszanyúl a Keeper albumok "hosszú tételeihez". A
Midnight Sun hasonló koncepcióval fogalmazza meg az újkori Helloween keménység-fétisét - nem, kérem, itt nem Maya Gold és Kovi együtteséről van szó -, ráadásul az idetartozó dallam egyfajta acélba reinkarnálódott cukros Helloween sláger, amit azonban Andi hangja és az instrumentális szekció - no meg a tempó - varázsol gyémánt keménységűvé, tág teret hagyva a könnyeden progresszív ( ilyen is van? - igen!) gitárjátéknak. Természetesen a lemezről nem maradhatott le a tipikus "schlager" sem: az
I Can az
Oath Power-ének ikertestvére, azonnal ható, fütyültetős szerzemény, jellegzetes vokális támogatással, a Falling Higher pedig mesélős, sztorizós, ős- Helloween feelinget árasztó 100 méteres vágta.Ide kapcsolódik még a koncepcióból szerintem kissé kilógó, ám ennek ellenére is remekül sikerült
Hey Lord, mely rockos felhangjaival finom visszakacsintás a
Pink Cream-es időkre. Hasonlóan hangulatos a csipetnyit pszichedelikus -és abszolute nem szokványos lírai - , a
Time, mely fantasztikus hangulatteremtésével kanyarít nagyívű "kisepikát" . Külön meglepetés még az album - a Helloween-re oly jellemző - játékos tétele, mely egy felturbózott gregoriánba tölti a ragadós dallamokat, ráadásul a
Laudate Dominumba mintha maga
Lemmy Kilmister dörmögné a latin nyelvű sorokat - bizonyítván, mennyire sokrétű énekes is Deris. Úgy érzem, erre az albumra sikerült igazán összeérni az újkori Helloweennek, mely a kilencvenes évek egyik legerősebb europower produktumát eredményezte, bőven részt véve a heavy metal feltámadásban. Hibátlan, az évek próbáját kiálló alkotás, igazi klasszikusként az évtizedelőben a helye!
Van Halen: III. 
A
Van Halen karrierjét énekes szempontból három részre oszthatjuk. Az ortodox hívők természetesen az első (és jelenlegi)
David Lee Roth neve által fémjelzett korszakot tartják a legkiemelkedőbbnek. Évtizedelőnkben erről az időszakról a -nem túlzás- rocktörténeti jelentőséggel bíró
1984-el foglalkoztunk, míg a következő periódusról, melyben
Sammy Hagar állt a mikrofon előtt, az
OU812-t emeltük ki. 1995-ben megjelent a
Balance, mely után erősen megromlott a viszony a zenekar tagjai és az énekes között, melynek következménye nem is lehetett más, csak a búcsú. A távozás után sokáig nem lehetett tudni, hogy mi fog történni. A sajtó és a rajongók egy része a csapat feloszlásáról beszélt, a másik oldal pedig már ekkor
David Lee Roth után kiáltott. Egyik tábornak sem lett igaza. A
Van Halen tagsága úgy döntött, hogy megkezdik a zenekar harmadik korszakát. Leszerződtették az
Extreme egykori énekesét,
Gary Cherone-t és 1998 március 17.-én a boltokba került, - a korszakváltást címében is magában hordozó -
Van Halen III. Az album megbukott. Bár az Egyesült Államokban arany lemez lett, ez a teljesítmény az előző munkák dupla, tripla, sőt időnként négyszeres platina státuszához képest hatalmas visszalépést jelentett. A máig utolsó
Van Halen stúdió album
Gary Cherone énekes távozását vonta maga után,melyet követően elindulhatott az a hosszadalmas folyamat (
Sammy Hagar vissza, majd újra el), melynek következményéül 2007-ben ismét
David Lee Roth léphetett a színpadra.
A
Van Halen III egyáltalán nem rossz lemez. Sőt...Bár fontossága elsősorban az énekes váltásban és abban rejlik, hogy ez az album máig az utolsó, nagyon sok jó, néhol egyenesen kiváló pillanatot rejt magában. A kezdő
Neworld finom, - nem tipikusan koncert kezdő -zongora-gitár kettőse és a befejező
How Many Say I, hangszerelésében nem kevés progresszív elemet tartalmazó, hangulatában, dallamvezetésében néhol
Roger Waters munkáira emlékeztető, felemelően melankólikus pillanatai által alkotott keret jól határolja be az album mondandóját. Ez a korong továbblépést sugall, melyet a rajongók többsége nem tudott elfogadni.
Edward Van Halen és három társa megpróbálta a
Sammy Hagar által elkezdett irányvonalat továbbvinni úgy, hogy közben új elemekkel bővítsék a repertoárt. Amikor a másodikként érkező
Without You-ban meghallom
Cherone hangját, még mindig a lemezborítóra nézek: Jó korongot tettem be? Nem
Hagar énekel? A kérdésfeltevés oka a kísérteties hasonlóság.
Gary, - mintegy megnyugtatva az újdonságtól félő rajongókat -szinte lekopírozza
Sammy kiáltásait, az ének témák dallamvezetését. A nóta, -mint, ahogy egy kettő még a lemezről - simán elférne valamelyik előző dalgyűjteményen is. A leválás, a fejlődés az album közepe felé érkező olyan daloknál érezhető, amikor
Cherone "Cheroneként" énekel. A széttöredezett, funkysan keménykedő
One I Want, vagy a klasszikus
Halen gitártémákkal operáló, változatosan hangszerelt
From Afar egy határozottan haladó szellemű zenekart mutat. Sok olyan megoldást hallhatunk, amelyek kimondottan üdítően hatnak. A
Dirty Water Dog-ban
Gary rendkívül színesen, változatosan énekel, a zenekar pedig szinte progresszív rockcsapatként működve, számtalan színes ötlettel, ritmusváltásokkal kíséri őt, a lírai
Once pedig a zenekar egyik legjobb, legérzékenyebb ilyen jellegű munkája. Az album szerkezete is rejt izgalmat magában. A már említett finom hangulati keret mellett a második és az utolsó előtti dalok is "kereteznek". Ez a két munka, a már említett
Without You és a lemez vége felé érkező
Ballot Or The Bullet a
Hagar érát idézik fel. Mindettől függetlenül a rajongók hiányérzetét is tökéletesen meg tudom érteni. A megszokottnál jóval kevesebb gitárszólót hallhatunk, és az igazán nagy, fülbemászó slágerek is hiányoznak a korongról. A borítón látható, ágyúgolyó elé álló ember képe jól tükrözi azt, amit a zenekar ezzel az albummal tett. Megpróbáltak változtatni, bátran beállni a rajongók által kilőtt golyó elé, de -annak ellenére, hogy mindezt finoman, a múltat tiszteletben tartva próbálták megcselekedni,- nem jártak sikerrel. Kár érte, mert izgalmas vállalkozás volt!
A
Van Halen III dalai:
Neworld
Without You
One I Want
From Afar
Dirty Water Dog
Once
Fire In The Hole
Josephina
Year Of The Day
Primary
Ballot Or The Bullet
How Many Say I
Legutóbbi hozzászólások