Szí­nházi előadás három felvonásban: Queensryche, 2008. 07. 01. Pecsa, Budapest

"Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi..." Ezzel a mondattal millió naplóbejegyzést, cikket és élménybeszámolót lehet olvasni. És valóban, szinte semmiben nem különbözött az idei július elseje a többitől. Reggeli kávé, az e-mail-ek olvasása, közben egy gyors tusolás, aztán irány egy megbeszélés, majd ebéd, de valahogy mégis érezhető volt a levegőben, valami történni fog. Nem csak az esti koncertre gondoltam, mert azt tudtam, hogy meg fog történni, hanem valami másra. Bár ne éreztem volna... Első felvonás (A Dráma) : A koncertszervező Livesound munkatársaival előzetes egyeztetés után megbeszéltünk egy délutáni időpontot a zenekarral való találkozásra, és ha lehet néhány kérdés feltevésére. Délelőtt 11 órakor aztán megérkezett az első rossz hí­r, még mindig úton vannak, nem valószí­nű, hogy időben Pestre érnek, í­gy toljuk a programot. No sebaj, volt már ilyen, akkor "unaloműzőnek" jöhet az új Neal Morse és a Spock's Beard dvd, mert persze azt mondanom sem kell, kinek van kedve, és főleg energiája ilyen feszült várokozó helyzetben dolgozni... Ebéd után aztán újabb telefon, nagyobb a baj. Az igaz, hogy Bukarestben előbb befejezték a bulit, hogy időben visszaérjenek Budapestre (éjjel fél háromkor indultak), de még í­gy is csak a határon vannak, kezdenek kicsúszni az időből. Várakozás. Még szerencse, hogy megjött ez a két dvd, különben...Újabb telefon. Nem engedik át Őket a határon! Hogy micsoda? 2008-ban, Európában? Igen! Még mindig itt tartunk, mondom ezt minden harag és politikai, vagy etnikai felhang nélkül, mert egyik negatí­v érzés sincs meg bennem. Inkább az elkeseredés. 2008-ban egy zenekar, akik több ezer kilométerről ide jönnek, hogy szórakoztassanak minket, gyötrődnek iszonyú hosszú órákat az úttalan utakon, még mindig megkapják a határon balkán "vendégszeretetét". Meddig lesz ez még í­gy...? Amí­g ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, úgy éreztem, nem lehet ülőgumókon elhelyezkedett állapotban kibí­rni tovább, irány a helyszí­n. Előzetes prognosztizálás szerint, mire mi odaértünk, már a kamionnak is ott kellett volna lenni, í­gy rögtön hátulról támadtuk az objektumot. Nem hogy kamion, de még egy tricikli sem állt a parkolóban, viszont igen szép számú nézősereg várakozott a beengedésre. Kezdett kí­nossá válni a helyzet. A hangosbemondó nem közölt semmit, csak a pénztárnál hí­vták fel a jegyet vásárlók figyelmét, előre láthatólag a koncert 21 órakor kezdődik. Ennek megerősí­tése a tömeg felé, egy vevőtől érkezett, aki a kasszától hátrafordulva elkiáltotta magát: "Teee, halloood? Itt asszonygyááák, kilenckor kezdőőődiik!!!!" Ebből az ott álló tömeg is értesült, hogy valami nem stimmel. Néhány ismerős arccal való beszélgetés után, olyan hét óra körül arra lettünk figyelmesek, hogy egy ismerős kamion gördül a liget lankáin a fák között a sorompó felé. MEGJÖTTEK!!! Majd nem sokkal később két busz is megérkezett. No, ez megnyugtató volt, legalább már itt voltak. A kamion elfoglalta a helyét és az elcsigázott sofőr valamint kí­sérője elmondta, hogy ezen van a cucc, de nem tudják, hogy neki kezdjenek-e a lepakolásnak? Még jó, hogy nem hangosan kérdezte... Aztán úgy döntöttek, neki kezdenek, ami azért volt jó hí­r, mert í­gy valószí­nűleg nem maradunk le semmiről. Hosszas huzavona után végre megtalálták a két busznak is a parkolóhelyet és a zenekar nemes egyszerűséggel, minden felhajtás nélkül, kiszállt a buszból és elindult befelé. A közönség sorfalat állt nekik, (jobbak voltunk, mint a biztonságiak) és tapssal biztatták a szemmel láthatóan kissé megviselt zenészeket. Néhány perc után az is kiderült, a csapat úgy döntött, teljes terjedelmében eljátsszák a bulit, í­gy hosszú estére készülhetünk. Az is nyilvánvalóvá vált, legalább három óra kell ahhoz, hogy szí­npadképes legyen a produkció. Na jó, most elég! Ezt a meleget, ennyi izgalom után, és ennyi ideig, most már csak néhány hideg sör társaságában lehet leküzdeni, í­gy elmentünk kedvenc városligeti kocsmákba, ami mondanom sem kell Queensryche pólós emberekkel volt tele. Második felvonás (A Döbbenet) : "Sweet Dreams, You Bastard" 1000 fok, majdnem tele a nézőtér, és kezdődik. Szinte hihetetlen. Itt állok az előtt a dí­szlet előtt, amire azt hittem a dvd-t látva, hogy ezt csak Amerika kaphatja. De nem! Itt van most előttem, és indul a show. Az első három számot (számot? remekművet) a fotós árokban töltöttem, í­gy nem tudom hogyan szólalt meg kint a buli, mert az nyilvánvaló volt, hogy beállásra nem volt idejük, viszont mire én kiértem, már egy teljesen jó hangzással találkoztam. Na, és akkor most eljött az a pont, amikor legszí­vesebben befejezném a beszámoló í­rását, mert jön az a rész, amikor nem lehet szavakba önteni a látottakat. Mi lehet erről í­rni? Hogy jó volt? Az nagyon kevés lenne. Elemezzem a hallottakat? Miért? Van ezen elemezni való? Tessék betenni a Mindcrime cd-t és meghallgatni, na azt hallottuk mi is. Hibátlan volt. Egyszerűen nem lehet belekötni a zenei produkcióba. Amikor a zenekar felment a szí­npadra, 22 órája csak erre a bulira készültek. Előtte levő nap, éjfélkor lejöttek a bukaresti szí­npadról, hogy időben ideérjenek, és most itt állnak, a fáradtság egyetlen jele sem mutatkozik rajtuk. Nem bí­rtuk a keverőpult melletti ácsorgást, előre nyomultunk, hogy a szí­npad előtt állva nézzük végig a bulit. Megérte. Mike Stone előtt leltünk helyet, és ahogy a gitáros előadását néztem, eszembe jutott valami, ami mint később kiderült, Pearl69 kollégában is megfordult, de akkor nem is beszéltünk róla. A Maszk (Egy kis kitérő) : Vajon miért visel Mike Stone maszkot? És ha már viseli, vajon miért nincs végig rajta? Ha nincs végig rajta, akkor miért nem veszi le teljesen egyből? Na jó, tudom, ez egyszerre nagyon sok kérdés. Az én elképzelésem ezzel kapcsolatban, a következő. Mike arcán a maszk egy jelkép. Ez a jelkép, az Ő zenekarhoz való kötödését és kapcsolatát fejezi ki. Amikor elkezdődik a történet, 1988-at í­runk. Mike akkor talán rajongója lehetett a zenekarnak, ha egyáltalán ismerte Őket. Ebből adódóan a Mindcrime első részéhez semmi köze és egy olyan embernek a helyén áll jelenleg, aki az egyik atyja volt a történet kezdetének. Sokan azt mondják, hogy Chris De Garmo-t nem lehet pótolni. De lehet! Viszont Mike Stone, nagyon szimpatikusan, nem is akarja Őt pótolni. Ott áll egy fantasztikus gitáros, és aki nem ismeri a zenekart, nem is tudja kicsoda Ő valójában. Ebben a tudatlanságban hagyja jó sokáig az egyszeri zenehallgatót és a legendát életben tartva, arc nélkül játssza a Mindcrime első részének nagy többségét. Majd az álarcot feltolja, mint egy baseball sapkát és í­gy fejeződik be az első felvonás. A Mindcrime második része - bár megí­rásában De Garmo ebben is részt vett - már az Ő zenéje és az Ő arca. Itt Mike Stone-t láthatjuk a szí­npadon a maga valójában. Persze ez az én tézisem, és nem feltétlenül kell elfogadni, viszont aki ezt az embert nem tudja elfogadni, azzal erősen vitába szállok bármikor. Ilyen alázattal és ilyen profin megoldani a feladatot, talán keveseknek sikerült volt, főleg a Queensryche-ban. Kicsiny kitérő után vissza az eredeti mezsgyébe. Az első felvonás csúcspontja természetesen a Suite Sister Mary volt. Mit mondjak (í­rjak)? Semmit! Látni és hallani kellett volna. Elnézést kérek azoktól, akik nem voltak ott, de nem tudom leí­rni. Talán ha költő lennék, abból sem feltétlen kortárs, inkább jóval régebben élt és í­zesebb beszédű, akkor menne, de í­gy nem. Amit ott hallottunk és láttunk az annyira egyedi, és az akkori pillanatnak szóló, hogy az emlék is abszolút személyre szabott. A dal végén a teljes döbbenetet láttam az arcokon. Sokan még tapsolni is elfelejtettek, és a tekintetük elárulta, nem itt járnak. Persze a The Needle Lies hamar talpra állí­tott bennünket és olyan fejrázásra késztetett, amitől még most is fáj a nyakam. Itt meg is kell emlí­tenem Scott Rockenfield überdobost, aki valami olyan hihetetlen pontossággal és energiával dobolta végig a bulit, amire hasonló esetekben is nehéz példát találni. A Breaking The Silence alatt olyan felszabadultságot éreztem a közönség sorai között, hogy már féltem, mi fog történni az I Don't Believe In Love alatt. El is szabadultak az indulatok. Olyan headbang és ugrálás indult be, amit a legkeményebb banda is megirigyelhetne. Persze azt mondanom sem kell, Geoff-al együtt mindenki végig üvöltötte az első részt. Hiába, mindig meggyőződöm róla, a magyar közönségnél nincs jobb. Több mint három óra várakozás után, egy szaunában is a leghálásabb publikum tud lenni. Nagyon-nagyon hamar elértünk a szünethez. Harmadik felvonás (A Szí­nház) : Jó negyedóra szünet után érkezett a csapat újra a szí­npadra, hogy elkezdődjön a második rész. Elindult a Mindcime II., amit a csapat 2006-ban készí­tett el a történet folytatása képen. Tudom, nagyon megoszlanak a vélemények az albummal kapcsolatban, de nekem például, ha nem is hallgatom mindig az anyagot, mégis bejön. Így együtt előadva pedig maga a tökély. Persze azt is hozzáteszem, ha valaki egy karzatról nézte volna végig a koncertet, és történetesen egy olyan személy, akinek fogalma sem lett volna, hogy mi folyik a szí­npadon, valószí­nű, látott volna különbséget a két rész között, és itt nem csak a zenére gondolok. A közönség reakciója sem volt annyira heves, mint az első résznél, de ez teljesen érthető. A Mindcire II még nem ért meg 20 évet, de stí­lusában is eltér az elődjétől. Sokkal összetettebb, progresszí­vebb és teátrálisabb. Nem véletlenül adtam a harmadik résznek "A Szí­nház" cí­met. Valószí­nű, amikor Geoff-ék ezt az anyagot í­rták, már látták is a világot jelentő deszkákon a darabot. A Mindcrime II. szí­npadra termett mű, amit valóban kicsit visszafogottabban, ám annál "szí­nházisabban" fogadott a közönség. Geoff Tate szí­nészi képességei is itt bontakoztak ki igazán, és ha már itt tartunk... 1984 óta vagyok fanatikus rajongója a zenekarnak és mindig is meg voltam győződve az énekes zsenialitásáról, sőt többször láttam már Őt szí­npadon, de amit itt produkált, abban a több mint három órában, az maga volt a csoda. Persze egy kí­vülállónak erősek ezek a szavak, de vállalom. Aki nem látta, most kérem mellőze a megnyilvánulását, mert hiteltelen lesz. Aki pedig látta és más a véleménye, azt szí­vesen meghallgatom, de elfogadni úgy sem fogom. Meggyőződtem arról, hogy két ember tud ebben a műfajban í­gy énekelni. A másikat Ronnie James Dio-nak hí­vják, aki szintén itt volt ezen az estén, igaz csak a kivetí­tő vásznon és hangban, de úgy is fantasztikus volt. Hogy ezt a két embert együtt lehet hallani, igaz csak egy rövid dal erejéig az... (na, most már nem tudok több jelzőt találni ahhoz, hogy ne ismételjem önmagam). Meg kell emlí­tsem még a szí­nészeket, akik pillanatra pontosan tudták a dolgukat, és ha nem is egy hatalmas show keretében, de hitelessé és képivé varázsolták a darabot. Na és Pamela Moore, aki a kezdetektől Mary. Húsz éve ugyanaz a hang és abszolút jó társa Geoff-nak, mind énekben, mind a szí­nészi teljesí­tményében. A duettjeik gyönyörűek, még a legkeményebb rocker szeme sarkába is könnyeket csaltak kedden este. Valóban - jobb kifejezést nem találva -, döbbenettel és csodálattal álltunk a szí­npad előtt, közben hátunkon patakokban folyt a ví­z, de kit érdekelt. Olyan élménnyel lettem gazdagabb, ami kitörölhetetlen az emlékezetemből, amí­g élek. Ráadás: Az előadás végén a közönség hosszú percekig tartó vastapsa után, ismét megjelent a Michael Wilton és Eddie Jackson "ikerpár" és belekezdtek a Jet City Women-be, amit Geoff egy trikóban már felszabadulva, láthatóan megkönnyebbülve adott elő, mondanom sem kell a közönség hatalmas éneklése mellett. És ekkor, a koncert kezdete után több mint két és fél órával megszólalt Geoff: "Hello Budapest"! Itt tört rám az az érzés, ha most reggelig nyomják, én reggelig itt fogok állni, még ha leszakad a lábam, vagy a hátam, akkor is. Jött az Empire majd a következő csoda. Silent Lucidity! Ááááá, nem is í­rok semmit. Itt már nekem is fátyolos volt a szemem. Ezután sajnos eljött az a pillanat, amit szerintem senki nem várt a teremben. Vége! Úgy jöttem ki a Pecsából, mint nem olyan régen Bécsben a KISS koncertről: Nincs kedvem többet koncertre menni. Másnap: A koncert másnapján vidékre kellett mennünk Brinyó kollégával. Általában egy ilyen utazás során, folyamatosan rakodjuk be a lemezeket az autó lejátszójába, de most be sem kapcsoltuk. Semmi kedvünk nem volt zenét hallgatni. Mindenféléről beszélgettünk útközben, majd a hosszú hallgatások után, valaki mindig megszólalt, mintha téma közben lennénk: "...és amikor Geoff..." Hmmm... Szakáts Tibor Elhangzott dalok: Operation Mindcime I. Operation Mindcime II. Jet City Women Empire Silent Lucidity Fotók: Szakáts Tibor Külön köszönet a Livesound-nak és azoknak a road-oknak és srácoknak, akik azon dolgoztak, hogy a fenti körülmények ellenére is fantasztikus legyen a buli!!!!