Opeth: Watershed

írta Tomka | 2008.06.02.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Roadrunner Records

Weblap: www.opeth.com

Stílus: progresszí­v death metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Metafizikus metal: talán ezzel a szókapcsolattal/képzéssel lehetne találóan leí­rni az új évezred metal zenei tendenciái reprezentáns alkotójának, az Opethnek legutóbbi, stí­lusátlépések hadát megvalósí­tó műveit. A klasszikus stí­lusok élőhalottak, kvázi-létük ki- és átfordult ugyanis a minden szinten jelenlévő transzformáció okán: azonban ennek következménye a mainstream trendeknek köszönhetően, legtöbbször a stí­lusok didaktikus összeolvasztása, esetleg céltudatosan, egyes speciális jegyek átvétele, amelyek eredeti közegüktől megfosztva értelmüket vesztik, a hibrid mivolt oltárán vérezve el. A művészi és előremutató megoldást az extrém progresszí­v metalként is aposztrofált banda hozza: ők ugyanis nem átlépik a határokat, hanem elmossák azokat. Ennek következtében zenéjük nem az egyes stí­lusok felől definiálódik: meghatározhatjuk őket a különböző alfajok gigantikus kohójaként, ám ezzel nem lelnék meg mágiájuk titkos receptjét. Pedig - ahogy az a zsenialitás ilyetén fokánál lenni szokott - a válasz meglepően egyszerű: az Opeth mennyien ördögi muzsikájában nem az egyes stí­lus határozza meg a zenét, hanem fordí­tva: a prezentált zene határozza meg az összetevőket. Az általuk létrehozott koherens zenei egységet, amelyet az érzelmek mindent kitöltő szövete forraszt eggyé, csak utólag lehet lebontani összetevőkre, pont integrálódott jellegük miatt. Ezáltal nem az egyes stí­lusok konvencionális megoldási formái alkalmazódnak a különböző zenei motí­vumokra: az adott artikulálandó hangulat, illetve érzés "választja ki" magának a megfelelő muzikális kifejezőeszközt. A stí­lusok dekonstrukciójával, majd átdefiniáló újjáépí­tésével hozzák létre azt az önálló zenei univerzumot, amelyben a hörgés ugyanolyan érzelemkifejező eszközzé válhat, mint a 70-es évek progresszí­v rockját idéző szerkezetek - és pontosan ez a varázslat lényege. Az adott számok egyes részei nem (csupán) önmagukban képezik a hallgatói élvezet forrását és nyerik el értelmüket, hanem az egészben való pozí­cionálódásuk által: a megfelelő "hangulatkoncepció" értelmezi a zene különböző területeiről beépí­tett hatások kifejező jellegét. Magyarul: a különböző hatások egymást követő, könnyed összeolvasztása sokat dob az egyes elemek (át)értékelésén, í­gy a kontrasztteremtés is nagyon fontos összetevőjévé válik a zenének, (tempó)váltások és tördelések légióját vonva maga után. Ez a fajta hozzáállás azonban még nem lenne teljességgel egyedi, még a metal zenében sem: példának okáért felhozhatjuk a Pain of Salvation gárdáját is, akik szintén nem ismernek semmilyen határt az általuk felépí­tett muzikális világon belül. Az Opeth báját, és zenéjének elbűvölő szomorúságát az adja, hogy mindenhez, amihez csak hozzányúlnak, teljes komolysággal teszik: itt minden egyes dalrészletnek - legyen az mégoly "könnyed" is - súlya van; mintha csak egy életszemléletről lenne szó. Ezzel pedig már-már - összekapcsolva a lét különböző szféráit feszegető dalszövegekkel - "filozófiai szintre" emelik a metal zene koncepcióját: ez a muzsika túlmutat önmagán. Ez hozza - többek között - létre, és adja az alapját annak a nagy í­vű, grandiózus jellegnek, amit mindenféle nagyzenekari segí­tség nélkül teremtenek meg: itt a maximálisan komolyan vett élet regresszí­v érzésvilága nehezedik a hallgatóra, csupán dallamjegyek formájában. Mindennek fényében pedig elmondható, hogy csak egy felfokozott érzelmi megközelí­tés, az atmoszféra maximális átélése válthatja ki a pozití­v hozzáállást a zenéhez, nem az adott stí­lus szeretete: az ilyenfajta zenét csak imádni, vagy utálni lehet. Mindez talán nem is olyan meglepő annak tükrében, hogy az együttes már 2003-ban nyí­ltan kilépett a metal területéről, a Damnation a led zeppelini blues hatásokat, és a Pink Floyd atmoszférikus progresszí­v rockját egyesí­tő, érzéki muzsikájának következtében. Az ezt követő Ghost Reveries ötvözte a korábbi, egyértelmű death metal gyökereket, ezzel a "múltidéző" attitűddel: a korongon kvázi egyenlő mértékben keveredtek a death metal, a prog. rock, és a blues hatások. Ugyanezt a vonalat folytatja a legújabb, Watershed cí­mű nagylemezük is, csak talán egy radikálisabb formában: kí­gyószerű örvényléssel folynak egymásba a stí­lusok, fortyogó, érzelmileg lüktető egyveleget képezve, akár az egyes számok, akár az egész lemez felépí­tését nézve. A zenei koncepcióban ennek megfelelően nem is történt releváns változás, "mindössze" az együttes összetételére vonatkozóan: a Ghost Reveries ugyanis két régi tag, nevezetesen Peter Lindgren gitáros és Martin Lopez hattyúdalának bizonyult. Helyükre a Leif Edling doom projectjéből, a Kruxból ismert Fredrik Ikersson szólógitáros, illetve a szintén (újra) Mikael által vezetett old school death metal banda, a Bloodbath ütőse, Martin Axenrot érkezett. Már rögtön a felütés, a Coil intim, szinte anyaméh-biztonságot sugárzó keserédes dallamai belerántanak minket a jól ismert Opeth univerzumba, amely ezúttal is tartogat természetesen "meglepetéseket": Nathalie Lorichs Mikael mesterrel adott szí­vbemarkoló, lassan hömpölygő duettjét hallgathatjuk meg egy metal album kezdéseként - a "szomorúság mezején" való átsuhanás melankolikus érzete idéződik meg a háttérben meghúzódó finom akusztikus gitárok és a bájos női ének hatására. Ki számí­tott volna erre még az Orchid progresszí­v death metal csapásakor? Ahogy a Ghost Reveriesen is alapvetően két kategóriába lehetett besorolni a lemezen hallható nótákat, ez a módszer most is alkalmazható: a Damnationhatása nem múlt el nyomtalanul, í­gy akadnak teljes számok is, amik nélkülözik akár a hörgés, akár a metal dominanciáját. Ide sorolható például a Burden a maga költői pompájában: Äškerfeldt lehet, hogy nagyszerűen tud pokoli hörgéseket produkálni, de hogy kifinomult, puha, és simogatóan tiszta énekével még ezt is "veri", az is biztos; a populáris hatásokat is integráló, valamint a blues elmélázó életbölcsességét felmutató nóta zsigeri közvetlenséggel transzformálja a remény és a csalódottság kettős érzelmi univerzumának kötelékeit muzikális megoldásokra. Nem csupán az elmélyült beleérzéssel előadott énektémáknak van ebben fontos szerepe, hanem az olyan finom megoldásoknak is, mint például a pink floydi, csendben zokogó gitárszólónak, vagy a kissé megbúvó szinti-aláfestésnek. Ami azonban a nagyon fontos az ilyetén, búskomorságot tükröző zenében, az az előadás "liturgiai", mondhatni "rituális" oldala: az érzelmek transzformációjával jár egyfajta feloldozás, megkönnyebbülés is, ami szintén megjelenik a fentebb emlí­tett számokban - a megértő elfogadás elviselhetetlen könnyedségének aurája burkolja be ezt a melankolikus atmoszférát. A Watersheden ezúttal a Damnation fémjelezte koncepciót továbbgondoló/vivő számok viszik a pálmát: ebbe a kategóriába illeszkedik például a kislemezes nóta, a Porcelain Heart, amely szintén óvatosan nyúl hozzá a death metal gyökerekhez, és amelyben Per Wiberg, a Silhouette finomságát idéző, intim zongoradallamai által meghatározott lassú részek váltakoznak a grandiózus, doomos nagyságot felvonultató riffekkel. Elképesztő finomsággal bánnak ezekkel a játékosan szomorkás, beékelt "gitáretűdökkel", amelyek az Opeth zenéjének elmélázó, elgondolkodtató jellemvonását adják - az ezeket "megtörő" riffek érdekfeszí­tő mivolta természetesen alapkövetelmény. Ezt az érzékenységet viszi tovább a Hessian Peel, amely a Windowpane erős ritmusképletre alapozott énektémáit jelení­ti meg - ijesztően borongós hangulatot vetí­t a lélek vásznára, amelyet a hirtelen felbukkanó, eksztatikus hatású riffelés, és szinte már skizofrén jelleget öltő gitárszólók hada old fel. A Hex Omega ott folytatja, ahol az előző szám abbahagyta, ám nem kell sokat várni az Opeth egyik fő védjegyének tekinthető "tempóváltásra"; ez a nóta a Ghost Perdition arányokat egyenlő mértékben vegyí­tő hozzáállásával dolgozik - érdekes módon a sabbathi nagyságokat idéző riffek újra felbukkannak. Már jóval inkább a korábbi éra számait idézi meg a Heir Apparent és a Lotus Eater kettőse, amelyek alapvetően a progresszí­ven tördelt riffek és ritmusokkal operálnak - az utóbbi ráadásul nagyszerűen használja a tiszta ének és hörgés variációt, ellenpontozva a "meglepően" gyors gitártémákkal.

Pontszám: 9