Fenséges dallamvadászat - Royal Hunt & Godiva, 2008.05.12., A38

Az idei év bővelkedik jobbnál jobb koncertekben, zseniálisnál zseniálisabb előadók teszik tiszteletüket kis hazánkban, olyan mennyiségű és minőségű koncertre lehet eljutni, hogy erről pár éve még álmodni sem mertünk. És az idei pünkösd ebben a tekintetben különösen erősre sikeredett, hiszen tőlünk nem messze a Kiss kápráztatta el a nagyérdeműt, mí­g itthon a legendás Mark Knopfler izzí­totta a hangulatot. Ám én mégis egy olyan zenekar előadására voltam kí­váncsi, akik noha még nem olyan legendás hí­rűek, mint a fentebb emlí­tett művészek, mégis zenéjük minősége és hangulata nem hagyott bennem semmilyen kétséget afelől, hogy őket válasszam azon a napsütéses hétfői napon... Nyí­lván mindenki kitalálta, hogy az André Andersen által vezetett Royal Hunt volt az a zenekar, akikre "szavaztam". Ez döntően annak volt köszönhető, hogy a zenekar leszerződtette korunk egyik legjobb dalnokát, az aranytorkú Mark Boalst, akit már régóta meg akartam hallgatni, és akiért kölyökkorom óta rajongok. Persze a csapat muzsikája sem elhanyagolható tényező, ám mint megszállott fanatikus, én totális Mark Boals mániában érkeztem a koncert helyszí­nére. Ám a Royal Hunt előtt még szerepet kapott a (háromötöd részben) svájci illetőségű heavy metal brigád, a Godiva. A csapatnak tavaly jelent meg a harmadik nagylemeze Destruction cí­mmel, amit személy szerint nagyon kedvelek, és számtalanszor meg is hallgattam, í­gy roppant mód lelkesí­tett az a tény, hogy ők is megmutathatják tudásukat ezen az estén. Egy másik, korántsem elhanyagolható szegmense is volt a koncertnek, hiszen a banda eredeti dobosa családi okok miatt nem tudta vállalni a turnét, í­gy a srácok egy igazi legendát igazoltak a helyére. Gondolom Stefan Schwarzmann neve nem szorul bemutatásra, ám ha valakiben mégis szürke folt az úriember neve, azoknak elárulom, hogy játszott többek között az Accept, a Running Wild, a Krokus és a Helloween soraiban is. Azt hiszem, ez az igen impozáns névsor önmagáért beszél és igazolja, hogy nem akárkiről van szó. Ráadásul Stefan ismét bebizonyí­totta, hogy remek képességű, valóban legendás dobos. Óramű pontosságú, feszes, erőteljes játéka bombabiztos alapot teremtett a zenekarnak. Különösebben nehéz témákat nem kellett ütnie, hiszen a Godiva muzsikája nem az a sok megfejtést igénylő, komplex zene, egyszerűen csak sallangmentes, a 80-as évek nagyjainak nyomvonalán haladó, vérbeli heavy metal. Reménykedtem benne, hogy a Destruction album általam kedvelt dalai közül párat eljátszanak a fiúk, de arra nem is gondoltam, hogy az összes olyan nótát hallhatom, amit előzetesen elképzeltem. A power-es jellegű Destruction-el indult a koncert, amit követett a mosolyogni való cí­mű Pedal To The Metal. Noha a cí­m nem éppen fantáziadús, de a nóta kőkemény és elementáris erőt sugárzó. A két gitáros, Sammy Lasagni és Steve Papacharitos végig lelkesen adagolták a riffeket, és a szólókat, valamint Mitch Koontz basszusgitárossal egyetemben bemozogták a szí­npadot, mindezek mellett pedig pózoltak is rendesen. Sajnos ebben a tekintetben Fernando Garcia énekes messze elmaradt mögöttük, hiszen végig statikusan mozgott, nekem olyannak tűnt, mint aki nem igazán találja a helyét a szí­npadon. Hangja azonban rendben volt, ugyanolyan minőségben énekelt, mint a lemezen, magas fekvésű hangja pazarul illeszkedett a muzsikához, ám mint frontember, meg kell hagyni, hogy nem az igazi. A már emlí­tett friss korongról eljátszották a Crawl In The Night cí­mű szerzeményt is, és zárásként talán legjobb nótájukat, a Vicious Bladeet. Régebbi dalokat is beékeltek a programba, amiket sajnos még nem volt szerencsém hallani ezelőtt, de azok is hangulatos, fejrázós nóták voltak. Név szerint a Proud To Be A Beast, a Heavy Metal Thunder (tudom, ezt a sem lehet a világ legeredetibb számcí­meként számon tartani), a Call Me Under 666, valamint a közönség énekeltetéssel megspékelt Let The Tanks Roll. Roppant szimpatikus brigád benyomását keltette a zenekar, lelkesedésük tiszteletet érdemel, és ahogy barátaimmal beszéltük, még lehet belőlük valami. A buli végén váltottam pár szót a srácokkal, és ott is kedvesek és barátságosak voltak, sőt megtudtam, hogy egyik nagy kedvencemmel, a Shakraval baráti viszonyban vannak, sőt turnéztak is velük, és jelen állás szerint még fognak is, hiszen mindkét zenekarnak 2009-ben jön ki az új lemeze, és a tervek szerint együtt fognak útra kelni. Az biztos, hogy én valamelyik állomáson ott leszek! A helvétek után egy nem túl hosszadalmas átszerelés következett, ami alatt megfigyelhettem a Royal Hunt nagyon igényes és í­zléses szí­npadképét, amit egy hosszú molinó, és a dobfelszerelés, valamint a billentyűk elé elhelyezett a Parodox 1 és a Paradox 2 motí­vumaival ékesí­tett "lemez" alkotott. (Anyagismeretből sosem voltam jó, í­gy nem tudom pontosan miből készült a dí­szlet, ezért a nálam precí­zebbektől elnézést kérek a megfogalmazásért). Őszintén szólva némi félelem azért volt bennem a koncerttel kapcsolatban, vagyis inkább egy emberrel kapcsolatban. A billentyű-mágusról, Andre Andersenről szóló "legendák" némi aggodalommal töltöttek el, hiszen Őt Malmsteen mellett szinten flúgos emberként szokták emlegetni, aki képes koncert közben megbolondulni, ha valami nem úgy van, ahogyan Ő azt elképzeli. Szerencsére ez a félelmem alaptalannak bizonyult - de ne szaladjunk ennyire előre az időben. Amint felcsendült az intro, és megjelent Andre a szí­npadon, valami egészen különös hangulat lett úrrá rajtam. Már megjelenésében is volt valamiféle földöntúli, valami megfoghatatlan. Andersen mester két méter magas, hosszú sötét hajú úriember, aki egészen elképesztő karizmával rendelkezik: volt egy olyan érzésem, hogy nem is biztos, hogy Ő is egy emberi lény. De mint később kiderült, nagyon is emberi. Majd megjelent a szí­nen a dalnokok legnagyobbika, Mark Boals is. Nem állí­tom, hogy megismertem volna, ha az utcán jön velem szemben, hiszen hosszú szőke sörénye már a múlté, és körszakálla is tett róla, hogy ez az érzetem még erősebb legyen. No de a hang! Amint az első hangok elhagyták a torkát tudtam, hogy itt nem lesz hiba, és Ő még mindig ugyanaz a fenomén, aki a legendás Trilogie lemezen csillogtatta páratlan képességeit. A River of Pain alatt megjelentek a muzsikusok is, valamint meglepetésemre egy énekes hölgy is, név szerint Maria Mc Turk. Elindult a show, ami minden várakozásomat kielégí­tette. Az első perctől kezdve tökéletes volt a hangzás, ami ilyen mí­ves muzsika esetében elengedhetetlen, bár a hajón ezt már megszoktam, mégis megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy nem lesz semmi gikszer. Majd bekövetkezett az a perc, amitől kezdve, ahogy mondani szokás, a közönség megette a bulit. Az új album húzó nótája, a The First Rock tűzbe hozta a körülbelül kétszáz fős közönséget, ami nem is csoda, ugyanis ez a nóta egyszerűen maga a csoda. Ahogyan szintén igazi csoda Mark Boals is. Gigászi hangterjedelmét teljes mértékben kihasználta, senki máshoz nem hasonlí­tható módon prezentálta az énektémákat, elképesztő magasságú sikolyai hallatán pedig libabőrös lett a karom. Ám ami a legelképesztőbb ebben az úriemberben az az, hogy olyan magától értetődő természetességgel énekelte le a csillagokat az égről, mintha ez volna a világ legegyszerűbb dolga, és amikor már azt gondoltam, hogy nincs már följebb, Ő akkor is feljebb és feljebb tornászta a hangját. A körülöttem állók arckifejezését látva nem csak engem nyűgözött le az, amit csinált. Lemezbemutató turnéról lévén szó, az új korong dalaiból kaptunk is szép számmal, emlékeim szerint elhangzott a The Clan, a lendületes, csodásan megkomponált Tears of the Sun, a power metalos riffekkel megáldott Chaos A.C., valamint a vokálokkal gazdagon megtámogatott Hostile Breed. A vokálozásból nemcsak a hölgy vette ki a részét, hanem Markus Jidell gitáros és Per Schelander, a korábbi House Of Shakira basszusgitárosa is besegí­tett, méghozzá nem is akárhogyan. Kellemes énekhanggal rendelkeznek, és hangszereiket sem akárhogyan kezelik. Markus szólóit nagy élmény volt hallgatni, és látványnak sem rossz a svéd fickó, aki tipikusan az az igazi viking istenség, remek hangszeres teljesí­tményével együtt. Kalapot kell emelni a beugró dobos Magnus Ulfstedt előtt is, hiszen remekül megállta a helyét, és képes volt pótolni a gyermeke születése miatt távol lévő Allan Sorensent. Természetesen szólni illik a vezérről is, akinek képzettsége, tudása, intelligenciája és zenei műveltsége és nem utolsósorban dalszerzői vénája átlagon felüli: Ő azok közé a kivételes képességű muzsikusok közé tartozik, akik tényleg tudnak igazán maradandót, és emlékezeteset alkotni. Ahogy emlí­tettem, volt bennem némi félsz Andre Andersenel kapcsolatban, de itt nyoma sem volt semmilyen "elborultságnak". Végig énekelte a dalokat, vezényelte a közönséget, és úgy játszott hangszerein, ahogyan kevesen tudnak. Ténylegesen nagyon emberi volt, viselkedése nem kirí­vó, nem kapott idegrohamot, egyszerűen csak játszott, és élvezte, amit csinált. Megjegyzem, a koncert végi dedikálásnál is kedves és közvetlen volt az emberekkel, ami nagyon nagy jó pont a szememben. És most vissza a számokhoz, amikről nagyon nehéz egyenként megemlékezni, mert noha külön-külön is szenzációsak voltak, mégis a koncertnek megvolt a tökéletes felépí­tése és az í­ve, ahogyan egymásra épültek a nóták, kialakí­tva egy olyan egységet, ami egy percre sem hagyta a közönség figyelmét lankadni, végig fent tartotta az a fajta különleges hangulatot, amiket a Royal Hunt albumok is magukon hordoznak. A Paradox korongról is több dalt elővett a csapat értelemszerűen, általában felváltva játszottak az első, és a második részről. A már emlí­tett River Of Pain mellett meghallgathattunk olyan remekműveket, mint a Time Will Tell, a fogós refrénekkel átszőtt Message To The God, az Its Over vagy a Long Way Home. A Paradox "blokk" után jött egy kis szünet, amit követett egy igazi best of program, aminek keretében minden albumról (kivéve a Clown In The Mirrort) játszottak valamit. Volt hatalmas ováció kí­sérte Mission, a közönséget újfent megmozgató Never Give Up, előadták a bemutatkozó album legnagyobb slágerét a Flightot, de volt még a Cold City Lights, valamint az általam nagyon szeretett Game Of Fear és a Cant Let Go. Ráadásként először egy kis hangszeres orgia következett, ahol a muzsikusok brillí­roztak egy kicsit, Andersen mester még poénkodott is (nem először a koncerten), aztán zárásként következett az abszolút telitalálat koncert záró nóta, a Last Goodbye. A koncert végén pedig átéltem egy újabb feledhetetlen pillanatot, amikor sikerült találkoznom Markal, dedikáltatni pár lemezborí­tót, plusz egy közös fotót készí­teni. (Köszönet érte Levinek!). Óriási élmény volt, ahogyan a koncert is: egy remekül felépí­tett buli, vérprofi muzsikusokkal, hibátlan dalokkal, és korunk talán legjobb énekesével. Ahogyan beszélgettem ismerősökkel és barátokkal a koncert végén, mindenki roppant elégedetten távozott, csalódott embert nem igazán lehetett látni. Ez azt hiszem, mindent el is mondd. Szerintem többedmagammal nagyon várunk egy újabb "Fenséges Vadászatra"! Köszönet a Livesound-nak az újabb csodáért! JLT A fotókért köszönet a CSLP-nek! UI: Meg kell hagyni, fantasztikus egy este volt. Rég éreztem már ezt egy koncerten - talán utoljára a Brainstorm/Sabaton esetében - hogy ennyire felszabadult örömzenélést hallhattunk, nem csupán az instrumentális nóta alatt, hanem szinte az egész koncerten. Természetesen a Paradox-blokk vitte a pálmát: az ilyen musicales, néhol rock operás dalok hatalmasat szóltak élőben - még annál is nagyobbat, mint az albumon. Ennek a sikerreceptnek pedig egy nagyon fontos eleme volt, mégpedig az újonnan igazolt csodacsatár: Mark Boalsnak igazán aranyból van a torka - elődeinek sem kell szégyenkezniük, de talán senki nem fog megorrolni, ha azzal az állí­tással tesszük le voksunkat az úriember mellé, hogy még az előzőeknél is magasabbra tette a lécet. A libabőr garantált volt az egész koncert folyamán - már magáért az énekesért is érdemes lett volna végighallgatni az egészet. Így, a maga teljességében viszont, talán megbocsátja mindenki azt a közhelyet, miszerint: ez egy felejthetetlen este volt! Tomka