Jon Oliva's Pain: Global Warning

írta Tomka | 2008.04.26.

Megjelenés: 2008

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.jonoliva.net

Stílus: power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Azt mondják, hogy a zenészek produkciója általában 10 % tehetségből és 90 % gyakorlásból áll össze. Be kell vallani azonban, hogy ez nem mindenkire igaz: az olyan, minden konvencionális szabályszerűségnek hátat fordí­tó géniuszok esetében, mint amilyen az örökérvényű Savatage tehetséggel túlcsorduló titánja, Jon Oliva, csak valamiféle transzcendentális vagy metafizikai kauzális láncolatra lehet hivatkozni, ha meg akarjuk okolni a zsenialitás ilyetén fokú megnyilatkozásait. Hiszen kicsinek éppenséggel nem nevezhető hősünk minden albumán következetes minőségi ugrásokkal valósí­tja meg azt, amiről a (metal) zenének szólnia kell(ene): hagyományőrző, klasszikus stí­lusjegyek specifikus köntösbe csomagolva, megspékelve az érzelmek tablószerű tárházával, mindezt kellően epikus struktúrával megalapozva. Mindezek mellett pedig 2008-as, Global Warning c. lemezével bebizonyí­totta, hogy nem csak a rajongók által elvárt fordulatok tökéletes beteljesí­tésére, hanem részleges megújulásra is képes - ha a 2006-os Maniacal Renderings korong kapcsán azt mondhattuk, hogy az eddigi munkásság esszenciáját nyújtja, szemezgetve az egyes korszakok jellegzetességeiből, akkor az idei lemez a MR modern köntösbe csomagolása; az utánozhatatlan és reprodukálhatatlan Savatage kánonban szereplő dalok áttételes megújí­tása. És, hogy mi a slusszpoén? Elég egy percre megmerí­tkezni ebben a mannaszerű hangjegyfolyamban, hogy akárki rájöjjön: a hangzásvilág bizony rögtön a '80-as évek világába repí­t minket vissza, gyönyörű ambivalens kontrasztot teremtve ezzel, hiszen több számban is ennek ellenére bőven alkalmaz "korszerű", az új évezred muzikális kontextusába ágyazott megoldásokat. Ezzel a húzással pedig mesterünk igyekszik minden rajongó igényeit kielégí­teni: a régi, döngölős riffekre vágyók, vagy a Zak Stevens éra epikus, himnuszszerű szerzeményeit preferálók szintúgy megtalálják titkos vágyálmukat ezen a mélyen a Sava történetébe ágyazott korongon, mint a Streets lemez érzéki és intim dalainak szerelmesei. Már rögtön a cí­madó, kezdő nóta jelzi ezt az ékes, ám korántsem éles, jing és jang módjára egymásba fonódó kettősséget: a "majdnem" instrumentális Global Warning előtérbe helyezett Hammondjával 20 évvel korábbra transzportálja a hallgatót, azonban a szám végén, a klasszikus zenei "Sava-fordulatok" után berobban Oliva mester éneke, később teljes mértékben eltorzí­tva, a mai világ kifordultságát is reprezentálva. Szerencsére a rákövetkező, tipikus számnak is mondható Look At The World rögtön helyére teszi a felébredő kérdőjel-ösztönöket: musicales direktség, rock operás kórusok, és a rock n roll érzékenységével vetekvő, a finom basszusgitár játék által megalapozott ritmus máza lengi be a légkört. Jól tükrözi az egész album szerkezetét az ezt követő Adding The Cost, amely lényegre törő, a Poets & Madmen korai Sava érát modernizáló, heavy metalos konkrétsággal megnyilvánuló attitűdjét viszi tovább: a lemez folyamán ezek a nóták mindig - értelemszerűen - az érzelmesebb, dallamosabb számok közé vannak beiktatva, mint például a szintén ezt a receptet használó You Never Know. Már itt hallható, hogy milyen arányosan és jól szól a lemez: Kevin Rothney basszusgitáros finomságokkal telí­tett, í­nyenceknek való játéka csakúgy könnyedén kivehető (ellentétben sok "kemény", vagy túlzsúfolt metal lemezzel), mint Chris Kinder a zenének alárendelt, precí­z dobolása. És, akkor lássuk az "újí­tásokat": első körben talán ide lehet sorolni jóindulatúan a Before I Hang hihetetlen talentumot mutató monstrumát, amely a második nóta ritmusreceptjét követi, az eddigi egyik legjobb énekteljesí­tménnyel megpakolva. Hangja úgy látszik, hogy nem kopott meg az idők folyamán, hozza szokásos formáját: ordí­tva is gyönyörűen dallamos, nem beszélve elképesztő dallamérzékéről, amellyel akármilyen megátalkodott fanyalgót le tud venni a lábáról. Az újdonságot azonban nem is ez, hanem a dal lezárása adja, amely szinte észrevétlenül, az elnyújtott, melodikus gitárszóló alatt csap át egyfajta vallásos, vagy túlvilági áhí­tatot megjelení­tő nagyzenekari atmoszférába, amelyet a háttérkórus biztosí­t. Ha azonban eddig a mestertől nem hallott dolgokra vagyunk kí­váncsiak, akkor egyértelműen a Master a mi dalunk: torzí­tott ének újfent, szinte indusztriális keménységű, szaggatott zúzás, amely kí­méletlenül döngöli a fejeket a földbe, a Dream Theater Mirrorjának mintájára. Bármilyen meglepő is, de tökéletesen működik ez is mesterünknél: megfelel a mai kor elvárásainak, egy kis klasszikus í­zű gitárszólóval megspékelve azonban jelzi a kiinduló gyökereket (arról nem is beszélve, hogy a dalszöveg "legitimizálja" az elektronikus hatást keltő zenei megoldásokat). Talán ebbe a kategóriába sorolható még a kellemesen andalí­tó kezdéssel rendelkező The Ride, amely Olivahoz képest szokatlan mértékben állí­tja előtérbe az akusztikus gitárt, ahhoz képest, hogy alapvetően egy húzósabb nótáról van szó, ezen hangszer állandó jelenléte azonban egy könnyed lebegést garantál a dal számára. Ha azonban hűséges rajongók módjára a jól bevált melódiákat akarjuk hallgatni kedvenc zenészünktől, akkor erre is bőven találunk alkalmat: példának okáért itt van a Firefly gyönyörű, epikus lí­raija, amely a Pink Floyd zenéjére hajazó hangulatot valósí­tja meg az egyszerűségében zseniális zongoradallamokkal. Ugyanide tartozik a Someone/Souls kettőse, amely a Streets lemezhez hasonlóan két számot integrál egybe - a párhuzam azonban zenei szinten is megtalálható, hiszen mindkét nóta az intim közelség megteremtésének iskolapéldáját nyújtja elnyújtott, akusztikus gitárral és zongorával megtámogatott melódiáinak köszönhetően. Oliva "rekedtségében" is sí­ró hangja pedig kiválóan passzol ezekhez a dalokhoz: láthatatlan monumentalitás bujkál minden másodpercben. Nem is csoda: az univerzális muzikalitás igénye található itt meg - ez az eloldottság (az egyszerű, érzelmileg felfokozott dallamok használata) adná a kulcsot a tömegekhez, a szubjektí­v befogadói interpretáció édenkertjét nyújtva. Mindez társulva egyfajta intellektuális horizonttal (ld. elgondolkodtató, kritikai hozzáállással felruházott szövegek, és összetett(ebb) dalszerkezetek) adják ki a tökéletes zene összetevőit, amely a Savatage agytrösztjének dalszerzői képességének kimerí­thetetlen kreativitásán keresztül önt kézzelfogható formát. Ennek a kreativitásnak az egyik ékes példája a lemez talán legerősebb dalkettőse, amelyet az O To G nyit: 2 perc alatti litánia egy barátért, amely az érzelmek reprodukálásának non plus ultrája, egyszerűen tökéletes - túlzás nélkül. Egyébiránt tipikus Oliva lí­rai: egy szál zongora és a megunhatatlan, érzéki hang. Ezt követi a lemez talán leginkább karizmatikus riffjével operáló Walk Upon The Water, amely a magányosság ismeretlen lelki tájain való barangolás érzetét hivatott visszaadni: Matt LaPorte nagyon finom, mély gitárhangokkal vezetik fel ezen opust, amely egy nagy í­vű kontinuus folyamként definiálja az epikusság fogalmát refrénjében. Ezt a zsenialitást csupán egy kis önfeledt zúzással lehet ellenpontozni, amelyet a Storiesnak az I Am Dead Winter Deades c. számot és társait megidéző dallamvilága hivatott megvalósí­tani. Ha már az 1995-ös lemezzel vonunk párhuzamot, akkor erre jó példa az Open Up Your Eyes is, amely a This Is the Timera hajaz: szí­vhez szóló hajlékonyság és lágy énekdallamok jellemzik.

Pontszám: 10