Zene öt hangra és egy gőzkalapácsra: Uriah Heep, Trans Exress, 2008.március 27. PeCsa

Tavaly a Mikulás Ken Hensley koncertjével ajándékozta meg a "rock-gyerkőcöket", idén pedig a Húsvéti Nyuszi -bár néhány nappal megkésve-, de elhozta nekünk a billentyűs anyazenekarát, a legendás Uriah Heep-et. Ráadásul ezt a nagyszerűnek í­gérkező koncertet megfejelte egy magyar-rocktörténelmi esemény, a Trans Express fellépése, mely előadás létrejöttével kapcsolatban külön öröm, hogy a szervezésben lapunk is meghatározó szerepet töltött be... ...Így lelkünket ünneplőbe öltöztetve közelí­tettük meg a Petőfi Csarnok-ot, ahol egy kisebb beengedési procedúra után szembe találtuk magunkat egy majdnem teltháznyi közönséggel, valamint egy előzenekarral, melyet hosszú-hosszú évek után először láthatott a nagyérdemű. Trans Express - Minden elismerés... Megtisztelő, bár igen "hálátlan" feladat ért! Szakáts Tibi barátunknak betegsége okán, távol kellett maradnia e nagyszabású produkció megtekintésétől, í­gy engem ért a megtiszteltetés, hogy igaz kevésbé tájékozottan, de í­rjak pár sort a látottakról, hallottakról. A cél, hogy egy a múlt homályába veszett név újra a köztudatba kerüljön, szentesí­tette az eszközt, s lásd, megérte a fáradságot, a kitartó támogatást, ez - elfogultság nélkül állí­thatom - minden elismerést megérdemel! Nem titok, amí­g Tibi sokak által olvasott cikke meg nem jelent a Hard Rock Magazin hasábjain, addig számomra a Trans Express név ismeretlenül csengett, pedig kellett volna, hogy tudjak róluk, emlékezzek rájuk, de a sors már csak ilyen! Ezért aztán vegyes érzelmekkel és izgalommal vártam a koncert kezdetét. Előtte egy kis "bemelegí­tés" Brinyó barátommal a "szokott helyen", oldván a feszültséget, majd megdöbbenés az embertömeg (s főként annak a beengedésre való várakozása) láttán. Itt már nem lehet nagyon hibázni - gondoltam! Némi tumultus, majd a pódium elé érkeztünk s nem is kellett sokat nézelődni, hogy a csapat hosszú évek után ismét a deszkákra lépjen. Már az első pillanatban kiderült számomra, hogy a rendkí­vül nagy izgalom (kinek nem reszketne a térde egy ilyen - több mint egy évtized utáni, igen rövid idő alatt összepróbált programot követően, ennyi ember előtti - megmérettetéskor) ellenére, majdnem minden rendben van, a banda jól szól, örömüket lelik a lehetőségben és a nagyszámú közönségben! Első pont kipipálva! Igaz, a publikumból volt néhány harsány megjegyzés, amely ha eljutott volna a szí­npadig, talán visszavetette volna a zenészek jókedvét, ám az első sorokban állók - akik nem véletlenül tomboltak - ujjongásai elnyomták a rosszalló bekiabálásokat. Második pont kipipálva! És jöttek a nóták szép sorjában - rock és blues dallamok, rendkí­vül jó hangszerelésben, a tudott körülmények között, meggyőző, bár nem tökéletes, de az örömtől és a szeretettől áthatott előadásban -, szokták mondani, ha "lejön valami a szí­npadról", akkor a hibák sem érdekesek, í­gy éreztem én is azon az estén! Nem érdekelt semmi, csak az az átszellemült boldogság, ami a zenekarból áradt. Ontották a publikum felé felszabadultságot, annak értelmét, hogy mindig van "újra", amivel meghitt mosolyt lehet az arcokra varázsolni! Sikerült! Végül a harmadik pontot is kipipálhatjuk! Külön-külön nem emelném ki senki teljesí­tményét, hiszen az emlí­tett megmérettetés nem egy tehetségkutató verseny részeként jelentkezett, inkább egy nosztalgikus este megidézését jelentette, azon estéjét, amikor még emblematikus figurák, valós tehetségükkel tudták elkápráztatni a nagyérdeműt. Ellentmondva magamnak, tudván, akit érdekel a Trans Express, az úgy is ott volt vagy a régi tagokat szegről-végről ismeri, azért mégis megemlí­tenék két előadót, a dobok és a billentyűs hangszerek "kezelőjét", hiszen két ifjú tehetségről van szó, akik igen sokat hozzátettek a produkció ní­vójához! Nagyszerű dalok csendültek fel, rendkí­vül jó előadásban, jó hangulatot teremtve, igazi bemelegí­tésként a Uriah Heep koncertje előtt! Le a kalappal, minden elismerés! Reméljük, lesz folytatás! Pearl69 Uriah Heep - Az öt hang, no meg a gőzkalapács... Egy gyors átszerelés, fokozódó feszültség, majd egyszer csak a szí­npadon termett a hetvenes évek óta legenda üzemmódban munkálkodó Uriah Heep legénysége. Őszintén megvallva semmiféle meglepetésre nem számí­tottam a koncerttel kapcsolatban. Arra vártam, hogy megjelenik a szí­nen öt vérprofi muzsikus, akik majd -bár rettentően magas szí­nvonalon - de mégiscsak a múltjukból próbálnak megélni, és eljátsszanak mindent, amit csak a nosztalgiára áhí­tozó ötvenes korosztály áhí­t. Csak részben történt í­gy...Addig OK, hogy megjelent öt muzsikus a szí­nen, és az is tény, hogy nem hagyták otthon a "slágerzsákot". A múltból élésre vonatkozó elképzeléseim viszont a koncert első pillanataiban megdőltek. Mick Box és csapata elemi energiával zúdult a szí­npadra és néhány perc alatt szökőárként mosta el a Petőfi Csarnok, addigra már sörtől, bortól és minden jótól rettentően felpörgött hangulatban leledző zsűrijét. Sorjáztak a közelmúltból, (ez a Uriah Heep esetében, úgy minimum 10 évet jelent) illetve az új, júniusban megjelenő albumról származó dalok, melyek időnként több frissességet tartalmaztak, mint egy csupa tiniből álló banda műsorának elemei. Bernie Shaw énekes az első pillanatokban zsebre vágta a közönséget. Igazi karizmatikus frontemberként szánkázott a deszkákon, mosolygott, gesztikulált, és remekül énekelt. Torkából a friss szerzemények és a klasszikusok momentumok is kristálytisztán törtek elő. Trevor Bolder basszusgitáros jazzes futamai és határozott szí­npadi megjelenése -bár ismerve az úriember tudását, nem hatott meglepetésként - mégis megrázó volt, olyannyira, hogy a teremben időnként halk morajlás futott végig: "hú, hogy játszik az a bőgős!!!" Phil Lanzon billentyűs játékos a szőnyegeket és a szóló részeket is egyforma határozottsággal és nagyon lelkesen hozta. A főnök úr, Mick Box játéka eleinte csalódást okozott, mivel az újabb keletű nóták nem nagyon tartalmaznak szólisztikus részeket, de azután amikor eljött a múlt idézés ideje, a gitáros megmutatta, hogy mitől is döglött a légy a hetvenes években a Piccadilly Circus környékén. Hatalmas szí­vvel és lélekkel gyúrta a húrokat, úgy, ahogyan azt mindenki elvárta tőle. Elnézést kérek a kedves olvasótól, hogy eddig kissé sietősen intéztem el a zenekar tagjai által nyújtott teljesí­tmény elemzését. Azért tettem ezt, mert alig vártam, hogy elérkezzek ahhoz az úriemberhez, aki - nem alábecsülve a többieket - az est fénypontját jelentette számomra. A HRM olvasói már tudhatják, hogy eléggé elfogult vagyok a dobosokkal kapcsolatban, de ezúttal kérem higgyék el, nem a bőrős hangszer imádata mondatja velem azt, hogy ezen a napon a Heep legfrissebb igazolása Russel Gilbrook teljesí­tménye mindent vitt nálam. Ez az ember nem dobos, hanem egy érző, lélegző gép. Egy igazi, felfűtött gőzkalapács. A koncert első pillanatától kezdve a legutolsó másodpercig egy "atom-metronóm" pontosságával, egészen hihetetlen, elemi erővel püfölte a cájgot. Az ütések erejéről annyit, hogy technikusának egy nyugodt pillanata nem volt, szinte percenként rohant a kulccsal, hogy meghúzzon egy-egy erejét vesztett csavart. "Mr. Hammer" minden egyes cintányér erővel illetésekor kiemelkedett székéből és akkorát ütött, hogy mi azon csodálkoztunk, hogy az első sorban állok ölébe nem hullott egy-egy dí­szí­tő, vagy beütő cin. Ami játékában a legszebb volt, hogy ezzel a "brutalitással" nem, hogy elvett volna a dalok finomságából, hanem hozzátett. Az új nóták száguldottak, a régiek pedig teljesen új értelmet nyertek keze nyomán. Számtalan hatalmas koncertet láttam már, és dobosok százait néztem végig, de azt hiszem olyan élményben még nem volt részem, hogy egy ütőhangszeres játéka ilyen mértékben határozza meg egy zenekar teljesí­tményét. Jómagam imádtam Lee Kerslake-et, de most azt mondom - annak ellenére, hogy távozása kényszerű volt - Russel Gilbrook szerződtetése telitalálat volt. Csatlakozásával egy új Uriah Heep született. Egy olyan csapat, akik a friss darabok óriási lendületéből és maiságából át tudtak ültetni látásmódot és érzést olyan klasszikusokra is, mint például a July Morning, az Easy Living, vagy a Look At Yourself . Mind ehhez párosult az a -szerintem legfeljebb a Queen-éhez hasonlí­tható vokális teljesí­tmény, amely -bár mindig is jellemezte a zenekart - nálam óriási tátott szájat eredményezett. Egy olyan csapat, ahol mind az öt tag, briliáns hangszeres játéka mellett még kristály tisztán is énekel, megérdemli a szuperlatí­vuszok csattogtatását. A jellegzetes magas hangok mind megvoltak, a kiállásokban feltörő "áááááááá"-zások is úgy csengtek mint régen. Ehhez persze a zenészek tökéletes teljesí­tményén túl az is kellett, hogy a keverő pult mögött ülő, hangért felelős szakember hibátlanul tudja a dolgát. Egy koncert tökéletességéhez a közönség hangulata és aktivitása is nagyon szükséges. Ezen az estén ebben sem volt hiány. A nagyérdemű vette a lapot és koncert végén szinte le sem akarták engedni a zenekart a szí­npadról. A Uriah Heep már többször járt Budapesten, de biztos vagyok benne, hogy ez a március végi este lesz az egyik legemlékezetesebb előadás tőlük. Attól tartok nem csak nekünk, hanem nekik is! Brinyó Trans Express fotók: Molics Zsolt Uriah Heep fotók: Molek Csaba Az újabb hatalmas élményért külön köszönet a Livesound-nak!!!