Korpiklaani: Korven Kuningas
írta Tomka | 2008.03.22.
Megjelenés: 2008
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap: www.korpiklaani.com
Stílus: folk metal
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Persze, persze, még mindig metal az ész, mondják az öregek, ám a legújabb acélhullámok már a népzene álruhájába csomagolják a több évtizedes produkciót: már nem cirkusz és kenyér, hanem folk és metal zene kell a népnek. Ezt bizonyítja a finn Korpiklaani és hasonszőrű társainak sikere, akik évente szállítják az egy rugóra járó folkhordozó korongjaikat; ráadásul Magyarországon már hazajáró vendégekként lehet aposztrofálni őket, hiszen az évi minimum egy, de akár két koncert is teljesen megszokottá vált - a népszerűségnek megfelelően teltházak előtt. Ilyetén mértékű munkatempó mellett (egy album per év, plusz turné) azonban akaratlanul is becsúszhatnak gyengébb minőségű lemezek: habár ezeket az együtteseket általában a stabilan tartott színvonalért és nem kiugró mesterműveikért szeretjük, finn pajtásaink esetében bizony a 2007-es év egy fáradtabb, szürkébb albumot hozott a Tervaskanto formájában. Ám menetrendszerűen jött az újabb csűrdöngölő forduló, hogy helyrehozza az elrontott tánclépést... A népzene mindig is könnyen ötvözhetőnek bizonyult a jó öreg fémzenével: ennek megfelelően színesítésképp sokan folyamodtak a különböző kultúrák jellegzetes hangszereinek felhasználásához, hogy rétegzetebbé tegyék muzsikájukat. Ezzel szemben egy merészebb, és kimenetelében kétségesebb megoldás az, amit a Korpiklaani alkalmaz: zenéjük fő varázsa abban rejlik, hogy egyenrangú partnerekké teszik a hegedűt, a furulyát, a skótdudát és a tangóharmóniákat a már jól bevált dob-basszus-gitár felállással. Ennek fényében szokták az elvakultabbak haknizenének titulálni kedvenc klánunk duhajkodását, hiszen ebből kifolyólag a metal zenét preferáló fülek számára szokásos megoldások jóval egyszerűbbé válnak. Nevezetesen nagyítóval se találunk itt komplex riffeket vagy ékes gitárszólókat, ellentétben tömkelegével sorakoznak - jobb esetben - a szinte mézédes, a memóriába kitörölhetetlenül bevésődő dallamok, amiket szinte mindig a már fentebb említett népi hangszerek valamelyike csalogat elő. A korábban már bejáratott sematikus formulára húzz rá újabb bőrt a legújabb, Korven Kuningasra (angolul: King of Wilderness) is: az erdei táncmulatság tovább folytatódik! Már a kezdő Tapporautaban eleve több élet van, mint az egy évvel korábbi korongban, és ez szerencsére kitart az egész - egyébiránt több mint egy órás - lemez alatt. Punkos gyorsaságú tempó, nyers vokálok vezetik fel a lemezt, hogy átcsapjanak a legeltaláltabb nótába, a Metsamiesba: ilyen felszabadult himnusszal talán egy ország sem rendelkezik - a "fekete démonok" csábító őserejével csavarja el már első hallgatásra a hallgató fejét. Könyörtelen egyszerűség, fájdalmasan fülbemászó dallamokba csomagolva. Ahogy az már ebből a kifejezetten melódiaorientált dalból kitűnik, zeneileg a Tervaskanto nyomvonalát követi az album: a Tales Along This Road fémes keménysége immár a múlté (gondoljunk csak a hatalmasat szóló Risera) - habár talán egy hajszálnyival dögösebb és piszkosabb lett a gitárhangzás az eltelt egy év alatt. Ehelyett azonban olyan galoppozós, kifejezetten könnyed dalok sorakoznak a sörfogyasztás szépségeit és önfeledt mulatságot adekvát módon megjelenítő albumon, mint a kislemezes Keep On Galopping (bizony nem véletlen a címválasztás!), vagy a Shall We Take A Turn? - bárcsak soha ne fogyna el az ilyesfajta talpalávaló, amely a legbensőbb gátakat is áttörő önfeledtséget biztosít. A Korven Kuningas egységes tartja a színvonalat, ám talán ez esetben kissé indokolatlan a hosszú játékidő ilyen célratörő és "egyenes" struktúrával rendelkező számok esetén, ugyanis akaratlanul is becsúszik pár gyengébb nóta. Ám ennek ellenére ezek eltérő - leginkább lassabb és jóval melankolikusabb (hiába, a finnek is tudnak sírva mulatni) - mivoltukból kifolyólag jól ellenpontozzák az olyan szélvészgyors döngöléseket, mint például a Kantaiso. Érdekes megfigyelni, hogy jelen esetben senki nem kifogásolja Jonne Järvelä énekes/gitáros korántsem képzett orgánumának hiányosságait: a lüktető muzsika életereje élét veszi minden kritikának. Hisz aki egy percig is kételkedni ezen zene legitimitásában, azt rögtön lerohanják az olyan "csordavokállal" rendelkező harci (vagy buli?) indulók, mint a Runamoine, amely vitalitásával minden ellenérvet elsöpör. Az egyetlen értetlenségre okot adó mozzanat, az a címadó záró szám oktalanul elnyújtott terjedelme: az 5 perces instrumentális rész még a lemez kiemelkedő pillanatai közé tartozik, ám az azt követő mintegy 20 percnyi törzsi dobokkal operáló, csupán hátraléknak nevezhető "valami" az artisztikum leginkább jóindulatú értelmezésével sem kategorizálható be valamilyen értékelhető produktumként.
Legutóbbi hozzászólások