Warrel Dane: Praises To The War Machine
írta garael | 2008.03.21.
Megjelenés: 2008
Kiadó: Century Media
Weblap: www.warreldane.com
Stílus: prog-power metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Nevermore – és elődje, a Sanctuary – egyike volt azon power metalt játszó bandáknak, akik a kilencvenes évek heavy-power regresszió ellenére az undergroundba visszavonulva ugyan, de tovább vitték az alapvető klasszikus metal jegyeit viselő szeretett zene zászlaját. Jóllehet, az együttes nem ragadt le a „galopp-metal” sablonizációs posványában, zenéjük gyökereiben bőven fel lehet fedezni a klasszikus „ősök” hatásait, melyek amolyan dinoszauruszos reinkarnáción átesve váltak a Nevermore időgépében az új évezred mechanikus-szuperszonikus szörnyetegeivé.
Nem véletlen, hogy az együttes ki tudott törni abból a körből, melyben évekig kényszerű módon tanyázott: a kultikusság mellé lassan a széles körű ismertség címét is elnyerték, s ha maistreammé nem is tudtak válni, rajongótáboruk rendíthetetlen tömege az évek során lassan gyarapodásnak indult. Kompromisszummentesség, innovativitás, állandóan magas színvonal – a csapat egyszerűen egyetlen albumán sem hibázott, mindegyik lemez tartalmazta az alapvető Nevermore-értékek mellett a továbblépés – és ezzel együtt a hagyománytisztelet – igényét: ez az ambivalencia, ami igazából ki tudta emelni az együttest társai köréből (no, és persze a frontember csodálatos hangi adottságai és a hangszeres szekció bámulatos alapozása).
A legutóbbi „sohatöbbé” lemez után felröppent hírek hatására türelmetlenül vártam, mi is fog kisülni Warrel Dane szólóalbumából. Keményedésre nem számoltam, hiszen az anyacsapat albumai is gyakran súrolják a thrash világát, a progresszív jelző mögé pedig már annyian bújtak, hogy teljesen elkoptatták a szó valódi értelmét, technikai virtuozitásra redukálva az alapvetően jóval tágabb jelentésű szót.
Természetesen Dane nem tudja megtagadni Nevermore-os gyökereit: mint a dallamok fő felelőse, most is azt a sajátos, kissé elborult, csipetnyit pszichedelikus világot teremtette meg, mely annyira sajátossá tette együttesének zenei univerzumát – ám eltérések is akadnak bőven. A néha acsarkodásba forduló agresszivitást a melankólia és a csöndes szemlélődés váltotta fel, melyben ugyanúgy ott bujkál a skandinávokra jellemző panteisztikus természet-és világfelfogás – elbúcsúztatva ezzel a Nevermore hidegebb techno-őrületét –, mint rohanó világunkban megpihenni szándékozó ember csendes, ám kényszerű nyugalma. A riffek ugyan valahol okoznak egyfajta sohatöbbés dejá vut, ám inkább közelebb állnak az ős rockbandák (Black Sabbath) kibontakozóbb világához, mint a modern metal staccatójához.
A progresszivitás érzését a riffek és a dallamok kapcsolata determinálja, ám ne számítson senki komplex gitárorgiákra, a szerzemények csak elvétve lépik túl a négy percet, a hangsúly inkább a hangulaton, mintsem a technikai megvalósuláson van. Érdekes a melankolikus megközelítés néha szinte Nick Cave-es hasonlósága: a Your Chosen Misery akár Danzig szólóalbumáról is származhatna, ugyanazt a sötét, merengő világot vetíti elénk, mint amely „sötétség nagyhercegének” sikeres korszakában teremtetett. Külön ki kell emelnem a feldolgozásokat, melyekből az eredetileg is ütős Lucretia My Reflection lett telitalálat, köszönhetően persze Dane remek és változatos énekteljesítményének is.
Az önelemzés gyakran akusztikus részekbe oltva lágyítja az alapvetően komor-súlyos világ keménységét, melyben a hangulat teremt egyfajta anti-dehumamizáló hatást, kiragadván az énekes személyét a környező világból, és a gondolatok reflektorát ráirányítva szűkíti az individuumba a végtelen világot.
Legutóbbi hozzászólások