Royal Hunt: Paradox II: Collision
írta garael | 2008.03.10.
Megjelenés: 2008
Kiadó: Frontiers Records
Weblap: www.royalhunt.com
Stílus: neoklasszikus metal
Származás: Dánia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Végy egy , a hangszerét barokkos túldíszítettséggel kezelő hangszer-akrobatát - nem árt, ha elképzeléseit vasakarattal próbálja megvalósítani, minimális teret adva társai kreatív ötleteinek - , adj hozzá egy csodaénekest, aki a sztratoszféráig képes szárnyalni hangjával, s egy olyan instrumentális csapatot, mely kellő alázattal tudja kiszolgálni a főnök akaratát, majd keverd össze őket a hard rockot a klasszicista komolyzenei örökséggel tálaló edényben, adj hozzá egy csipetnyi progresszivitást, némi heavy metalos döngöldét, és ezen recept alapján kész is van az új Malmsteen, izé, Royal Hunt album. Andre Andersen és csapata persze nem csak az alapvető hangszerben különbözik a svéd mágustól: Malmsteen ugyanis régóta nem képes olyan egyenletesen jó teljesítményt nyújtani, mint a Royal Hunt. Persze a rajongók általában mereven megkülönböztetik a különböző énekesek jelezte korszakokat, ám úgy gondolom, hogy az orosz gyökerekkel rendelkező mester mindig képes volt egy olyan lécet átugrani, mely alatt Malmsteen bizony néha csak átbújt. Igaz, hogy Andersen a fenti recept alapján szereti magát, illetve hangszerét a középpontba állítani, ám dallamérzéke vitathatatlanul megmenti a neve által fémjelzett művelet az öncélúságtól, és stílus adta keretek közti önismétléstől-jóllehet, ha megveszel egy Royal Hunt lemezt, előre tudhatod, mire számíthatsz. Aki azonban szereti az egyszerűen jó melódiákat, némi progos szintivarázslattal nyakonöntve, és eléggé énekes centrikus ahhoz, hogy elviseljen egy Mark Boals-i attitűdökkel rendelkező dalnokot - ki maga Mark Boals, hehe- annak minden bizonnyal tetszeni fog a vadiúj királyi lemez, a Paradox II: Collision Course. Hogy mennyire folytatása az album a régi nagysikerű dalcsokornak? Annyira, amennyire minden Royal Hunt album - de éppen ezért annyira is élvezhető a lemez. Nem tudom, hogy Boals mennyit adott hozzá a dallamtémákhoz, de úgy érzem, hogy talán még a szokásoshoz képest is több a ragadós melódia - és kissé kevesebb a "progos szintihoki", csipetnyit eltolva ezzel a lemezt a hard rock irányába, a felhőtlenebb szórakozás könnyedebb mezejére. Hallgassuk csak meg a The First Rock neoklasszikus séma lapján felépített sikoly központúságát, egyből érthető, mire is akartam utalni. Persze vannak finom apróságok is, melyek kissé megszelídítik a klasszicista felépítés sarkos sablonjait: az Exit Wound franciás sanzonokat idéző dallamkezdete, vagy a Blood and Blood Out arabos vonalvezetése - esetleg a Tears Of The Sun szinte Manowaros indulója megadják azokat a pikáns ízeket, melytől nem lesz túlontúl tömény az elkészült "adag", melyben persze bőven akadnak megszokott fordulatok is: a Divide And Reign standard vágtája, vagy a The Clan Iron Maidenes énekesi kiállással elővezetett dallamai az ortodox fanok szájára is mosolyt biggyeszthetnek. Andersen persze hozza a tőle elvárt manírokat, Mark Boals pedig legutóbbi produkciójában ,a The Codex-ben mutatott teljesítményének a 200 százalékát teljesíti: aki szerette őt a Malmsteen-i időkben, most sem fog csalódni, igazi padlásjáró túrának lehetünk részesei, ha meghallgatjuk az albumot. Egyetlen kicsi negatívumot tudok kiemelni, az pedig a hangzás: az ének túlságosan hátra van keverve, a magasak ezáltal gyakran egybefolynak a szinti csilingelő hangjaival, tompítván ezzel a dalnoki szuperszonikus hatás fülmetsző erejét.
Legutóbbi hozzászólások