Firewind: The Premonition

írta garael | 2008.03.03.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Century Media

Weblap: www.firewind.gr

Stílus: power metal

Származás: Görögország

Dalcímek

Értékelés

Gus G kapitány úgy látszik, rendet tudott tenni csapatában, hiszen a megelőző, Allegiance album legénységét ezúttal sikerült egy újabb albumra is együtt tartani. A fiatal gitárzseni, ki Impellitterihez hasonlóan dalokban, és nem végtelen virgákban gondolkodik, számtalanszor bizonyí­totta, hogy érzi a heavy metal-hard rock lényegét, és jóllehet markáns innovációra nem képes , a kézjegyét viselő albumok jóleső érzéssel vállalhatók a nagy fém dömping közepette is. Egy olyan albumot akartam létrehozni, amely megmutatja, hogyan is értelmezem én a modern hard rockot - nyilatkozta Gus, bár a bőven adagolt dallamok ellenére ez bizony egy tökös heavy metal album lett, melynek csak annyi köze van a blues alapú hard rockhoz, mint az T-Ford modellnek a Forma 1. versenyautóhoz. Persze nem kell megijedni, a fiúk nem mentek át Nevermore súlyosságú extrémebb vonalú powerbe: aki ismeri a fiatal gitáros munkásságát, az most is sejtheti, milyen világban mozognak a dalok. Ezek mellett a rövid akusztikus gitárdallammal felvezetett első szám rögtön egy Painkiller korabeli Judas Priest keménységű nótává növi ki magát: a dupla lábdobok géppuskaként köpködik a staccato basszus mellett a "fül-alávalót", a reszelős gitárriffek pedig szélvészként hasí­tják az étert. Apollo Papathanasio nem hiába gyakran foglalkoztatott énekes: erős, karcos hangja megfelelő terjedelemmel bí­r, hogy kiénekelje a magasabb témákat is - felesleges sikí­tás nélkül. A továbbiakban azonban nem ilyen morc az album, talán csak a Remembered riffjei vágtáznak egyet körbe a stúdió falai között, ám a legtöbb szerzemény már inkább dallamos heavy metal, mint szigorú power. A Head Up High azonnal ható, slágeres refrénje, vagy a Mercenary Man Gary Moore -os dallamai azt is fütyülésre késztetik, ki nem szerette a sárgarépát, hasonlóan, mint az Angels Forgive Me amerikai í­zű refrénje és Gus G. fergeteges gitárszólója. A billentyű jelenléte inkább csak szí­nesí­ti dalokat, központi szervező elemmé nem lép elő: érdekes módon - a gitáros főnök ellenére is - a dallamok, és nem a riffek viszik a főszerepet, persze alapos döngöléssel megtámogatva. A heavy metal bombák közé egy feldolgozás is besikeredett: a Flashdance Maniac c. slágere azonban szerintem kissé kilóg az egyébként egységes koncepcióból: sokat nem is ad hozzá az eredeti szerzeményhez. Azt, hogy az album miért nem válhat klasszikussá, sajnos pár tölteléknóta becsúszása magyarázza, melyek főleg a lemez második felében kornyaszták le kissé a lelkesedni kezdő kritikus kedvét. Mintha elfogytak volna az ötletek, a The Silent Code kissé ötlettelen kapkodása, vagy a záró, Life Foreclosed power fél-lí­raija már ellőtt puskapor szagát terelik a hallgató orra alá. Természetesen nem kell megijedni: a fiúk igazi professzionális csapathoz méltón nem tudnak gyenge albumot kiadni a kezükből, és az összkép a pár gyenge pillanat ellenére is inkább pozití­v.

Pontszám: 7