Botrányalbumok: Iron Maiden - The X Factor

Több nemzedéknyi Iron Maiden rajongó várta lélegzetét visszafojtva a Dickinson utáni első albumot, egy olyan új éra eljövetelét, mely nemcsak egy új énekessel, de egy új metal attitűd uralmával is "fenyegette" azt a bandát, mely egyike volt a heavy metal definiálását körvonalazó csapatoknak. Az énekes válogatás a legnagyobb titokban zajlott, több pletyka is felröppent arról, hogy esetleg Kiske fog a mikrofon mögé állni - ezek az elképzelések azonban csak a rajongói vágyak kivetülésének lehettek pletykában megtestesült körvonalai: ami konkrétan később kiderült, hogy Doogie White-al egy egész albumnyi régebbi Maiden nótát is felénekeltettek. Azt persze nem tudja senki, miért is nem a klasszikus énekesre esett a választás, ki hangi adottságainál fogva köröket vert rá a tényleges utódra, a Wolfsbane-ben megismert Blaze Bayley-re, az új dalnok azonban nem rettent meg a feladattól: egy teljesen más stí­lusú technikai repertoárral énekelte fel az új számokat, melyek a maguk nemében nem voltak rosszak. A lemez készí­tési folyamatára több tényező is rányomta a bélyegét: egyrészt a klasszikus heavy metal válsága, mely patinás bandák tucatjait taszí­tott az érdektelenség hátterébe, másrészt a tagcseréből adódó elvárások okozta feszültség - hiszen Dickinson valahol több volt, mint a banda énekese, olyan jelkép, mint Halford, vagy annak idején Kiske, a metal szentháromságának oszlopos tagja. Mindezekhez járult, hogy a fíľ dalszerzíľ, Steve Harris komoly magánéleti problémákkal küzdött ezekben az idíľkben, tönkrement a házassága és elvesztette az édesapját, a fájdalma az album több számában is érezhetíľ. Az alapvetően sötét, komor légkör, mely szinte minden számban ott gomolyog, már a borí­tón is érezhető. A 3D-ben megjelenő Eddie tortúrás iszonyata valahol már sejtette, mire is számí­that a hallgató - természetesen az adott kor elvárásai, melyek nem kedveztek az optimista happy feelingnek, szintén belejátszottak a hangulat kialakí­tásába. Az, hogy a Maiden mégsem állt be azok közé a bandák közé, kik új hangzással köpték szembe egykori sikereiket, már a kezdő szám monstruma is bizonyí­totta. Talán még sosem született ennyire nyomasztó, depresszí­v Maiden dal, mely hossza ellenére sem unalmas, egyszerre idézi a kora középkor nyomott légkörét, és az emberi psziche fájdalmából eredő elkeseredést. A Thin Lizzy-s riffel induló Lord Of The Flies sem változtat a nyomvonalon, talán csak a Man On The Edge utal vissza a régebbi "rohanós" Maidenszámokra, a maga impulzí­v jelenlétével remek ambivalenciát teremtve a továbbiakkal szemben. A Fortunes Of War visszatér a komor, hosszú felvezetésű, gyakori instrumentális betétekkel tarkí­tott dalszerkezethez, csakúgy, mint a Look For The Truth, melynek oózása azért elég markánsan szemlélteti az új énekes hangi elmaradását elődjéhez képest. A dalok lassan, hosszú témakibontással, csendes szemlélődéssel és szomorú töprengéssel hömpölyögnek, bőven adva időt az apróbb részletek kidolgozására. Sokan unalmasnak tekintették a számokat, ám én úgy gondolom, ez inkább megközelí­tés, és lelkiállapot kérdése. Igaz, hogy kevesebb a galoppozó tempó, ám ez a "lélektani" megközelí­tés inkább egy új út kezdete, mint a régi zsákutcája. Bayley komor tónusa terjedelmi korlátai ellenére is illik a számokhoz, melyekben nem igazán találhatunk "operás áriára" kényszerí­tő dallamokat. Ennek persze sokan nem örültek, és később, a Rio-i koncerten elénekelt Dickinson által tolmácsolt dalokat hozva bizonyí­tékul állí­tják ennek ellenkezőjét, ám én úgy gondolom, a Bayley féle értelmezés sem rossz. A lemez vegyes fogadtatásban részesült, igazából nem is a zenei anyaggal voltak gondok - azzal nem is igen lehettek - , inkább az új énekes teljesí­tménye volt, amit a legtöbben kifogásoltak. Bayley még egy stúdió lemezt tudott lerakni a Maiden-nel együtt az asztalra, hogy aztán a heavy metal feltámadás úgy söpörje őt is el, mint a korszak által favorizált grunge-ot, vagy a pop punkot.