Avantasia: The Scarecrow

írta garael | 2008.01.17.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.tobiassammet.com

Stílus: power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Annak idején a heavy metal hallgatói közönség nyálcsorgatva várta a Helloween által megí­gért Keeper duál harmadik részét - én azonban már akkor is úgy gondoltam, hogy ezzel biza' lekéstek a tökfejesek, mert az újabb etapot egy Tobias Sammet nevű úriember már elkövette, mégpedig két í­zben is, olyan minőséget produkálva , ami azóta klasszikust avatott az Avantasia darabokból. Az ifjú tehetségnek sikerült a Helloween speedes világát ötvözni az új évezred szimfónikus-bombasztikus-muzikales világával, melyben a szakma hí­rességei hangjukat és hangszereiket adva adták meg azt az unikum-pluszt, ami még az eredeti Keeper albumokban sem volt meg. Nem véletlen, hogy Tobias - ki tudja, kinek, illetve kiknek a sugallatára - szintén három részessé bőví­tette mesterművét, ezzel is erősí­tve az analógiát a nagy példaképekkel. A módszer hasonló volt, mint korábban: a vendégénekesek ismételten az elitből kerültek ki, a múltkori brigádból azonban nem mindenki képviseltette magát, ha jól nézem, csupán Kiske és Catley tudta ismételten belevetni magát az egyébként minden bizonnyal kellemes munkába. Emellett azonban sikerült három olyan nagyágyút is szerződtetni, kik vagy történelmi hitelességükkel, vagy hangjukkal voltak képesek ismételten felcsigázni az érdeklődést. Jorn Lande szereplésén az ember már nem tud csodálkozni - a norvég csodadalnok szerencsére ott hallatja a hangját, ahol csak tudja ( persze kérdés, hogy nem forgácsolja-e szét a tehetségét), mellette a veterán Alice Cooper, illetve a progresszí­v zseni, Roy Khan is megszólal egy-egy dalban. Az előzetes kislemezek felemás hangulata kissé kedvemet szegte a folytatástól, ezért némi hangulati handicap-pel álltam neki az új anyagnak. Szerencsére a kezdő számnak sikerült feldobni a várakozásaimat: egy keleties, torzí­tott vezérmotí­vummal indí­tva csendül fel az első duett - hiába, Khan érzelemdús hangja rögtön Kamelotos hangulatot varázsol, jóllehet a refrén már az Avantasia albumok germánosabb világát villantja fel. Ezután következik az album "hosszú száma", mely általában a megí­télésemben ví­zválasztó szokott lenni, ugyanis azon ritka állatfajhoz tartozom, ami- vagy aki - perverzen vonzódik ezekhez az epikus folyamokhoz. Kí­váncsi voltam, hogy sikerül e a múlkori album hasonló "balladájához" méltó művet szerkeszteni : a felhangzó folkos - Blackmore Night-os varázs aztán meggyőzött arról, hogy itt megint minőség született . Lande természetesen remekül teljesí­t ebben a számára kissé idegen világban - kissé elszakadva a Coverdal-i dallamidézéstől -, talán ez az, ami megadja a különlegesség í­zét számomra - a jól eltalált dallamok mellett persze. Tobias ezek után még emelni is tudja a szí­nvonalat - az ortodox fanok örömére egy igazi kvázi Helloween bomba csendül fel, magának a királynak a tolmácsolásában: Kiske szinte fürdik a deja vut okozó, ám mégis oly kellemes germános dallamokban, mellyel társa, Catley bizony néha megkí­nlódik - talán nem kellett volna az "öreget" ilyen hangtornának kitenni, a maxin lévő szám jobban megfelelt kvalitásainak és hangfekvésének. A Carry Me Over sajna kissé visszavesz a minőségből - az átlagos pop-rock nóta nyomába sem érhet az első két rész hangulat bombáinak. A What Kind Of Love kezdő taktusai visszautalnak az előzményekre, Amanda Sommerville gótikus-muzikales borongása minden bizonnyal el tudja érzékenyí­teni a hölgy hallgatókat és a szentimentálisabb rockereket, ám én úgy vagyok, hogy inkább még két speed tekerés, mint három zsebkendő. A már megismert Another Angel Down szerencsére ismét a lovak közé csap - Lande mester természetesen eladja a kissé paneles dallamokat, soha rosszabbat, majd jön a lemez másik erős pillanata. Feltűnik a szí­nen a horror nagymestere, hogy egy baljóslatú gitárriffel felvezetett , a Lost Temptation albumra visszakacsintó jellegzetesen Alice Cooper-i dallamokkal felvértezett sláger bontkozhasson ki, remek kórusokkal, kissé hatásvadász, ám azonnal ható refrénnel. A Devil In The Belfry ott folytatja, ahol az Another Angel Down abbahagyta - talán szerencsésebb lett volna Lande-t más jellegű dalokban is megszólaltatni, persze lehet, hogy a szövegi szerep jellemábrázolása kí­vánta meg a hagyományos heavy-s ütemeket és dallamokat. ( A sztori egyébként nem az első két rész folytatása, egy teljesen független történet zenei epizódjai villanak fel a szerzeményekben). A következő szám ismét inkább muzikal, mint metal, majd az I Don't Believe In You Love mutatja meg, hogy Oliver Hartmann nem felejtett el metalt énekelni az At Vance-es idők után - jóllehet a dallamok kí­sértetiesen idézik az újkori Maiden valamelyik szerzeményét ( aki rájön, melyikre gondoltam, kap egy csokit). A záró számot harmadszorra hallva sem tudom többre értékelni , mint egy közepes pop-rock slágernek, innen bizony hiányzik valami ütősebb befejezés.

Pontszám: 8