Elvenking: The Scythe
írta Tomka | 2007.12.25.
Megjelenés: 2007
Kiadó: AFM Records
Weblap: www.elvenking.net
Stílus: folk (?) power metal
Származás: Olaszország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mostanában egyre több folk metal banda fürödhet tejben-vajban, azaz sörben-borban a stílus olyatén mértékű prosperálásának köszönhetően, amely minden "népiesnek" tekinthető hangszert felhasználó együttest megtűr a palettán, kis túlzással pedig a sikert is előre lehet borítékolni. Pont ezért kell megbecsülni az olyan másodvonalas, de roppant megbízható zenekarokat, mint az olasz Elvenking, akik - igaz, hogy sem a világot, sem a stílust nem váltják meg - de lemezről lemezre olyan egységes minőségű albumokat raknak le az asztalra, amely által okozott esztétikai élmény garantáltan megtéríti a befektetett pénzmagot. Mindez azonban csupán a 2006-os The Winter Wake lemezig mondható el a bandáról teljes mértékben, ugyanis már akkoriban is érezhetőek voltak a kiszámíthatatlanságot jelentő újítás szelei, ám ezeket a kellő arányú vegyítés következtében csupán tavaszi szellőnek érzékelhették a rajongók, ugyanis az előző korong esetében pregnánsan kizárólag a címadó nóta esetében volt tetten érhető a zenekar jövőre vonatkozó szándéka. Ez az új attitűd ezúttal egy egész album képében csapódott le, mégpedig a srácoktól szokatlanul mindössze egy év elteltével: a The Scythe szinte gyökereinél kaszálta el a jól bevált, koherens egésszé összeállt Elvenking univerzumot. A modernizációs hullám Damnagorasékat is elérte, ennek megfelelően az eddig szinte építkezési alapnak tekintett, akár a számok fő szerkezeti vonalait is meghatározó hegedű igazságtalan mértékben háttérbe szorult - előfordul, hogy egyes számokból teljesen el is tűnt. Amelyikben pedig továbbra is helyet kapott, ott is biztos, hogy a keverés által a háttérbe száműzték a már jól bejáratott "The String Quartettet" (Eleonora Steffan - hegedű, Valentina Mosca - hegedű, Elyghen - hegedű, Marco Balbinot - cselló). Ezzel párhuzamosan az egyre inkább torzított gitárok kerültek az előtérbe, a klasszikus power metal futamok helyett pedig sokszor a metal zene modern oldalát előnyben részesítő szaggatott, tördelt gitárjáték vált hangsúlyossá - ezek lényege mértékletesen adagolt, unikum jellegükben rejlik, nem pedig dominanciájukban (pont ezért működhetett a Winter Wake albumon). Ennek megfelelően sajnos bizony nagyítóval kell keresgélni a fogós riffeket - mentségükre legyen felhozva, hogy a gitárszólók terén nem változtattak a bevált recepten, ráadásul a sok helyről ismerős Mike Wead is prezentál két szólót a címadó The Scytheban és az andalító A Riddle Of Starsban. Sajnálatos módon mindezek mellett egy ál-intellektuális hozzáállás is járult, mintegy bonusz csomagolásként: amellett, hogy a dalszövegeket igyekeztek egy kissé elmélkedős szintre terelni, még semmi baj lenne (a probléma ennek egysíkúsága), azonban a számokat összekötő bárgyú, hatásvadász "versek" már sokaknál kiverhetik a biztosítékot. Ráadásul ok nélkül megtörik a lemez lendületét, kikerülhetetlen "szüneteket" iktatva be a power metal folyamba. Hogy ennek ellenére mégis miért szerethető a lemez? Ez elsősorban - talán természetesen? - Damnagoras énekes újbóli kiváló teljesítményének köszönhető, aki szinte minden másodpercben képes lenyűgözően fülbemászó dallamokkal előrukkolni. Egyedi (pengeéles, de mégis valamelyest "méh-meleg") hangszínének köszönhetően nemcsak a stílus szabta követelményeknek tud könnyedén megfelelni, hanem az érzelmek széles skáláját is bejárja a kétségbeesett "sírástól" a könyörgő esdeklésen keresztül a fellángoló gyűlöletet reprezentáló hörgésekig (egyébiránt ezekből a pár éve távozó Jarpen is kiveszi a részét vendégként). Ezek az olyan progresszív metalból ismerős dalstruktúrával rendelkező számok esetében érhetők könnyedén tetten, mint a mindemellett a hegedűt is kellő mértékben alkalmazó, alaposan megvariált Romance and Wrath, vagy a záró, hörgéseivel is megadallamos Dominhate. Ám az egyenes szerkezetű, direkt számok a jellemzők alapvetően a lemezre, ami garantálhatja a fentebb említett stílusváltás jegyei ellenére is a korábbi rajongók általi pozitív befogadást, hiszen mindezek ellensúlyozására számról számra szállítják a negédes melódiákat - még ha kell is pár hallgatás ezek beéréséhez. Ugyanígy a nyíltan agresszív számok is eltűnőfélben vannak a repertoárból, inkább a középtempós, többnyire téli melankóliát árasztó dallamokkal megspékelt, "háttérhegedűvel" megtámogatott slágernóták kerülnek terítékre, mint például a refrénre kihegyezett Lostr Hill of Memoires, az együttes éneklésre buzdító klipes nóta, a The Divided Heart, vagy éppen a "súlykolós", már-már zúzós témákkal operáló Infection. Az előző korongon még jelentős mértékben helyet kapó gyors, húzós dalok száma sajnos ezúttal redukálódott, így "be kell érnünk" az egyébként a himnusz-refrénű Poison Tearsel, illetve a szinte thrashes gitártémával operáló Death and the Sufferingel - olcsó vigasz, még ha nem is feltétlen csekély.
Legutóbbi hozzászólások