Polak, Wegier dwa bratanki: SBB, 2007. november 18. PeCsa

A "Magyar-Lengyel, két jóbarát" mondás megvalósulásának jegyében érkeztünk ezen az esős, igazi novemberi vasárnap estén a Petőfi Csarnokba... A lengyel SBB, a maga 36 évet felölelő pályafutásával Európa egyik legpatinásabb csapata. Az általuk elért eredményeket csak fokozza, hogy a kelet blokkból indulva, nem éppen rádiós popzenét játszva tudtak ilyen sokáig talpon maradni. Az eredetileg Silezian Blues Band néven indult, a progresszí­v rock és a jazz rock fúzióját irányadónak tekintő zenekar tartó oszlopa, az alapí­tó Józef Skrzek, aki billentyűs játéka mellett basszusgitározik és valószí­nűleg bármilyen más kezébe kerülő hangszert meg tud szólaltatni. A zenekar másik meghatározó egyénisége Apostolis Anthymos a görög származású gitáros, aki dobszerelés közelébe érvén is erős késztetést érez a játékra. A csapat dobosa nagyon sokáig Jerzy Piotrowski volt, aki jó néhány éve a zenéléstől visszavonultan él. Szenzációnak számí­tott, amikor helyét a szerkó mögött Paul Wertico foglalta el, aki egyenesen a világhí­rű gitáros Pat Metheny zenekarából érkezett. ...de nem maradt örökre. 2007-ben egy magyar muzsikus, az egykor a Bikini, a Dinamit majd a P.Mobil sorait erősí­tő Németh Gábor csatlakozott a zenekarhoz, amely idei, The Rock cí­mű albumának turnéjával érkezett Budapestre. Belépve a csarnokba álmos vasárnap esti hangulat fogadott. A teremben székek jelezték, hogy természetesen nem olyan muzsika kerül ma terí­tékre, mellyel kapcsolatban eszement csápolásra lehetne számí­tani. Elfoglaltuk helyünket az első sor közepén, pont szemben Gábor hatalmas, gyönyörű Premier dobszerelésével és a mögöttünk lévő ötvenes családapák poénoktól sem mentes rockzenéről szóló párbeszédét csendben hallgatva, langyos szénsavmentes vizünket szopogatva vártuk a kelet európai progresszí­v alapvetés, az SBB koncertjét. Körülbelül negyed órával a meghirdetett nyolc órás kezdés után fekete dzsekiben, nyakában fehér sállal a szí­npadra ballagott Józef Skrzek, felemelte gitárját Apostolis Anthymos, és beült a dobszerkó mögé a "mi fiúnk", vagyis Németh Gábor Megkezdődött az előadás, melynek hangulata az első pillanattól kezdve a hetvenes évek végét, nyolcvanas évek elejét idézte. A dalok lassan épí­tkeztek, egy-egy dallamot rendszerint hosszú percekig játszottak, bontogattak a muzsikusok. Józef Skrzek basszusgitár játéka erőteljes, energiától duzzadó volt. Meg is jegyeztük, hogy stabil hangszerre van szüksége a főnök úrnak, mert a gyönyörű négyhúros nem sok kí­méletben részesült. Amikor a pengetni való lekerült Skrzek nyakából és a billentyűs hangszerek felé fordult, hirtelen áporodottság szag ütötte meg az orrom. Sejtettem, hogy egy majd negyven éve játszó muzsikustól nem várhatok 2007-es megszólalást, és játékot, de Skrzek játéka számomra több volt, mint öreges. Amikor "szőnyegezni" kellett, nem volt semmi gond, de a szólisztikus részeknél, -különösen a magán számnál - számomra unalomba fulladt produkciója. Ugyan ezt éreztem, Apostolis Anthymos gitározásával kapcsolatban is. Félreértés ne essék! Nem a virtuóz hangszeres produkciókat hiányoltam, hiszen e muzsikának ez nem feltétlen sajátja. Jól esett volna, ha az egyébként helyenként kifejezetten szépséges szerzemények némi izgalommal telí­tődtek volna. Erre remek alkalmat adott volna, ha a társak, az egyéként hibátlanul játszó Németh Gábor -nak teret adtak volna egy kis "szí­nesí­tésre". A doboson szinte éreztem, hogy amit játszik az zsigerből jön, és nagyon szí­vesen megmutatná, hogyan kell a sok páros ritmust egy picit feldobva, az ütemeket megcsavarva egy kis életet, fifikát hozni az SBB életébe. Természetesen tudom, hogy Gábor friss beszálló, és a dalok nagy részét még nélküle í­rták társai, de azért engedhettek volna valamivel több teret a remek ütősnek. Ettől függetlenül nagy öröm volt látni és főleg hallani a nagyí­vű szerzeményeket soroló tagokat. A hangulat a szí­npadon és a nézőtéren egyaránt jó volt. Skrzek nagyon udvariasan külön bemutatta a magyar dobost, elmondta, hogy a Pecsa buli a turné utolsó előtti állomása, mely után Katovicébe utazik a csapat, ahol új DVD-jüket rögzí­tik. Szép komótosan csordogált a program, melyben sor került a zenekar tagjainak szóló produkcióira is, melyből Németh Gábor magánszáma volt a legkiemelkedőbb. Ebben a néhány percben láthattuk, hallhattuk, hogy mi mindent tud az egyik legtöbbet foglalkoztatott magyar dobos. A koncert utolsó darabjában még egy különleges hangszeres bemutatóra is sor került. Apostolis ült be a szí­npad szélén elhelyezkedő, Gáborénál jóval kisebb szerelésbe, hogy megmutassa, nem csak gitározni képes. Attól függetlenül, hogy érdekes show elem, ha egy gitáros a dobokhoz nyúl, azt gondolom, jelen esetben a "suszter maradjon a kaptafánál" mondás diadalmaskodott. Anthymos tud dobolni, de ahhoz, hogy egy ilyen páros produkció ülni tudjon, legalább megközelí­tőleg azon a szinten kéne kezelni a hangszert, mint a társ. Ez pedig a látottakról finoman szólva sem volt elmondható. A kicsit csetlő-botló dobolgatás sikeréhez a hangzás sem járult hozzá. Bár Németh Gábor szereléséről is sokáig azt hittük, hogy be sincs hangosí­tva, amikor meghallottuk a pótszerkó nagydobjának a hangját, riadtan néztünk egymásra Pearl barátommal. Mintha nagyanyám nászajándékba kapott lábosába rúgott volna dühödten a gitáros, olyan borzalmas volt a hangja. Ezzel a produkcióval ért véget az előadás rendes játékideje. A zenészek nem mentek le a szí­npadról a ráadás előtt, inkább felhí­vtak még egy zenészt, nevezetten Somló Tamás-t, aki egy tálca pezsgővel kezében meg is érkezett, majd rögtön nekiállt szabadkozni, hogy "tulajdonképpen nem is tudja, mit fog majd csinálni", kicsit énekelget, meg ilyesmi. Így is tett. Kicsit "lalázott", illetve a friss, The Rock cí­mű album egyik lengyel szövegű dalának magyar refrénjét (Zene zúg mindenhol) énekelte. Nem volt ezzel semmi baj, amikor viszont felemelte a földre gondosan odakészí­tett elektromos szaxofont, eljött a koncert mélypontja. A fránya pikula nem akart megszólalni. Szegény Tamás nyomogatta, forgatta, de a szerkezet nem felelt. Beszaladt egy technikus is, aki először csak ijedten nézett, majd elrohant egy kábelért, kicserélte a régivel, a szerkezet kijelzője egyszer felvillant, azután soha többé. Ez a hangszer bizony -a látottak alapján mérget mernék venni rá - nem lett kipróbálva a buli előtt. A zenekar közben "rótta a köröket" és várta a szólót, amire nem volt esély. Somló öreg profihoz méltón kezelte a helyzetet. Integetett és lement a szí­npadról, majd kis idő múlva az autójából elővarázsolt akusztikus hangszerrel tért vissza, mellyel egy blues alapra, remek improvizációt helyezett el. Ezt követően még két darabot játszott a csapat, azután levonult a szí­npadról. Érdekes este volt ez, mert , bár az olvasó nyilván érzékelte, hogy nem voltam elájulva attól amit láttam és hallottam, mégis jól éreztem magam. Láttam a nagy SBB-t, amely a maga nemében érdekes, és különleges muzsikát játszik, és együtt lehettem kb. három-négyszáz fanatikussal, akiken látszott, hogy fiatalságukat idézik meg ezen az estén. Ami kis csalódást okozott az egyrészt a technikai háttér volt, - mellyel kapcsolatban soha nem értem, hogy miért nem tud egy olyan koncert, melynek lételeme a jó hangzás, még csak megfelelő szinten sem szólni, - másrészt pedig az a tény, hogy Skrzek -ék -annak ellenére, hogy a szerzeményekben erre minden lehetőség adott lenne - még csak meg sem próbálják zenéjüket, egy picit maibbá tenni. A progresszí­v szó jelentése, mint tudjuk, haladó, előremutató. Ez a muzsika viszont inkább regresszí­vnek, vagyis visszamutatónak mondható. Persze, lehet, hogy ez í­gy jó, ahogy van... Ki tudja? Brinyó A fotók nem az előadáson készültek.