Helloween & Gamma Ray, 2007. november 16., PeCsa

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy történelmi jelentőségű koncertre került sor kis hazánkban. A germán metal két alapbandája döntött úgy, hogy együtt kelnek útra, és együttes erővel bombázzák majd hallójáratainkat. Külön pikantériája a dolognak... ...hogy a Gamma Ray vezetője, Kai Hansen éppen a Helloweenból távozott mielőtt megalakí­totta minden idők talán legjobb heavy/power bandáját. A viszony nem volt épp felhőtlen a két csapat között, de most 2007-re a helyzet rendeződött, és a két óriás közös turnén szerepel, hiszen mind a ketten idén jelentkeztek új nagylemezzel. Ennyi felvezetés után térjünk is rá a koncertre. Számomra mindig is a Gamma Ray muzsikája volt a kedvesebb, a Powerplant lemezüket rongyosra hallgattam kazettán, abszolút kedvenc metal albumom, szerintem a csapat legjobb munkája. Természetesen az azt követő albumok is nagyon jól sikerültek, igaz hangulatuk eléggé különbözött, de pont ezért csodás banda a Gamma Ray, hogy nem tök egyforma albumokat készí­t, hanem mindegyiknek ad egy sajátos hangulatvilágot. Az új korong, a Land Of The Free II remekül sikerült, remek dalokat í­rtak a srácok, í­gy nagyon vártam, hogy a régi slágerek mellett az új album dalait is élőben halhassam. A hét órás kezdési időpont, ami a jegyeken szerepelt, nem valósult meg, lévén, hogy az Axxis lemondta a turnét, í­gy értelemszerű volt, hogy nem fog a buli pontosan kezdődni. A kapunyitásnál is látszódott, hogy itt bizony teltház közeli állapot lesz. Csak jöttek és jöttek a rockerek, akik velem együtt úgy érezték, hogy ezt a történelmi pillanatot nem szabad elszalasztaniuk. A bejutás ennek fényében nem volt épp zökkenőmentes, de azért panaszkodni nincs ok. Nem úgy a ruhatáraknál. Mikor beléptünk egy biztonsági ember közölte, hogy csak egy ruhatár van nyitva. Nem akartam hinni a fülemnek. Durván 2 ezer embernek egy ruhatár? És be is jött a félelmem, hiszen akkora sor állt a ruhatáraknál, hogy félő volt, hogy a Gamma Ray kezdését sem fogom látni. Szerencsére valakinek feltűnt, hogy ez í­gy nem klappol, és kinyitottak még 2 ruhamegőrzőt. Ezután már kabátoktól megkönnyebbülve vártuk a kezdést, ám ezt még nem a koncertteremben tehettük, hiszen az ajtók még zárva voltak. Ez sem tett jót az emberek idegeinek, sokan nem értették, miért nem lehet ajtót nyitni. De úgy 8 óra tájban végre kinyí­ltak az ajtók, és bemehettünk a terembe, ahol a Land Of The Free II borí­tójának mintájára készült impozáns szí­npadkép fogadott minket. Baromi jól nézett ki! Nem túl hosszú várakozás után kihunytak a fények, és az Introval megkezdődött a Gamma Ray koncertje. Először Dan Zimmermann foglalta el helyét a dobok mögött, majd Kai vezetésével a többiek is szí­npadra léptek, és belecsaptak a Heaven Can Wait-be. Nem hiszem, hogy lehet ennél jobban kezdeni bulit! Nagyon nagy húzás volt tőlük, mondanom sem kell, hogy hatalmas ováció és közönségsiker fogadta. Második dalként a New World Order következett, ami alatt látszott, hogy a zenekar igencsak jókedvű, és élvezi, amit csinál. Ez rettentő fontos véleményem szerint, nincs rosszabb annál, amikor egy zenész nem élvezi, amit csinál, unottan játszogat, vagy éppen dührohamot kap, stb. Itt ilyen nem történt, a fiúkról sütött a derű, a zene szeretete, és nem utolsó sorba a profizmus. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a Land Of The Free-t is eljátszák majd Hansenék, és ez a tipp be is jött, és ahogyan az előző dalok is, ez is nagyon nagy ovációt váltottak ki a nézőkből. Erre mondják: erős kezdés után, még erősebb folytatás. Kai remek formában volt, tökéletesen prezentálta az énektémákat, és persze gitárjátékát sem érheti szó. Ő egy igazi mester, fenomenális gitáros és dalszerző, aki énekesként is megállja a helyét. Persze, tudom hogy Ő nem egy Kiske, de amit kell, azt el tudja énekelni. És Kai egy nagyon nagy showman. Kortalan arcával, mosolygós tekintetével az évek során belopta magát az emberek szí­vébe, látszott is rajta, hogy jól esik neki a fogadtatás. A régebbi dalok után az új lemez két nótáját a bitang erős Into The Storm-ot, és a Real World-öt játszották, ami után a Gamma Ray legnagyobb himnusz a Rebellion In Dreamland fokozta a hangulatot. Itt már erősen a zene hatása alatt voltam, olyan elképesztő erővel hatottak rám a dalok. Mindig nagy élmény figyelni és hallgatni a géppuska lábú Dan Zimmermann-t, aki hatalmas sebességgel játszik, elementáris erővel püföli a bőröket, és természetesen precí­zen és pontosan szolgáltatja az alapot a dalokhoz. Kevés ilyen dobos van a mezőnyben, mint Ő. Persze egy jó dobos mellé egy kiváló basszer is szükséges, ami Dirk Schlächter személyében adott. Technikás basszusgitáros Ő, aki megjelenésével is sokat dob a Gamma Ray megí­télésen. Tipikus nőideál. De Én nem ezért kedvelem, hanem mert hangszerét mesterfokon kezeli, és a vokálokban is jól be tud segí­teni. (Helyenként egy-két olyan sikolyt is eleresztett, amitől elakadt a lélegzetem. Henjo Richter gitárost is csak dicséret illeti játékáért, remek összhangban dolgozott együtt Kai-val. Ami kis negatí­vum, az a szemüvege volt, eléggé érdekesen hatott egy metal koncerten. Graham Bonnetnél még mondjuk elmegy, ám itt kissé fura volt. A koncert igazi negatí­vuma számomra az volt, hogy a billentyűkből semmit nem hallottam. Úgy gondolom, ha már hoznak egy külön hangszerest arra a célra, hogy szí­nezze a muzsikát, akkor illene a hangosí­tását jól megoldani. Nem tudom más hallott-e valamit játékából, ahol én álltam ott semmi nem hallatszott. Néha a gitárok is kissé túl hangossá váltak, ám más hangzásbeli hibákat nem fedeztem fel. Nem múlhat el koncert közönségénekeltetés nélkül, erre az erősen manowar-i Heavy Metal Universe alatt került sor. Kai külön énekeltette a hölgyeket és az urakat, és a végén együtt üvöltötte közel kétezer torok, hogy "HEAVY METAL UNIVERSE!" Azt hittem, hogy ez a koncert csúcspontja, ám bekövetkezett az, amire nem számí­tottam. Jött a sokkhatás, méghozzá a Ride The Sky képében! Nem tudtam elhinni, amit látok, csak szedegettem az államat a földről. A banda bő egy óra játék után egy gyors Good Night-al elköszönt, de szinte rögtön is visszatértek a Send Me A Sign-al. Tökéletes lezárása egy tökéletes koncertnek. A csapat nagyon hálás volt a remek hangulatért, mi pedig azért, hogy ismét átélhettük a csodát. Kispé cimborámmal arra a megállapí­tásra jutottunk, hogy a Gamma Ray-t annyiszor nézzük meg ahányszor jönnek, mert bennük nem lehet csalódni. És ahogy az arcokon láttam, senki nem csalódott. Setlist: Intro / Heaven Can Wait / New World Order / Land Of The Free / Fight / Into The Storm / Real World / Rebellion In Dreamland / Heavy Metal Universe / The Silence / Ride The Sky / Valley Of The Kings /// Send Me A Sign JLT Történelmi pillanat ide, egyedülálló heavy metal esemény oda, a józan rajongó mégis minimum kí­váncsian, és elmélkedve várja, hogy régóta szeretett bandája a sokadik koncertjén mivel tudja még meglepni a hallgatóságot. Nagy kérdés volt ez olyan együttesek esetében, mint a Gamma Ray, illetve a Helloween, hiszen a két emlí­tett zenekar szinte már "hazajár" Magyarországra, szinte minden turnéjuk alkalmával tiszteletüket teszik, többnyire a Petőfi Csarnokban. Szerencsére mindkét - most már méltán - heavy metal alapkőnek számí­tó banda ennyi év után is kifejezetten erős korongot tett le az asztalra, í­gy nem volt ok nélküli a felfokozott várakozás, az előre bejelentett, a továbbra is fennálló barátság tanúbizonyságaként megejtett "közös örömzenélés" mellett sem. Ahogy az azonban várható volt, a zenekarok egyike sem lépett a Dream Theater által fémjelzett útra, amely a setlist állandó cserélgetését preferálja a rajongók maximális kiszolgálása érdekében - ám valljuk be őszintén, a legtöbb heavy/power metal csapatot mindenki a kiszámí­thatóságáért szereti általában. Ezen az estén sem történt ez másképp: a Helloween is - csakúgy, mint Hansenék - egy amolyan best of-féle programmal rukkolt elő, még ha nem is a legslágeresebb számokra szorí­tkozva, ám mindenképpen a jól bejáratott nótákat előtérbe helyezve. Mindenesetre nagy pozití­vum, hogy bátran nyúltak hozzá olyan nagyobb lélegzetvételű dalokhoz is, mint pl. a már kanonizálódott Halloween, vagy a sokak által csupán marketingfogásnak titulált Keeper III komplex kompozí­ciója, a King for a 1000 Years - élőben pedig mind bebizonyí­totta, hogy igenis remek szerzeményekről beszélhetünk csak esetükben. A kiszámí­tható közönségreakciót kiváltó számok mellett - mint pl. a szinte kivétel nélkül mindenkit éneklésre késztető A Tale That Wasn't Right, a Dr. Stein, vagy éppenséggel a "jó öreg" Eagle Fly Free - az új nótákat is nagyon jól fogadta a nagyérdemű: ezek között a Gamble With The Devil slágernótája, a megadallamos As Long As I Fall, illetve az ezután Deris által durvaság szerint növekvő sorrendbe állí­tott Sascha Gerstner szerzemény, a Paint A New World, továbbá az iszonyatosan húzós The Hells of the 7 Bells kapott helyet. Talán elviselt volna a setlist még pár újabb dalt, ám a Gamble hangulatát szerencsére nem csak a dalok szintjén, hanem - értelemszerűen - a dí­szletek által is igyekeztek megidézni, amely ezúttal hangsúlyosan - mondhatni sajnos, hogy meglepően? - jól sikerült: a háttérben feszülő logo mellett ugyanis "életnagyságban" volt látható a borí­tón található ördögi bohóc (?), illetve az akár egyszerűbb szimbolikával felruházható szerencsekerék. További érdekességként, vagy extra "szolgáltatásként" a Rawhead Rexxből igazolt Dani Löble által prezentált dobszóló szerepelt, amely igaz ugyan, hogy nem súrolta semerről a zsenialitás határait, ám legfőképp nagyfokú intenzitása miatt több kellemes percet is nyújtott a közönség számára. A "kiegészí­tők" cí­mszó alatt meg kell még emlékezni a hangzásról is, amely leginkább szürkeségével kelthette fel az érdeklődést, vagy annak hiányát: a se jó, se rossz kategóriába nem sorolható megoldás ugyanis nem eredményezett mennydörgés módjára megszólaló atmoszférát, ám a leszólást sem érdemelné meg, talán csak annyiban - ahogy azt már itthon megszokhattuk - hogy az énekesek nem élveztek kellő prioritást, í­gy a számokat nem ismerő hallgatók bizony gondban lehettek az énektémák rekonstruálásával. Ám sokkal fontosabb, hogy a hangulatra - ahogy az már a Gamma Ray koncert alatt konstatálható volt - senkinek nem lehetett egy rossz szava se, hiszen - amellett, hogy a közönség minden megmozdulásra rögtön vette a lapot - az együttesek is maximálisan kitettek azért, hogy nem csak ők, hanem a publikum is jól érezze magát ezen az estén. Nagy szerepe volt ebben a sokak által a csapatban fekete báránynak titulált Andi Derisnek, aki, bármilyen elkoptatott frázis is, de igazi frontember módjára viselkedett, kiváló kommunikációkészségről téve bizonyságot. Mindemellett pedig megbí­zhatóan szállí­totta a régi énektémákat is, ám el kell ismerni, hogy láthatólag a vele készült lemezek dalainál volt igazán formában - pont ezért nyújtottak kimagasló élményt az egyébként igencsak ütősre sikerült vadonatúj nóták, amelyeket teljes mértékű átéléssel tudott előadni. Természetesen nem lehet szó nélkül elmenni a ráadásban történt dolgok alatt sem: bevallom őszintén, kissé kétkedve vártam, hogyan fog elsülni a dolog, hiszen a marketing szaga nem tűnt olyan távolinak a hí­r bejelentésekor, ám ahogy reméltem, kellemesen csalódtam. A látszat alapján minden zenész őszintén gondolta a közös örömzenélést - amihez hozzájárulhatott az olyan dalok magas eufóriatartalommal rendelkező hangulata, mint a Future World és az I Want Out -, ráadásul mindez "le is jött" a szí­npadról, könnyű volt mindezt elhinni ezeknek a profi, sokat megélt zenészeknek. Ameddig pedig ez megvalósul, addig már csak ezért is érdemes ellátogatni a tökfejek koncertjeire... Setlist: Halloween / Sole Survivor / March of Time / As Long As I Fall / Eagle Fly Free / Paint A New World / A Tale That Wasn't Right / Dobszóló / The Hells of the 7 Bells / We Burn / King for a 1000 Years / Dr. Stein / Medley (I Can / Where The Rain Grows / Perfect Gentleman / Power / If I Could Fly / Steel Tormentor / Keeper Of The Seven Keys) /// Future World / I Want Out Tomka Köszönet a lehetőségért a Livesoundnak, a képekért pedig a CSLP-nek!