Tarja Turunen: My Winter Storm
írta garael | 2007.11.19.
Megjelenés: 2007
Kiadó: Universal Records
Weblap: www.tarjaturunen.com
Stílus: szimfónikus rock
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Gamma Ray - Helloween szupermeccs mellett az idei bajnokság másik várva várt mérkőzése a Nigthwish és ex-énekesnője, Tarja Turunen páros játéka volt. Az anyacsapat már előrukkolt albumával, mely szerintem, ha nem is a legjobb, ám mindenképpen egy korrekt munka volt, ami az énekesváltás ellenére is magán viselte - zeneileg - a korábban megszokott jegyeket.
Érdekes módon Tarja esetében éppen fordítva sült el a dolog - a hölgy hangja óhatatlanul is felidézi korábbi együttesének emlékeit, ám a dallamok egy egészen más világot mutatnak. Az előzetes kislemez után a 'My Winter Storm' nem árult zsákbamacskát, az I Walk Alone által kínált stíluscsokrot kapunk, ami - ha van is némi rokonság az énekes korábbi munkásságával - egészen más alapokon nyugszik, mint a Nightwish muzikális birodalma.
A legnagyobb különbség, hogy Tarja lemeze nem metal album. Tudom, egyesek most felhördülhetnek - de meg vagyok róla győződve, hogy ha lehántjuk azt az egy-két gitárriffet és persze a "fém" hangszerelést a dalok többségéről, akkor egyszerű filmzenei, musical és klasszikus zenei mintákat kapunk - némi gótikus és pop hatással, a szerzemények zömének gyökerei nem a metalban keresendők. A másik eltérés a klasszikus elemek jellegében jelentkezik. Tarja ezúttal abba a közegbe terelte a muzikális megvalósítást, melyben igazán jól érzi magát. Egyrészt a vontatott, lassú tételek hagynak időt a dallamformálásra - gyakran úgy érzem, a refrének háttérbe is szorulnak a hangalkotási folyamatban -, másrészt a komolyzenei részek egy jóval nehezebben emészthetőbb, modernebb forrásból táplálkoznak, mint a Nightwish esetében. A hol csöndes elégiával, hol egy "télies díva" megfontoltságával vonuló dalok sokkal inkább kifejezik az északi ember belső magányát, mint azt a gyakran bombasztikus eksztatikussággal robbanó energiát, amit a Nightwish közvetít. Hiába azonban a hangulati áramlatok ügyes érzékeltetése, számomra az album az ötödik-hatodik szám után unalomba fordul. Egyrészt nincsenek meg azok a "slágeres dallamok", melyek néha megtörnék a komor "klasszikázást", másrészt az általánosan lassú tempó egy színpompás, ám eseménymentes filmzenei tablót festi le, melynek középpontjában az igazából magának daloló énekesnő áll. A lemez huszonegy tételéből (nekem a bónuszos változat van meg) persze jónéhány csak hangulati összekötő, ám szinte bármelyik szám lehetne az, ha levennénk róla Tarja énekét. Tudom, vannak, akik elsősorban a "feeling oldaláról" közelítik meg a metal zenét, ám nekem egyszerűen hiányoznak a riffek, a gitárszólók - no és persze a vontatottságtól megszabaduló refrének -, sokadik hallgatásra sem tudok jó pár számot megkülönböztetni egymástól, annyira hasonló felfogásban lettek megfogalmazva, valamint nem tartalmaznak olyan apró finomságokat sem - legalábbis én nem vettem észre ilyeneket -, melyek legalább egy kis unikummal bolondítanák meg az üres énektémákat. A keverés és hangzás persze kifogástalan, talán túlontúl is bombasztikus ezekhez a belső világú dalokhoz – a billentyűk hangulataláfestő dominanciája azonban nem képes helyettesíteni a sistergő gitárok monoton alapozását.
A lemez nagy dérrel-dúrral beharangozott húzószáma Alice Cooper Poison című dala, mely még így átdolgozva is annyira megtöri a monoton, de legalább addig egységes dramaturgiát, hogy talán még érdekesnek is lehetne nevezni - ha Tarja nem ölte volna ki belőle azt az erotikus szubsztanciális lényeget, ami olyannyira sodróvá és lüktetővé tette az eredetit. Nem értem egyébként, hogy a producernek - Daniel Presley - mi lehetett a célja, hiszen igazából egyetlen célcsoport számára sem lehet kielégítő a kapott végeredmény, mely a maga steril egyhangúságában tényleg csak a "Tarja hangjába szerelmes" rajongók számára lehet némileg érdekes.
Legutóbbi hozzászólások