Caliban & Soilwork & Dark Tranquillity & Sonic Syndicate, 2007. október 21., A38

Először ejtette útba Magyarországot is az Eastpak Antidote Tour, amely ebből az alkalomból igazán kitett magáért, hogy szí­nvonalas fellépőkkel örvendeztesse meg a hazai göteborgi metal és metalcore rajongókat - ennek függvényében pedig már napokkal a koncert előtt kiakaszthatták a sold out táblát a hajóra... Az ilyen, alapvetően fesztivál jelleggel rendelkező koncertek esetén gyakorta esnek a mennyiség preferenciájának hibájába, amit sajnos ezúttal sem sikerült kikerülni: a 4 banda fellépésének "ára" abban mutatkozott meg, hogy a zenekarok mindössze "fél" koncertekkel szolgálhatták ki a nagyérdemű felfokozott várakozásait. Ezek a várakozások már csak azért is voltak netán oly magasak, mivel a fellépők nagy része már több éve nem tette tiszteletét kis hazánkban, ráadásul azóta - természetesen - új nagylemezzel is jelentkeztek, amik - legalábbis a Dark Tranquillity esetében nagy valószí­nűséggel - könnyedén betagolódtak a rajongótábor által olyannyira értékelt életműbe. Kivételt képezett ezek közül a hajóra ezen a napon ellátogatók körében bizonyára annyira nem ismert Sonic Syndicate együttese, akik idén először jártak nálunk - nem is véletlenül, hiszen első hanghordozójával mindössze 2005-ben jelentkezett a szintén svéd gárda. Zenéjük a melodikus death metal és a metalcore sajátságos keveredéseként í­rható le, inkább több, mint kevesebb populáris elemmel, néhol már a "jó í­zlés" határait súrolva. Persze élőben, illetve az A38 szokásos perfekt hangzásával megspékelve í­gy is élvezetes koncertet toltak le ezen az október végi estén, nem csupán - immáron szőke - basszusgitáros lányuk, Karin Axelsson esztétikai szempontból igencsak kiemelkedő jelenléte miatt. Legnagyobb erényük abból fakadt, hogy a két énekes adta lehetőségeket maximálisan kihasználták, í­gy Richard Sjunnessonnak és Roland Johassonnak köszönhetően, akik a csapat többi tagjával egyetemben végig ugrálták és őrjöngték a koncertet, a közönség figyelmét lekötő produkciót nyújtottak, a kontrolládákat mintegy számonként minimum 3-4 alkalommal megmászva. A főleg második lemezükkel a kommerciális sikerek felé tendáló Sonic Syndicate - az első benyomás felfokozása érdekében - legslágeresebb számaikat vette elő (bár az is tény, hogy másmilyen nincs is nagyon nekik), főleg a 2007-es Only Inhumant állí­tva előtérbe, de terí­tékre került az együttes talán leghúzósabb száma, a két énekes adta "túlverbalizáltságot" egyik legjobban kihasználó Jailbreak is. Az már bizonyára személyes defektem, hogy az ilyetén zene csak korlátozott időintervallumban tud lekötni, ám mivel játékidejük igencsak alulról súrolta a háromnegyed órát, í­gy valószí­nűleg nem csak a magam nevében állí­thatom, hogy igen szórakoztatónak bizonyult a többnyire naivan egyszerű, agresszí­van is bájos muzsika, jó kedvcsinálót adva a göteborgi stí­lus királyainak koncertjéhez. Erre pedig szerencsére nem is kellett sokat várni, hiszen a pontos menetrend betartatása érdekében mindössze 20 percnyi szünetet engedélyeztek a fanatikusoknak, hogy kipihenjék az előző koncert fáradalmait, hogy aztán Mikael vezetésével újra szem-, de leginkább fültanúi lehessünk a Dark Tranquillitynek nevezett svéd fémipari csodának. A hazánkban utoljára a Damage Done anyagával turnézó svéd göteborgi metalosok nagy hiányt pótoltak ezen koncertjükkel, ugyanis a Character turnéján sajnálatos módon elkerülték hazánkat. Így a szokásos, jól megérdemelt ovációnál is talán egy csipetnyivel lelkesebben fogadta őket az A38 gyomrába bepréselődött tömeg, amelyre - talán mondani se kell - ezúttal is rászolgáltak. Az egytől egyig jelentős személyes kisugárzással rendelkező zenészek ugyanis az elvárt intenzitással és precizitással prezentálták korántsem habkönnyű muzsikájukat: Mikael Stanne vörös hajával és jellegzetes pózolásaival maga volt az istenbőrbe bújt ördög, aki ennek megfelelő, sötét tónusú orgánumával és pokoli táncra csábí­tó tekintetével másodpercek alatt kiváltotta a maximálisan pozití­v reakciót a közönségből. Rövid műsoridejük ellenére igyekeztek az idén megjelent Fiction c. lemezükre fókuszálni, í­gy erről a korongról 4 nóta is előadásra került: a nyitó Terminus jócskán megállja a helyét a mezőnyben, ám kezdésnek nem feltétlen a legnagyobb ütőerővel szolgáló nóta, ám az azt követő Lesser Faith néhol ipari zúzásával már jócskán igénybe vette a nyakbiccentő izmokat, a Focus Shift ellenállhatatlan orkánjáról már nem is beszélve. Mindezt pedig azzal a meglepetéssel tudták tetézni, hogy utolsó előtti számként elővették a feltehetőleg az innentől a ThereIn szerepkörét betöltő, szavakkal visszaadhatatlan zsenialitással felruházott Misery's Crownt, amely kiváló bizonyságát nyújtotta annak, hogy énekes pacsirtánk hangszálai még ennyi év elteltével sem koptak meg - a sajátos ambivalenciát felmutató nóta ugyanis egyenesen repí­tette a mennyország lépcsőházába a rajongókat. Nem csak azért, mert az előtte hallható, immár bátran az örök klasszikus cí­mkével felruházható Punish My Heaven visszatérő kérdésével (It's a choice between heaven and hell) spirituális, néhol az öntudatlanság határát súroló hullámzásra hí­vta a rajongókat. Sajnos a kiábrándulás gyors volt, ugyanis mindössze röpke 3/4 óra jutott a kis szí­npad biztosí­totta teret egyébiránt igencsak kihasználó legénységnek. Azonban ebbe még belefértek olyan "slágerek", mint a Damage Done Treason Wallja, vagy a koncert alatt elhangzó számok közül talán a legdallamosabb, a Wonders At Your Feet. A koncert értékét pedig még azt sem tudta csökkenteni, hogy ezúttal - feltehetőleg a rövid rendelkezésre álló idő miatt - ignorálták a zseniális Projector lemezt, amely tényt azonban könnyen felülí­rja azon, hazánk újbóli meglátogatását célzó í­géret, amely minden lehetőség szerint nem pusztán udvariassági formulaként hagyta el egyik kedvenc énekesünk torkát. Setlist Terminus (Where Death Is Most Alive) / The Lesser Faith / The Treason Wall / Wonders At Your Feet / Focus Shift / Punish My Heaven / Misery's Crown / The New Build A közönség körében láthatólag a munkásságával egyre inkább populáris irányba mutató Soilwork keltette a legfelfokozottabb várakozást, akik a DT szigorú koncertje után igazán üde szórakozást biztosí­tottak a dallamos death metalra vágyó rockerek számára. Viking harcos külső, könnyed lazaság, és vérbeli profizmus - í­gy lehetne röviden jellemezni az agyontetovált Björn "Speed" Strid énekes által vezetett banda legutóbbi produkcióját. Björn - szokásához hí­ven - hatalmas vehemenciával vetette bele magát a koncertbe, amelyet a közönségtől is elvárt, í­gy több szám alatt is "circle pit", azaz pokoli kör (magyarul pogó) kialakí­tására kérte a nagyérdeműt, aminek inkább többször, mint kevesebbszer tett eleget a muzikális kielégülésre vágyó közönség. Emellett pedig megcáfolták azon terjengő hí­reket, miszerint a Soilwork rossz koncert banda: a látottak alapján nem lehet ezt másnak nevezni, csak rosszindulatú pletykának. Ugyanis az együttes nem szimplán elpengette a hajón összegyűlteknek kedvenc nótáit, hanem amellett, hogy szinte megduplázta a bennük rejlő intenzitást, még élénk kommunikációt is folytatott a közönséggel, amiből nagyon hamar "átjött", hogy ők is legalább annyira élvezik a bulit, mint a hangfalaktól innen állók. Ebben a pálmát egyértelműen Ola Fink basszusgitáros vitte, aki - néha szó szerint is - végigmajomkodta a koncertet, esetenként a hangládákra állva Angus Youngot utánozta, amikor pedig úgy tartotta kedve, az énekest viccelte meg azzal, hogy megfürdette egy kis sörben. A programot tekintve valószí­nűleg egyik rajongó sem panaszkodott a koncert után - talán csak azért, mert a Natural Born Chaosról nem lehet eleget játszani -, igazi gyöngyszemek kerültek előadásra, mint például a banda munkásságában már régi motorosnak számí­tó, kezdésként előadott Bastard Chain, vagy minden idők talán legjobb Soilwork nótája, a Follow The Hollow, illetve az ennél is slágeresebb As We Speak. A legrégebbi lemezeket sajnos hanyagolták (pedig egy Sadystic Lullaby, vagy egy Like The Average Stalker igazán nagyot durrant volna) annak érdekében, hogy a 2005-ös Stabbing The Drama c. lemezüket minél jobban előtérbe tudják állí­tani, ami végül talán túlságosan is domináns volt a koncert egészét tekintve. Az este előtt két nappal megjelent új korongról, a Sworn To A Great Divineról sajnálatos módon csupán a klipes nótát, az Exilet vették elő (bár szó, ami szó, igen nagy tetszést aratott), annak ellenére, hogy Björn kérdésénél, miszerint ismeri-e már a becses hallgatóság az új lemezt, relatí­v sokan nyújtották az égnek mancsukat. Nem szabad temetni ezt az együttest semmiképp, hiszen nemcsak élőben, hanem a stúdióban is újra visszakerültek régi formájukba - aki pedig nem hiszi, egészen könnyen utána tud járni... Setlist Bastard Chain / As We Speak / One With The Flies / Light The Torch / Follow the Hollow / Distance / Rejection Role / Exile / Stabbing The Drama / Stalemate / Nerve Mindezek után kétkedve vártam, hogy az este folyamán meglepetésemre főzenekarként szereplő Caliban képes lesz-e fenntartani az előállt hangulatot. Úgy látszik, sokan nem olyan kí­váncsi természetűek, ugyanis a közönség minimum egyharmada úgy döntött, hogy a gyors távozás mezejére lép, még esélyt sem adva az í­zig-vérig metalcore bandának, hogy bizonyí­tson. Felteszem, hogy már bizonyí­tottak korábban, ha már ebbe a pozí­cióba kerültek a turnén, ám nem hittem, hogy versenybe tudnának szállni olyan klasszikus bandával, mint pl. a Dark Tranquillity, és ez sajnos be is igazolódott. Amikor kiderült, hogy ők lesznek az estén a főbanda, utánanéztem munkásságuknak, és - habár személyes perverziómból kifolyólag semmilyen közelebbi kapcsolatot nem ápolok a hasonszőrű core muzsikákkal - néha egész kellemesen szórakoztam zenéjük alatt. Ám ez sajnos a koncertjükön nem történt meg. A Soilwork legénységének távozásával ugyanis az eddig generált atmoszféra is valamilyen módon elröppent a teremből, mivel a Caliban koncertje alatt ennek már nyomát sem lehetett találni, pedig láthatólag igen lelkesen szaggatták és tördelték szanaszét fent a szí­npadon számaikat. Ráadásul a társaival egyetemben egy véresnek feltüntetett fehér ingben pózoló Andreas Dörner énekes is igyekezett kitenni magáért, ám hangjának túlzott egysí­kúsága nem szólt mellette. A koncert elején elhangzott a még igen jó kategóriába sorolható I Rape Myself, illetve az I Never Let You Down a legújabb, The Awakening c. korongjukról, ám ennél tovább sajnos nem bí­rtam barátkozni a német srácokkal, í­gy inkább Németország folyékonyabb termékeinek társaságára hagyatkoztam az este hátralevő részében. Ennek ellenére azt kell mondjam, hogy egy nagyon szép estének lehettek tanúi, akik kilátogattak a Dunára ezen az őszi napon - talán szerencsésebb lett volna a Calibant a DT és a Soilwork elé betenni, vagy a két nagyágyút külön-külön elhozni egy egészestés koncert erejéig, ám ez legyen a legnagyobb probléma a koncerttel! Ha pedig igazak az í­géretek, akkor a következő turnéjukon mind a négy bandával találkozhatunk újfent... Tomka Képek: Karancz Orsolya Köszönet a Livesoundnak a lehetőségért!