The Cult: Born into this
írta garael | 2007.10.09.
Megjelenés: 2007
Kiadó: Roadrunner Records
Weblap: www.the-cult.com
Stílus: hard rock
Származás: UK
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A múltkori évtizedelőben megfelelően leróttam tiszteletemet az egyik legegyénibb világú hard rock banda előtt, kik utoljára 2001-ben adtak ki lemezt. Jóllehet maga Atsbury így nyilatkozott: "A legutolsó lemezünk esetében - minden tisztelettel adózva akkori producerünknek, Bob Rocknak - , legalább annyira mi is hibásak voltunk, hogy egy túlproducerelt anyag született. Azt hiszem, túl messzire mentünk vele. Több mint másfél évet ölelt fel és nem kevés pénzüket az akkori project " - számomra mégis a Beyond Good and Evil volt a Sonic Temple után "A THE CULT". Persze sokan kérdezhetik hogy lehetséges ez, hiszen a templomos album kissé révedező, darkosabb világa, és a Beyond steril rock univerzuma azért jócskán különbözik egymástól, ám úgy gondolom, éppen ezért annyira nagyszerű ez a banda, hiszen úgy tudja a maga képére fordítani a különböző zenei szegmenseket, hogy azok mindig jól behatárolható karakterisztikával hirdetik a tehetséget és a kreativitást. Jóllehet a zenekar nem arról híres, hogy egymás után két ugyanolyan albumot tesz le az asztalra, én reménykedtem abban, hogy az új alkotás valahol folytatni fogja az elődje által kijelölt utat. Mint ismeretes, Ian Astbury 2002-ben kilépett a csapatból, és csatlakozott a The Doors tagjaihoz, később vele alakult meg a The Doors of the 21st Century, ami végül a D21c nevet vette fel. Eközben Billy Duffy a Dead Men Walking, később a Cardboard Vampyres tagja lett, Matt Sorum pedig a Velvet Revolver sorait erősítette. 2006-ban aztán ismét éledezni kezdett a csapat. Első közös megjelenésük 2006. február 24-én, három és fél év kihagyás után a Late Show-ban volt Craig Ferguson-nal. Az európai turné után - mely igen jól sikerült- úgy döntöttek, van értelme a felhalmozódott zenei élményeket egy újabb stúdióalbumba önteni. Az előzetesek aztán meggyőztek, hogy itt bizony nem lesz szó a Bob Rock féle megahangzásos riffegazdag rockról - a dalok inkább a korai évek alteros- kissé darkos hangulatát vetítették elő. Sebaj, gondoltam, a "többarcú" banda savát-borsát úgyis a jellegzetes dallamok és riffek, valamint Astbury Morrison-os hangja adják, melyek több érában is képesek a Cult világot "elősámánkodni". Megszólaltak az első hangok, és izgatottan vártam rá, hogy a jellegzetes Cult dallamok elröpítsenek a sámán -világba, ám hiába. Pörögnek a dalok, és persze rá is ismerek a csapatra, ám mintha elvették volna a varázsdobokat a fiúktól. A dallamok hipnotikusságát hiába is keresem, átlagos, szinte fáradt refrének próbálnak kibontakozni, a csúcspont teljességével kecsegtetve, ám annál nagyobb csalódást okozva. Egyszerűen jellegtelenek a dalok, Astbury hangjából is hiányzik az a révület, mely miatt Morrison után ő lett az elsődleges rock-sámán. A riffek még úgy ahogy közelítenek a megszokottakhoz, ám az énektémák olyanok, mintha a dalalkotás elején járó ötletkezdemények lennének: csírájában ott van a siker lehetősége, ám kibontakozás híján csak elvetélt töredékek maradnak. Hiába próbálom szeretni a szerzeményeket, a hetedik hallgatás után sem adják meg magukat, s szinte félve írom le, - már unom is őket. Jóllehet, az együttes több korszaka is megidéződik, ám úgy, mint ahogy a báját vesztett modellek prezentálják a múlt divatját egy-egy divattörténeti kiállítás esetében. Igazából nincs is olyan dal, amit ki tudnék emelni, talán csak a Holy Mountain Paul Ankás múltidézője, mely a pökhendi-cinikus hangvételű Dirty Little Rockstar után példaértékűen rossz dramaturgiával fúj szentimentális rózsaszín ködöt a megrökönyödött hallgatóra.( Hol van már az Edie zseniális érzelemteremtő ereje...). Egy korábbi kritikában azt olvastam, hogy a punk gyökerek kerültek a lemezen előtérbe- nos, ez esetben inkább a precíz dalírási folyamat jellemzője lehetett az említett szubkulturális életérzés- az eredményre igen erősen rányomva bélyegét.
Legutóbbi hozzászólások