Van Halen: Több, mint két évtized várakozás után!

Szerencsésnek mondhatjuk magunkat! Ha mi nem is, de kedves barátunk Molnár Imi ismét egy frenetikus élményét osztja meg velünk... Nem kis izgalommal indultam a tett szí­nhelyére, ugyanis gyermekkori kedvenceim közül az egyik legnagyobb ágyú játszott azon az estén. Soha nem felejtem el, hogy kamasz koromban, mikor az volt a kérdés, hogy Abba vagy Boney M (én már akkor a KISS-t választottam), egyszer csak a barátomnál meghallottuk az Eruption-t, az első VH lemezről. Azóta is tátva van a szánk. Nálam Eddie letaszí­thatatlan a képzeletbeli trónról! Ami a Van Halen bulikat illeti, nem lehet okom panaszra. Három éve láttam egy Dave és Sammy közös turnét, a rákövetkező évben pedig a Sammy Hagar-os Van Halen-t is sikerült elkapnom. Most pedig ott voltam Greensboro-ban és vártam, hogy "huszonvalahány" év után az eredeti énekessel, David Lee Roth-al a szí­npadra lépjen a Van Halen. A sportcsarnok kí­vülről nem tűnt valami hatalmasnak, de belépve azonnal látszott, hogy bizony alkalmas egy VH buli megrendezésére. Az előzenekarról sajnos nem tudok mit mondani, mert egész egyszerűen nem érdekelt. Sorry! Háromnegyed kilenckor a közönség elkezdett őrjöngeni (pedig az égvilágon semmi nem történt) és a kezdés időpontjáig, egészen pontosan kilencig már akkora volt hangulat, mintha a ráadást adna a zenekar. Hihetetlen élmény volt! Utoljára a '96-os Kiss reunion turnén tapasztaltam ilyesmit, de ott már az utcán elkezdődött a "fiesta". És végre eljött a pillanat, amikor kisétált Eddie a szí­npadra. Félmeztelenül, egy halászgatyóban csapott a húrok közé. Az elképesztő hangzavarban széttárta a kezét, csókokat dobált a rajongóknak, aztán egyszerűen belekezdett a You really got me c. darabba. Ekkor a háta mögül lehullott a lepel, és ott állt Dave, egy hatalmas piros zászlót lengetve! A szí­npadképtől - mely egy hatalmas, penge éles képet adó vászonból állt - nem dobtam hátast. A második szám az I'm the one. Itt már megérkezett az első karate rúgás Dave-től. Igaz, kicsit öregesen, de megvolt. A közönség tombolt, főként, amikor Dave átkarolta Eddie-t, akkor aztán tényleg elszabadult a pokol! A "fan"-ok erre vártak 22 évet, és most megkapták. Nekem mondjuk olyannak tűnt, mintha Bin Laden és Bush talált volna egymásra, de lelkük rajta. A kis közjáték után megint a zenéé lett a főszerep. Az egyik kedvencemmel, a Runnin' with The Devil-el folytatták. Lassan harminc éve járok koncertekre, de gitárt í­gy szólni, mint ahogy Eddie mesteré szól, nagyon ritkán hallani. Szinte folyamatosan libabőröztem. A kórusmunka hibátlan, az alap fergeteges, a szóló parádés volt. Valódi hardrock orgazmus! Nem volt megállás, felesleges beszéd, csak tolták a jobbnál jobb nótákat. Mindenki talpon volt és élvezte a csodát, ami a dobszólóig tényleg elképesztő volt. Viszont utána, valami megmagyarázhatatlan minőségromlás állt be, amitől szintén ámulatba estem, csak negatí­v értelemben. A basszus és a dob csak dörmögött valahol hátul, viszont Eddie gityója fülsértően hangos lett. Bő fél órán keresztül ment ez í­gy, mire magához tért az "echo". Kár volt ezért az intermezzóért! Persze a kedvenc nótám is ebben a félórában volt esedékes, í­gy alig ismertem rá az Unchained-re, ami az első keserű pirula volt az est folyamán. A második epe tabletta Eddie gitárszólója volt! Mondjuk, még í­gy is ő csücsül a baldachinos széken, de a koronát azért már félrebillentette a fején. Mielőtt valaki azt hinné, hogy a technikai tudása kopott volna meg, erről szó sincs! Maga a szóló fenomenálisra sikeredett! A fantasztikusan megkomponált remekműben helyett kapott a Women in love, a Cathedral és természetesen az Eruption is. Akkor meg mi a baj? Az, hogy 10 éve ugyanezt nyomja?! Egy gitár istentől azért ennél többet vár a fanatikus rajongó! Bocs! Viszont a hangzás végre magára talált. Volt itt még egy kis zavaró tényező, mégpedig a bárdista személyében. Azt gondolom, minden VH rajongó tudja, hogy Eddie nem egyszerű eset. Sammy Hagar és Michael Anthony nem bí­rták a közelségét elviselni. A mai estén a basszusgitárt egy 16 éves kamaszodó, mutáló, enyhén pufi fiatalember kezelte, aki a Wolfgang Van Halen névre hallgat. A tudással nem volt baj. Valószí­nűleg csecsemő korában az apja, cumi helyett pengetőt nyomott a burájába! Szóval hibamentesen letudta a bulit, ami azért nagy szó, de mint szí­npadi jelenség? A világot jelentő deszkákon ez a srác amolyan "antirocker" képet festett. Ebből a szempontból hibát vétett "apuci", hogy betolta kisfiát a zenekarba. Ránézek a szí­npadra..., három, ötven év feletti rock idolt látok, kigyúrva, halál lazán, és ott van egy bili frizurás, enyhén dagi, láthatóan zavarban lévő kamasz fiú, aki nem tud mit kezdeni 13000 őrjöngő VH fanatikussal. Szóval, nem vagyok benne biztos, hogy jó választás volt! Nem úgy Dave "Diamond" Lee Roth! A fickó egy igazi showman, ahogy errefelé hivják: Hardrock Gigolo! Hamar az ujjai köré csavarta a közönséget, és hangja az évek során sem kopott egy cseppet sem! Igazi frontember, a teljesí­tménye csillagos ötös, mindenkiből a szimpátiát váltotta ki, még akkor is, ha Sammy-t egy nagyon kicsit azért lefikázta. Istenem, ez a Van Halen, itt állandóan áll a bál. A harmadik Halen, Alex, a dobos, akiről már csak azért sem szabad megfeledkezni, mert igaz, Eddie árnyékában volt mindig is, de a teljesí­tményére sosem volt panasz. Így volt ezen az estén is. Nála legalább voltak új elemek a szólójában, azt hiszem, nem járok túl messze az igazságtól, ha azt gondolom, az ő dobolását is sokan a legjobbak között emlegetik. Nem érdemtelenül! A koncert programhoz visszatérve a gitárszóló után jött a Ain't talkin about love és mivel a megfelelő hangzás is visszatért, igazán élvezhető volt ez a gyöngyszem! Na itt azért már előkerült egy-két show elem is. Lézer, konfetti és Dave felejthető karate mutatványai, de igazából mindenkit a zene varázsolt el. A nóta közepén egy kis énekes-gitáros "párbaj" következett, Dave egész ügyesen utánzott egy Harley Davidson motort, de Eddie, a gitárral "lesöpörte" őt. A végére sikerült még egy szeretkezést imitáló gitarszólót is kicsikarni a szólógitárból, majd "Good bye", vége. Persze tudtuk jól, hogy a Jump nélkül a "vége" még nem a vég! Ráadásként kaptuk meg, az 1984-et követően. Hatalmas, ezüstös diszkó gömb ereszkedett le a csarnok közepén, hogy a teret egy óriási partyvá alakí­tsa, megtámogatva egy pazar konfetti esővel, s közben a jól ismert szinti bevezetővel. Az egész csarnok örömtáncot lejtett, s ahogy a közönség együtt énekelte a VH egyik legnagyobb slágerét, boldogsághullámok "röpködtek" mindenhol. Igaz, a hangzás itt megint behalt, jóformán csak a szinti hangját lehetett hallani, de igazából ez már senkit sem érdekelt, mert mindenki azért jött, hogy lásson egy legendát és ez be is teljesült! Sajnos a rock n' roll történelem jeles képviselői nem a legjobb minőségben szólaltak meg, de - azt hiszem - ez nem rajtuk múlott! Fantasztikus este volt, de jó lenne még valahol elcsí­pni őket, hátha akkor több szerencsével járok, már ami a hangminőséget illeti. Minden más rendben volt! Molnár Imre A koncert teljes szetlistája: 01. You Really Got Me 02. I'm the One 03. Runnin' With the Devil 04. Romeo Delight 05. Somebody Get Me a Doctor 06. Beautiful Girls 07. Dance the Night Away 08. Atomic Punk 09. Everybody Wants Some 10. So This Is Love? 11. Mean Street 12. Pretty Woman 13. Drum Solo 14. Unchained 15. I'll Wait 16. And the Cradle Will Rock 17. Hot for Teacher 18. Little Dreamer 19. Little Guitars 20. Jamie's Cryin' 21. Ice Cream Man 22. Panama 23. Guitar Solo 24. Ain't Talkin' 'Bout Love ENCORE: 25. 1984 26. Jump Egy-két élelmes (kamerás) rajongó jóvoltából pár felvétel elérhetővé vált a koncertről, melyek ITT tekinthetők meg!