Apocalyptica: Worlds Collide
írta garael | 2007.09.20.
Megjelenés: 2007
Kiadó: Universal Music Group
Weblap: www.apocalyptica.com
Stílus: cselló-metal
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A szimfonikus metal éra csapatai közül sokan próbáltak a komolyzenei színtér értékeivel egy új minőséget létrehozni, ám az eredmény meglehetősen felemásnak mondható. A Rhapsody féle vonulat Turilli lévén nem csak nagyzenekari betétekkel dúsítja a barokkos hangzást, hanem konkrét klasszikus művek egyes részeinek beemelésével kísérli meg a heavy metal határait kitágítani - ennek ellenére a csapat alkotásai a komolyzene szellemiségéből nem sokat tartalmaznak, az általuk alkotott "tortán" a nagyzenekar csak egy újabb cukormázas díszítés, mely ugyan ékesíti, ám finomabbá nem teszi az édességet. ( Írom ezt úgy, hogy az együttes a kedvenc bandáim közé tartozik). A Savatage egyes műveinél sikerült ugyan megidézni a szellemet, ám az amerikaiak túlontúl markáns metalt játszanak ahhoz, hogy a klasszikus zenei éra megfelelő mértékben domborodjon ki, a Therion pedig inkább a világzenei örökséget veszi egyre inkább célba. Jóllehet a klasszikus hangszerek alkalmazása még nem eredményez komolyzenét, az 1996-ben Metallica feldolgozásokkal induló finn cselló-csapatnak sikerült elérni azt, amit a fentebb írt zenekarok nem tudtak elérni. Ehhez persze minden bizonnyal hozzájárult a zenei szocializáció is, melynek hatásaként a klasszikus zene olyan szférájából táplálják ezt a metal mixtúrát, ami eddig szokatlan volt a fém-színtéren. Itt nincs barokkos lantpengetés, álreneszánsz folkdal, operarészlet, vagy rockosított klasszikus sláger - a dalok klasszikus alapját egyrészt a modern komolyzene, másrészt a kortárs filmzene adja. Mindehhez persze hozzájárul a cselló utánozhatatlan, klasszikus hangszíne, mely önmagában is létrehoz egy amolyan "classical feeling"-et. Mindezek mellett a srácok által játszott zene igencsak metal, ráadásul nem is a "könnyedebb" fajtából: a modern riffek hol az újkori thrash bandákat, hol a Nevermore éra power-prog. csapatait juttatják eszembe, ez utóbbi esetében a dallamvilágból következő borzongatóan elégikus, néha dehumanisztizáló hatást is rokonnak érzem. Jelen album folytatja a vendégénekesekkel "megszórt" utat, Till Lindemann (Rammstein), Corey Taylor (Slipknot, Stone Sour), Adam Gontier (Three Days Grace, Big Dirty Band), és Cristina Scabbia (Lacuna Coil) adják a vokális kíséretet - mellettük szerepel még a már veterán vendégnek számító Dave Lombardo, és Tomoyasu Hotei (Boí¸wy, Complex) gitáros is, - ezúttal azonban saját anyabandájuk képére alakítva a felcsendülő ( vagy felmorajló) dalokat. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a felsorolt bandák eszenciáját kapnánk egy-egy szám képében, egzotikus csellókísérlettel: a vonósok valóban művészek, kik úgy tudják megragadni a stílusok lényegét, hogy a jellegzetesen Apocalyptica-s dallamok segítségével könnyű legyen asszociálni az előadók "előéletére". A lemez ennél fogva két részre oszlik: az eklektikus vokálos számok mellett a hagyományos Apocalyptica talpalávalók szolgáltatják a napi borzongást, melyből még mindig nem kopott ki teljesen az újkori Metallica. A dallamvilág azonnal felismerhető - hol dühös., hol merengő, hol kissé depresszív - jellegzetességei mellett rengeteg hangszeres finomsággal és komolyzenei utalással is találkozhatunk - rögtön a nyitó szám "Muszorgszkijos" hangulatváltásaiban - , a Grace és az Ion törzsi témáiban, vagy a Stroke Metallicát idéző riff-rohanásában. Az énekes számok esetében az I'm Not Jesus Nirvana-s verzéje- komolyan, még a a vokál is megtévesztően Cobain-es pár pillanatra -, a Helden ( David Bowie feldolgozás) enyhén Rammstein-es , Nina Hagen-es dallamai és az S.O.S. fájdalmasan szép énektémája ragadták meg a figyelmem, melyek átitatódva a finnek művészi világával alkotnak egy mesebeli zenei kreatúrát.
Legutóbbi hozzászólások