Lillian Axe: Waters Rising
írta garael | 2007.08.15.
Megjelenés: 2007
Kiadó: Locomotive Music
Weblap: www.lillianaxe.com
Stílus: hard rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Képzeljünk el egy olyan zenekart, mely hangszeres tudásban és feeling-teremtésben a Tesla vetélytársa lehetne, adjunk hozzá egy jó adagnyi zenei intelligenciát és furfangot, amúgy korai Queensryche módra s végeredményként megkapjuk a Lillian Axe nevű, ma már kultikus formációt. Nem véletlenül említettem a Tesla-t: a hard rock színtéren talán ez az a csapat, mely hasonló módon vált kultikus, és az igényes szórakoztatást megtestesítő bandává, olyan, sajnos elvetélt karrierrel, melyet a nyolcvanas évek szocializációs körülményei csiszoltak a megfelelő minőségre, és a kilencvenes évek grunge hulláma taszított az undergroundnál is mélyebbre. Lemezeik a maguk korában egytől-egyig az amerikai metal különleges gyöngyszemei, melyekben ott volt - s nem mondok lehetetlent - a New Orlains-i jazz örökség szellemisége, azzal a határozott és markáns dallamvilággal és hangszerelési érzékkel, mely az intelligencia mellé a feltétlen élvezetet is hozzátette. Talán a kiadó, talán az eltérő, társaiknál komolyabb, indirektebb világuk miatt nem tudtak betörni abba a bajnokságba, ahol pedig több olyan együttes is játszva akasztott le dollármilliókat, mely csak labdaszedegető lehetett volna a Lillian Axe mellett. A grunge éra aztán betette a soha kisem nyílt kapuba a kulcsot, s a banda lassan elsüllyedt a lousianiai mocsarak mélyére, hogy aztán csupán egy kicsiny életjelet adva - Fields Of Yesterday " b" oldalas album - az új évezred csábító csókjára zenei Csipkerózsikaként támadjon fel a fanok nagy örömére. Sajnos a kiadott dupla koncertalbum hiába mutatta azt, hogy rajongó- királyfi bizony éhes a királylányi ölelésekre, a csapat dalnoka, az aranytorkú Ron Taylor mégis úgy gondolta, hogy egy másik mesében próbálja ki a szerencséjét, és angolosan távozott. Lilliant azonban nem olyan fából faragták - naná, hiszen a baltát önnön maga hordozza - , s a fő dalszerző, a gitáros, Steve Blaze úgy döntött, igenis érdemes erőltetni a frigyet, így hát új énekest - Derrick LeFevre - kerítve kiadták az újkori Axe albumot. Már az sem szokványos, ahogy nyitják a lemezt, egy vadul röfögő riffen alapuló instrumentális nótával, melynek hangulata meghatározza az egész albumot, s mely világosan megmutatja, miért is nem illett a zenekar a húsz évvel ezelőtti napfényes bandák sorába. A borongós, pszichedelikus elemekkel és neoklasszikus gitárvirgákkal tűzdelt, keleties motívumokat is tartalmazó zenei közeg bizony nem a könnyű emészthetőség színtere: ha leegyszerűsítették volna a dallamaikat, és kiirtották volna a kreativitást és a progresszivitást a zenéjükből, valószínűleg nem kellett volna a grunge érában sem háttérbe szorulniuk.... Mégis, mi változott? Alapvetően nem nagyon változhatott semmi, hiszen a dalok nagy részét már hallottuk különböző demókon, s az új énekes hangja is hasonlít elődjéhez. Mégis, talán mert annyira rossz, élettelen a hangzás, úgy érzem, nem sikerült hozni azt az elképesztő színvonalat, amit megszokhattunk tőlük. Egyrészt a több mint nyolc perces dalokat- melyekből többet is találhatunk az albumon - szerintem túlírták, egyszerűen nem tartja fent végig a figyelmet, annak ellenére sem, hogy fantasztikus hangszeres bravúrokkal találkozhat az ember, másrészt a vastag, döngő, vontatott riffek fölé nem tudtak olyan emlékezetes dallamokat írni, mint annak idején. Jó, a Fields Of Yesterday Beatleses hangulata megvillantja a régi mágiát, ám például a Become a Monster modern riffjei szétnyomják a vékonyka refrént. A másik a dinamika hiánya. Tudom, az alapvetően húzós riffekhez gyakran nem kell a sebesség, ám jómagam elvártam volna néhány bólogatósabb szerzeményt is, ahol a kraftot nem a mélybe döngölő gitárok adják, hanem a tempós játék. Ami tetszett: a gyakori utalás a folk világára - I Have To Die Goodbye - és a Hendrixet is idéző ősrock feeling - Quarantie, itt érdekes módon gyakran jutott eszembe egy másik kult banda, a Trouble is.
Legutóbbi hozzászólások