#56: The Sleep Eazys, Stone Temple Pilots, Theory Of A Deadman, Hartmann, Jozef Van Wissem

Sok meglepetést hoz ez a tavasz! De nem mindig kellemeseket. Nem elég, hogy épp csak vége lett a hidegnek, máris szinte nyáriba csap át az időjárás, még ez a koronavírus is átírja a tavaszi programokat. A zenészek se mindig azt csinálják, amire számítunk tőlük. Joe Bonamassa például jazzt játszik a The Sleep Eazysben a megszokott blues rock helyett, a Stone Temple Pilots pedig akusztikus lemezt készített a szokásos grunge-os zúzás helyett. A Theory Of A Deadmantől sem kifejezetten poplemezt vártunk. Hartmann zeneileg ugyan hozta a kötelezőt, de ő is meglepett minket azzal, hogy a 15. jubileumára nem a várt sima válogatáslemezzel rukkolt elő. És végül ott van Jozef Van Wissem, aki egyedi építésű, speciális 24 húros lantjából csal ki meglepő hangokat. De hát a felfedező ember jelmondata: Lepjetek meg!

Nem sokat mond az előadó neve, valójában Joe Bonamassát és jól ismert zenésztársait (Anton Fig – dob, Reese Wynans – billentyűsök, Michael Rhodes – basszusgitár, Lee Thornburg – trombita, Paulie Cerra –szaxofon, Jimmy Hall – harmonika és a multi-instrumentalista John Jorgenson) takarja, akik ezúttal nem a szokásos rhythm & blues zenével töltöttek meg egy lemezt.

Joe ifjúkori kedvenceinek szerzeményeit vették lemezre, akik között akadnak számunkra nem ismert nevek is. Mindjárt a kezdő dal, a Fun House a néhai Danny Gatton gitáros szerzeménye, akit Bonamassa az egyik legnagyobb inspirációnak tart. De van itt egy amerikai tévéműsor zenéje, a hatodik James Bond film egyik zenei témája, zárásképpen Frank Sinatra is felcsendül az albumon, természetesen Joe és csapata tolmácsolásában. 

Bluest nagyon keveset hallunk ezen az instrumentális anyagon, sokkal inkább jazzes szerzeményeket, azokat is valahogy úgy, ahogy a negyvenes években játszották. A filmzenék is annyira tipikusak, megjelennek a kockák a szemünk előtt. Bár Bonamassa a lemez producere és ő az egész hajtómotorja, mégsem csak róla szól.

Kiválóan hangszerelt produkció, melyben sokszor megvillan az a technikai tudás, amit nem csak Joe-nál, hanem társainál is tapasztalhatunk a lemezeken vagy az élő felvételeken. Tudjuk, hogy sokoldalú zenész, ám nem olyan ez a mindössze harminchárom perces lemez, amit várunk tőle. Sokkal inkább Joe egy újabb zenei oldalát ismerhetjük meg. Lehet, hogy ez egy olyan produkció, melyet az amerikai közönségnek szánt, én európaiként is tudom élvezni ezt a kilenc dalt.

A banda remek revival albumot készített 2018-ban, és elkaphatta őket a lemezen megtalálható The Art Of Letting Go című dal keserédes hangulata, mert ennek a szellemében készítettek most egy komplett anyagot. Vagy az is lehet, hogy a rendkívül sikeres ‘MTV Unplugged’ szériát szerették volna megidézni, amit meg tudnék érteni, mert ehhez a korszakhoz fűződnek a Stone Temple Pilots legnagyobb sikerei. A legvalószínűbb mégis az, hogy tényleg a személyes veszteségeiket akarták kiírni magukból ezzel az albummal, a lemezcím a latin nyelvekben veszteséget jelent. Erre erősít rá, hogy fájdalmas melankólia hatja át a dalokat, amiről mégsem a gyász jut eszembe, hanem hogy a tragédiákon túllépő, a gödörből kimászó, másodszor is újrakezdő zenekar a naplójegyzeteit átírta egy kottafüzetbe.

Nagyon folkosra, itt-ott bluesyra sikerült a hangszerelés, tíz vendégművész is közreműködik vonós, fúvós, billentyűs hangszereken és vokalistaként, valamint felbukkan a rengeteg hangszer között egy marxophone nevű, billentyűs hárfaciteraszerű hangszer is, amely tremolószerű mandolinhangot ad. Minden hangszernek megvan a helye és szerepe ebben a kicsit ködös polifóniában, de ebből nagyon nem hozták ki a maximumot, ahogy Jeff Gutt hangjából sem. Mintha nem tudna, vagy nem akarna kilépni a második STP albumán sem Scott Weiland árnyékából, pedig a ‘The X Factor USA’ felvételei között vannak olyan alakításai, hogy az ember fia dob egy hátast tőle.

Én simán elnézem a zenekarnak, hogy ezen az albumon inkább a múltba révednek kicsit búslakodva ahelyett, hogy előre tekintenének, mert nagy – sőt talán túlságosan is közérthető – dallamok születtek. A szemellenzős grunge rajongók viszont nem fogják szeretni ezt az anyagot, mert csak nyomokban emlékeztet arra, amit az STP-ben szerethettek anno. Ez nem egy fontos, hanem egy szükséges lemez, és elsősorban a bandának szükséges, hogy maguk mögött hagyják a múltjukat, és megtisztulva lépjenek tovább. Én nagyon számítok erre.

Megfogadtam, hogy nem fogok trollkodni az albummal kapcsolatban, mert ha elvonatkoztatunk az előzményektől és a körülményektől, akkor elmondhatjuk, hogy egy színvonalas, teljes mértékben vállalható anyag született. Csakhogy vannak előzmények és körülmények, amelyek miatt már a stílus egy nagy kérdőjel, ugyanis ez nem az a – zenekar által hivatalosan deklarált – „rock/alternative”, amihez hozzászokhattak a rajongók az előző hat albumon. Sem egyik, sem másik, hanem popzene, amiben nyoma sincs megdörrenő gitárnak, meg egyáltalán olyan dörrenésnek, amitől tényleg alternatív rocknak lehetne hívni. Pedig a 2014-es lemezükön még Alice Cooper vendégszerepelt, és ebben a lemezben is benne van a potenciál, hogy egy tökös „rock edit” szülessen belőle élőben, a World Keeps Spinning egyenesen kiált egy zúzósabb hangszerelésért, olyan penge fesztiválhimnusz születhetne belőle, hogy a fal adja a másikat.

De nem így történt. A lemez készítése során alighanem az üzleti szempontok erősebbek voltak, és ez vezethetett a kommersz megszólaláshoz, de a siker meg bele van kódolva a 10 db átlag 3 és fél perces – hangzásában és terjedelmében egyaránt rádióbarát – dalba. Ezt alátámasztja az is, hogy a megjelenést támogató turné több helyszínen elővételben teltházas volt, más kérdés, hogy a turnét nem félbe, hanem inkább negyedbe kellett szakítani a koronavírus-korlátozások miatt (érdekes, hogy mennyire más értelmet nyer a már emlegetett World Keeps Spinning szövege a megváltozott helyzetben).

Hiába kellemes hallgatnivaló a 10 jól megírt dal, annyira eltávolodtak a korai lemezeik stílusától, hogy ennek már kb. Shawn Mendes és Rita Ora mellett van helye a polcon. Vagy a playlistben…

Oliver Hartmann. Az At Vance egykori énekese, akiről nem is tudtuk, milyen jól gitározik. Manapság az Avantasia utazó cirkuszának gitárosa, akiről sokan nem is tudták, milyen jól énekel (bár az utóbbi években kapott egy-egy dalt Tobiastól). És akiről még mindig sokan nem is sejtik, hogy a progresszív rocknak is nagy rajongója, pedig van egy Echoes nevű Pink Floyd tribute bandája is. De mindezekben egy volt a közös: hogy más zenéjét játszotta. Ezért kellett egy sziget, ahol saját gondolatait, zenei ötleteit kibontakoztathatta. Ez lett a Hartmann nevű formáció, mely tipikus dallamos hard rocknak indult – láttuk is a Toto előzenakaraként 2006-ban –, majd a harmadik lemezétől átment valami modern soft rockba, ami szinte lemezről lemezre változott. Azt mondanám, kísérletezgetett. De hát ez az ő projektje. Hol tegye, ha nem itt?

15 év - 15 dal. Ez egy jó indítás. Akár válogatáslemez is lehetne az elmúlt 15 év terméséből, de nem az. 5 új dal (4 és fél), 5 feldolgozás és 5 koncertverzió szerepel a lemezen. Persze a legérdekesebb, hogy milyenek az új dalok. Semmi eget megváltó, de mintha kicsit visszakanyarodott volna a kezdeti dallamos hard rock vonalhoz. Én nem bánom, azzal szerettem meg. Hogy miért 4 és fél? Mert az ötödik dal, a Glow a 2016-os 'Shadows & Silhouettes' egyik dalának remixe. Némileg megújult, de nem számottevően. Ahogy a feldolgozások sem lettek markánsan a saját képére alakítva, egyszerűen csak eljátszotta azokat. Ám így is kellemes hallgatnivalók. Mondhatni, kézenfekvő választások. Mind a Billy Joel, az Alanis Morissette vagy a Free feldolgozás, mind az Avantasiában egykor szintén megfordult Ina Morgannal előadott Jermaine Jackson & Pia Zadora dal. Egyedül az ausztrál Icehouse Street Cafe című dalát nem ismertem.

A végén pedig ott a valódi besztof, 5 dal 3 koncertről, de valamennyi az aschaffenburgi Colossaalban lett felvéve. A legrégebbi a 2009-es Brothers, amelyben két másik avantasiás kolléga, Tobias Sammet és Sascha Paeth vendégeskedik, a legújabb az Out In The Cold 2018-as változata. A lemez kicsit olyan, mint a bíró lánya a mesében: válogatás is, meg nem is. De hogy ajándékot hozott, az biztos.

Tavaly adott felejthetetlen koncertet az A38 gyomrában az extravagáns holland „óriás”. Jozef Van Wissem egy bensőséges utazásra hívta a hallgatóságot, mely nem nélkülözte a barokk, s reneszánsz hangulatot, de mindezt modern formában előadva. Egyedi építésű, speciális 24 húros lantja is inkább idézte a mai kort, mintegy előrevetítve, hogy mire is számíthatunk. Hol az ujjaival pengette a „monstrumot”, hol pedig slide gyűrűvel csiholt ki belőle hangokat, miközben elektronikus hangulatfestő képekkel operált. A koncert nekem bizonyította, hogy mennyire izgalmas,s érdekfeszítő tud lenni egy több száz éves múltra visszatekintő hangszer, ha ezt 21. századi modernitással tálalják.

Jozef Van Wissem nevét legtöbben Jim Jarmusch ’Halhatatlan szeretők’ című filmjének kapcsán ismerik. A kultfilm zenéje a Cannes-i Filmfesztiválon díjat ért. Talán kevesen tudják, hogy Groningenben kocsmát üzemeltetett, s különböző rockegyüttesekben gitározott hősünk, mígnem 1993-ban gondolt egyet, s kiköltözött az Egyesült Államokba. A kocsmai éveket, s a rocker életet felváltotta a lantgyakorlás. A kezdetben remete életet élő, s magányos művész lassan nyitott a világ felé, s több duóban vált szerzőtárssá. A több tucat szólólemezt magáénak tudó művész idén az ’Ex Mortis’ című új albummal jelentkezett. Az albumcím (haláltól származó) a lant reneszánszára utal. A művet Gostlye Grace könyve ihlette, melyet az 1920-as években Hefta kolostorban az apácák írtak. Az eredeti mű mélyen vallásos, ugyanakkor erotikus vágyakat fest le Isten keresésének útján. Az albumon nem kisebb vendégzenészek szerepelnek, mint Jarboe, Nikolaj Komiagin és Thor (Swans).

A lemez egyszerre repít vissza minket a múltba, legyen az a reneszánsz vagy a barokk kora, miközben végig megtartja modernitását. Jozef van Wissem egyedi hangzásvilágában ugyanúgy megtalálható a romantikus barokk, mint a sötét, s melankólikus életérzés. Van Wissem kisérteties énekhangja még inkább mélyíti ezt az érzést. Ebben az egyszerű, tiszta zenében van valami fennköltség, ünnepélyesség. Jozef Van Wissem univerzuma ismét elragadott, segít megnyugvásra találni ebben a zaklatott világban. Szánjunk rá 40 percet, megéri!

Szerkesztette: CsiGabiGa