Kedvenc lemezeim – Aerosmith: Get A Grip

Egészen pontosan huszonhét évvel ezelőtt, 1993. április 20-án jelent meg az Aerosmith ’Get A Grip’ című albuma. Ez a lemez volt a bostoni rosszfiúk másodvirágzásának csúcsa. Mint köztudott, 1987-ben a kábítószerektől teljesen megtisztulva, a ’Permanent Vacation’-nel újra az élre törtek, aminek sikerét a két évvel később kiadott ’Pump’ lemezzel még meg is fejeltek. A helyzetük nem volt könnyű, ugyanis ilyen hihetetlen visszatérés és két ilyen hibátlan lemez után mindig ott az örök kérdés: Hogyan tovább?

A kilencvenes évek elején megannyi új zenei stílus ütötte fel a fejét, elég csak a grunge térhódítására gondolni. Finoman fogalmazva a helyzet nem nagyon kedvezett akkoriban a hard rock bandáknak, de mindezek ellenére a körülmények nem voltak olyan rosszak, mint ahogy azt sokan most beállítják.

1991 végén kiderült, hogy a csapat szerződését David Geffen nem kívánja meghosszabbítani, így régi kiadójuk, a Columbia – amit a Sony időközben felvásárolt – harmincmillió dolláros gázsit ajánlott fel nekik, ha a Geffennel lejáró megállapodásuk után ismét visszatérnek hozzájuk. A banda természetesen nem hagyott ki egy ilyen ajánlatot, így a 'Get A Grip' és az 1994-es 'Big Ones' válogatás lett a két utolsó, ami még a Geffennél jött ki, utóbbi tekinthető e korszak lezárásának.

Azonban a munka az új albumon elég lassan haladt. Eredetileg 12 dalt akartak a lemezre tenni, és úgy tervezték, hogy 1992 második felében meg is fogják jelentetni. A Geffen A&R ügyvezetője, John Kalodner – aki fontos szerepet játszott a ’Permanent Vacation’ sikerében – azonban úgy gondolta, hogy nincs az új számok között egyetlen rádióbarát dal sem, és az egy tucat nótát sem találta túl változatosnak. Így újra előállt az ötlettel, miszerint külső zeneszerzőket kellene bevonni a munkába. Attól félt, hogy az album nem lesz sikeres és ennek elkerülése érdekében mindenre hajlandó volt.

Ez aztán további feszültségeket generált, mivel a ’Pump’ idején a srácok minden ilyen jellegű segítséget elutasítottak. Tom Hamilton bőgős be is vallotta, hogy igencsak megnőtt az önbizalmuk akkoriban, és szentül meg voltak győződve arról, hogy segítség nélkül is felül tudják múlni az előző két lemezt. De végül beadták a derekukat, bár Steven Tyler nagyon Kalodner ellen volt. Igazi diktátornak tartották, de Johnt ez nem igazán érdekelte, mivel őt azért fizették, hogy a legjobbat hozza ki a csapatból. A helyzetet végül a menedzserük, Tim Collins mentette meg, aki meggyőzte az Aerosmith legénységét, hogy ezzel csak nyerhetnek, illetve megkérte Kalodnert is, hogy ne legyen olyan szigorú velük. 

Így vonták be a munkába pl. Taylor Rhodest, Mark Hudsont, Lenny Kravitz-t, Desmond Childot vagy Jim Vallance-t. Lennyvel közösen megírták a Line Up című klasszikust, Rhodesszal pedig befejezték a Cryin'-t. A végére jóval több daluk született, mint ami egy szimpla lemezre felfért volna, ezért kénytelenek voltak szelektálni, de még így is tizennégy szám került fel az albumra. Több nóta viszont azóta sem került elő abból a sessionből, holott soknak a címe is ismert. Ilyen például a Lizard Love vagy a Devil's Got A New Disguise. Megjelent azonban a Deuces Are Wild az 1994-es ’Big Ones’ válogatáson és a Legendary Child a 2012-es ’Music From Another Dimension’ lemezen. Ezen kívül párat kiadtak még az album kislemezes kiadásain vagy a későbbi válogatásokon.

Ahogy a ’Pump’-ot, úgy a ’Get A Grip’-et is Bruce Fairbairn producer keverte, és 1993. április 20-án került a boltok polcaira. Megjelenésekor egy állatvédő csoport egyből kifogásolta a borítón lévő tehéntőgy karikával való átlyukasztását, de a kedélyek azonnal lecsendesedtek, miután kiderült, hogy csak egy számítógépes grafikai programmal szerkesztették rá. A több mint hatvan perces anyag egy Intróval indul, amelyben Steven Tyler rappel egy pár sort, és egy riff erejéig feltűnik benne a hetvenes évekbeli klasszikusuk, a Walk This Way gitártémája is. Ez egyfajta kikacsintás a Run-DMC-féle verzióra, mely 1986-ban nagyban hozzájárult az Aerosmith nevének újra reflektorfénybe kerüléséhez, és ezáltal az 1987-es 'Permanent Vacation' sikeréhez is. A felvezetés egyből átcsap az Eat The Rich című dalba. Igazi súlyos hard rock hangzás jellemzi, tökéletes indítás, egy ízig-vérig tombolós rockdal, ami a közepénél egy kicsit belassul, hogy aztán eszeveszett tempóban száguldjon tovább. Második kislemezként jelentették meg három nappal az album megjelenése előtt. A korong felvezető száma viszont a Livin' On The Edge lett, a kislemez kiadására február 23-án került sor. A dalt Mark Hudsonnal közösen írták egy Los Angelesben történt akkori zavargásról. A vezérnóta mellett rákerült még a Can't Stop Messin', valamint a Don't Stop című gyöngyszem is, ami később a 2001-es ’Young Lust: The Aerosmith Anthology’ válogatáson is megjelent. Csak halkan jegyezném meg, nagy kár, hogy végül nem tették rá az albumra. A Livin' On The Edge viszont egy igazi hamisítatlan Aerosmith nóta, amihez egy nagyszabású videóklip is készült.

A csapat a klipek számával igen bőkezűen bánt, mivel a fenti kettőn kívül még leforgatták a Cryin' hihetetlen kisfilmjét, a főszerepben Alicia Silverstone-nal, aki 16 éves volt ekkor. Kereskedelmileg talán ez lett a legsikeresebb mind közül, hiszen a rádiókban a mai napig is játsszák. Maga a dal hiába a balladákhoz van sorolva, azért benne van az Aerosmith igazi hard rock arca, nem beszélve az egész albumot jellemző keményebb hangzásról. 1994-ben három díjat is elnyert Az MTV Music Video Awardson. Persze cseppet sem meglepő módon a Music TV oda-vissza játszotta a klipet, volt hogy óránként kétszer is leadták. Ugyanez volt a helyzet a Crazy, illetve az Amazing című dalokkal. A Crazyben Alicia mellett Steven Tyler lánya, Liv Tyler is főszerepet kapott.

A kissé bluesos hangulatú dal – amit Desmond Childdal közösen hoztak össze – szintén hatalmas sikernek örvendett, akárcsak harmadik társuk, az Amazing. Egy lassú alaptémából felépítkező tétel ez, amiben Joe Perry egy olyan hosszú és pazar gitárszólót játszik, amihez foghatót korábban nem nagyon hallottunk tőle. Persze a ’Get A Grip’ többi dala is csont nélkül tízpontos. A Lenny Kravitz-cel írt Line Up az egyik legbulizósabb hangulatú nóta, ami még az ’Ace Ventura’ egy vicces jelenetében is elhangzik. Hozzá hasonló a Shut Up And Dance, aminek lüktető tempója néhol tényleg táncra perdítő ritmusokkal találkozik, és ami szintén megjelent kislemezként, a kiváló Feverrel együtt. Utóbbi érdekessége, hogy a gitárszólót Brad Whitford, és nem Joe Perry játssza. Steven Tyler harmonikája csak még jobban színesíti az amúgy is vágtató lendületű nótát. A lemez egyik csúcspontja a Flesh című dal, a második a lemezről, ami Desmond Childdal együtt készült. A sampleres effektek által igencsak vészjóslóan indul, a refrénben Steven Tyler kiereszti igazi sikító hangját, a gitárszóló pedig csak még inkább az egekbe emeli ezt a gyöngyszemet.

A hetvenes éveket idézi a Walk On Down, amiben Joe Perry énekét élvezhetjük. Igazi old school rocknóta ez, ami a végére újfent eszeveszett őrületbe torkollik. A Can't Stop Messin' ugyanezt a vonalat képviseli, csak egy csöppet modernebb kivitelben. A Gotta Love It a kísérletezősebb dalok közé tartozik. Inkább valami elszállós hangulat jellemzi, de még így is nagyon egyedi, előtte hasonlót sem csináltak. Mire a lemez megjelent, már mindenki tudta, mire számíthat vele kapcsolatban, és az is világossá vált, hogy a ’Get A Grip’ hozni fogja a mesterhármas másik két lemezének szintjét. Megjelenésének hetében 171.000 példány talált gazdára belőle, így a zenei listák első helyén nyitott. Ez egyértelműen megmutatta, hogy egy alapvetően grunge – és megannyi új stílus – uralta zenei világban igenis van igény a hard rock zenére.

A hisztéria, ami a lemez megjelenését követte, csak a Guns N' Roses két évvel korábban megjelent ’Use Your Illusion’ korongjaihoz és a Metallica fekete albumához volt fogható. Eddig húszmillió példányban kelt el, így a ’Get A Grip’ a korszak egyik megkerülhetetlen anyagává vált, ami a Music TV segítségével megnyerte magának a fiatalabb generációt is. Nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ekkor tudták véglegesen megszilárdítani a népszerűségüket Európában. Mint tudvalevő, a hetvenes években csak az USA-ban számítottak sztárzenekarnak, az öreg kontinensen a ’Permanent Vacation’-nel lettek igazán ismertek, de a ’Get A Grip’ volt az, ami feltette az i-re a pontot. A ’Use Your Illusion’ albumokhoz hasonlóan erről is hét kislemez jelent meg, nem beszélve a videóklipekről, amelyekkel a Guns N' Roseszal egyetemben iskolát teremtettek.

Az Aerosmith iránti igényeket jól mutatja, hogy a ’Get A Grip’ turnéját állandóan hosszabbítani kellett, mely végül 225 állomásosra hízott. Budapesten kétszer is felléptek, először 1993. november 13-án, majd fél évvel később, 1994. május 25-én is. Szerepeltek a ’Wayne világa 2’ című filmben és megnyertek két Grammy-díjat is a lemezzel.

A ’Get A Grip’-hez igazából egyetlen negatívum kapcsolódik, méghozzá az, hogy innen már csak lefelé vezetett az út. Az utána kiadott anyagaik sajnos már messze nem tudták megközelíteni ennek a három lemeznek a szintjét. De ez igazából nem is számít. Ha valami véletlen folytán úgy alakult volna, hogy soha többé nem készítenek új albumot, az emberek akkor is kíváncsiak lennének rájuk. Főleg most, amikor a legtöbb rockzenekar belépett egy olyan életkorba, hogy már nem lehet biztosan tudni, meddig folytatják a zenélést. Ez a korong – másik két társához hasonlóan – igazi hard rock zenét tartalmaz, amiben minden benne van, amiért ezt a stílust szeretni lehet, és ami majdnem harminc évvel később is éppen olyan hibátlan, mint megjelenésekor.

A fentiek mellett igazi lenyomata egy olyan időszaknak, amikor még a lemezeladások képesek voltak az egekbe szökni és igazi őrült rajongást kiváltani az emberekből. Még ha ma már más világot is élünk, az évforduló alkalmából emlékezzünk egy kicsit erre az időszakra, amikor ez a zenekar a karrierje csúcsán volt.
 

Aerosmith (1993):

Steven Tyler – ének, billentyűs hangszerek
Joe Perry – gitár
Brad Whitford – gitár
Tom Hamilton – basszusgitár
Joey Kramer – dob

Intro / Eat The Rich / Get A Grip / Fever / Livin' On The Edge / Flesh / Walk On Down / Shut Up And Dance / Cryin' / Gotta Love It / Crazy / Line Up / Can't Stop Messin' / Amazing / Boogie Man