#55: Al Di Meola, Gotthard, Ben Poole, Grouplove, In This Moment

Közeleg a Húsvét, a feltámadás ünnepe. Szóval szóljanak e havi Egyperceseink a feltámadásról! Al Di Meola megpróbálja feltámasztani a Beatles-dalokat a maga módján, jazz-átiratok formájában. Úgy tűnik, a Gotthard viszont már csak Steve Lee feltámadásában reménykedhet. Ben Poole szinte új életre kel az élő fellépéseken, pedig azt az énekhangot keresztként cipeli magával. Viszont ha keresztre feszítenek, se tudom, mi a Grouplove zenéjének titka. Talán az, hogy ebben is a Beatles muzsikája támad fel, ha erősen más stílusban is. Az In This Moment viszont csak 39 korbácsütést érdemel, mert inkább lettek a zeneipar kurvája, mint hogy felvállaljanak egy önálló stílust a lemezeiken. Jöjjön hát a húsvéti körmenet, hallgassuk az öt előadót öt különböző műfajban!

A Beatles muzsikája tényleg maga a csoda, hiszen kiválóan szólnak, akár metalosítják – lásd a ’Butchering The Beatles’ albumot – akár jazzbe öltöztetve adják elő komoly improvizációkkal megspékelve.

Nos, Al Di Meola másodszor is úgy érezte, van mondandója, hogyan formálja saját képére – instrumentális muzsikává – a Mesés Négyes nótáit. Hasonlóan a 2013-ban megjelent Beatles-átiratokhoz, most is vegyíti a nagy slágereket a nem annyira ismert, egyébként zseniális nótákkal. Bár Beatles-dalokat hallunk, mégis szinte azonnal felismerjük Meola jellegzetes húrpörgetésit, és – mily meglepő – eléggé eljazzesíti azokat. Sokféle hangulatot visz bele a felvételekbe, egyes dalokat, mint például az Across The Universe-t rendesen kifordítja a formájából – így jár a Yesterday is –, másokat, például a Strawberry Fields Forevert, vagy egyik kedvenc Beatles nótámat, a Norwegian Woodot meghagyja alapjaiban, de azért pár cirádás futamot itt sem bír kihagyni.

Meola jobbára a Beatles kései korszakából, tehát a hatvanas évek vége felé alkotott albumok terméséből válogatott, azokból a lemezből, melyek a Négy Gombafejű kései, hogy azt mondjam, progresszív zenei korszakából származnak.

Főképp akusztikus gitáron adja elő a dalokat, de a Here Comes The Sunban vagy a Hey Jude-ban az elektromos hangszert is megszólaltatja. Ahogy ígérte egy korábbi nyilatkozatában, jócskán kibővítette a két-háromperces dalokat saját fantáziáival, ám azok varázsa nem fakult, kellő alázattal, érzékkel nyúlt hozzájuk, az I’ll Follow The Sunban még trombitát is hallunk amolyan mexikói stílusban. Biztos vagyok benne, hogy ezzel a kiváló albummal nemcsak Al Di Meola, hanem a Beatles története is gazdagabb lett.

A Gotthard tizenharmadik lemeze nem lett valami jó. És ez nem a 13-as szám hibája. A Bad News volt az első kislemezdal az albumról, és az a rossz hírem, hogy nem ez a jó irány. A csapat nem igazán tud magára találni Steve Lee halála óta. Ezért is gondoltam, hogy minek húzzam az időt nagykritikával, ha pár szóban is el tudom mondani, hogy a dallamos hard rock muzsika piedesztáljáról, amelyre a 'Lipservice' - 'Domino Effect' - Need To Believe' hármassal emelkedtek, szépen visszazuhantak, és most nem többek, mint egy átlagos rockzenekar. Az se véletlen, hogy a zenekarvezető-gitáros Leo Leoni új bandát alapított CoreLeoni néven, ahol a korai lemezek kvázi elfeledett – vagy legalábbis ritkán játszott – dalait vették elő, mert még azok is jobbak, mint az újak.

Persze parasztvakításból most is jelesre vizsgáztak, a Missteria című dallal megcsinálták a Lift U Up méltó (vagy méltatlan) utódját, koncertnótának biztos, hogy tökéletes választás lesz, még az sem zavaró, hogy a samplerről nyomott intróját akár a Myrath is megirigyelhetné. De sajnos az üdvösséghez kevés. Csináltak egy ABBA-feldolgozást is, melyre azt mondom, ez igen, méltó párja korábbi nagy alakításaiknak a Hush- és a Mighty Quinn-átiratokkal, de ez meg éppen a koncepciója (balladásra vették a figurát) miatt fog megbukni koncerteken. Szerintem. Aztán lehet, hogy nem lesz igazam. Lehet rá jobbra-balra lengetni, az is egy program.

Amin sok zenekar elvérzett már – még a nagy Iron Maiden vagy Judas Priest is –, hogy az új énekes hiába interpretálja remekül a régi dalokat, valahogy az újak nem tudják hozni azt a színvonalat, itt is konstans jelen van már négy lemez óta. A két említett sztárcsapat is csak két lemezig bírta, aztán „visszarendeződtek”. Itt sajnos erre vajmi csekély esély van. Bár talán ez a koronavírus-járvány a bibliai sorscsapások egyike, és ha ebben hiszünk, akkor hihetünk a feltámadásban is.

Addig is nézzük meg a zenekar lemezbemutató koncertjét, melyet a vírus miatt online közvetítettek a rajongóknak! Csak annyit mondok, hogy öt számot játszottak az új lemezről, egyet-egyet a 'Firebirth'-ről és a 'Bang!'-ről, mégis magasan a 40 perces műsor legjobbja volt az egyetlen Steve Lee-dal, a Top Of The World.

Az Every Time I Die vagy a Better Than Love már a „majdnem jó” kategória, de valami itt is hiányzik. Talán a négylemezes mélyrepülés jól látható eredménye az is, hogy a járvány miatt elmaradt koncert pótlását az 1300 fős Barba Negra Music Club helyett az Akvárium Klub Kishall 700 fős termébe hirdették meg. És Talán Attila is fellép…

A nálunk is járt tehetséges brit gitáros legújabban egy dupla élő albumot adott ki, amit még 2019 nyarán rögzítettek, amikor épp hazájában játszott.

Ahogy a másfél évvel ezelőtti Henrik Freischladerral közös koncerten is egyértelművé vált, Ben sokkal jobb élőben, mint a stúdióban. Ez a koncertfelvétel most csak megerősít ebben a hitben. Nincsenek azok a funkos megnyilvánulások, mint a stúdió falai közt, gitárjának nyers megszólalása letaglózó, a halkabb bluesokban is óriásit nyújt, és mer hosszú improvizációkat nyomni. Többször is meghallgatva a lemezt, játékában ott figyelnek a Jimi Hendrix- és Stevie Ray Vaughan-hatások.

Jó az ilyen blueszene, amikor ennyire lecsupaszítva játsszák – 2018 őszén egy billentyűs is eljött vele – és merész dolog is. Kőbevésett törvény, hogy egy trióban csak olyan zenészek játszhatnak, akik tökéletesen uralják hangszerüket. Nos, Ben Poole mellett Wayne Proctor dobos és Steve Amadeo basszusgitáros nem csak simán kíséri a főszereplőt. Az egyik jó példa a leginkább Freddie Kinghez köthető  blues standard, a még John Mayall vagy Eric Clapton által is játszott Have You Ever Loved A Woman: ezt a lassú bluest vagy tíz percig nyomják, az iszonyatos energia mellett a ritmusszekció időnként önálló életre kell a gitárvariációk mellett. Néha egy-egy könnyedebb dalt is közbeiktatnak, hogy ellensúlyozzák a bluesorgiát, ezt is nagyon jó érzékkel és aránnyal teszik.

Ben Pole eddigi nem túl hosszú pályafutása alatt már a második koncertalbumot adja ki, valószínűleg ő is tudja, hogy az igazi terepe a színpad, nem a stúdió. Viszont nekem időre van még szükségem, hogy elfogadjam énekhangját. Erre az elmúlt másfél év sem volt elég, hogy tudomásul vegyem. De ez maradjon az én hibám, mert gitárjátéka és társai produkciója mindenért kárpótol.

Az élet hozhat furcsa helyzeteket, de nem gondoltam volna, hogy egyszer csak a feje tetejére áll minden. A koronavírus okozta részleges karantén azért nemcsak negatívum, mert új zenével találkozni mindig jó. Így volt alkalmam megismerkedni a Grouplove zenéjével, pontosabban a nemrég megjelent ’Healer’ című koronggal.

Elsőre a popos / alter vonalú zene nem igazán ragadt meg bennem, de aztán egy megfelelő lelki állapotban már célt tudott érni. A ’Healer’ tizenegy dala sokszínű, persze csak amennyire ez a stílus megengedi. A kissé punkos beütésű témáktól egészen az electro-popig mindent megtalálunk rajta. Nyilván nem az utóbbi volt, ami megfogott, de ettől függetlenül egy fűszernek – úgy gondolom – jó választás volt. A dalok az egyszerű, jól énekelhető, ragadós vonalon mozognak, átlag 3-4 percesek. Többszöri hallgatás után azonban az ember meglepő értékeket tud benne találni.

A nyitótétel máris megragadja az embert köszönhetően a rockos, punkos beütésű témának, mondhatni, hogy az új album központi dala. A három év kihagyás után érkező lemez energiaszintje így rögtön magasra kerül. Azt viszont sajnáltam, hogy ezután a lemez lelassult, de ennek oka az, hogy ezúttal az érzelmekre hegyezték ki a dolgokat Chris Zucconiék. Jó érzés hallani, hogy a The Beatles hatása még mindig tart, pedig stílusában már jó messzire keveredtünk a hatvanas évektől. Személyes kedvenceim az olyan rockos hatású dalok lettek, amelyekben elő tudtak jönni a zenei finomságok, ilyen például a Promises, az Expectations, a The Great Unknown vagy épp az akusztikus ballada, a Places. Különös egybeesés, hogy ez az amerikai csapat akkor adta ki ezt a lemezt, amikor az aktualitások miatt most az embereknek távol kell(ene) maradni egymástól, pont azért, hogy megvédjük egymást és hogy a világméretű katasztrófát megelőzzük. Olyan érzés, mintha ők is azzal próbálkoznának a zenéjükön keresztül, hogy térjünk vissza a „normál” menetrendhez. Persze ebbe azért elfér egy kis kritikai szemlélet is, amit a szövegekben, de a klipekben is megtalálhatunk.

A ’Healer’ nem okoz majd csalódást azoknak, akik ismerik régóta a Grouplove munkásságát, de azok is találhatnak egy-két jó dalt, akik csak kíváncsiságból előveszik ezt a lemezt. Minden dalnak megvan a maga karaktere a lemezen, de az általam említett 3-4 dal, és persze a nyitó Deleter adott némi pluszt.

A metalcore brigádként indult Los Angeles-i sztárcsapatnak ez már a hetedik stúdióalbuma, azon belül pedig a hatodik, amelynek Kevin Churko a producere, aki általában nem szokott mellényúlni, legyen szó akár Ozzyról, a Disturbedről vagy a Five Finger Death Punchról (a többi 24 nagy pop/rock formáció vagy előadó mellett, akiknek az anyagához a nevét adta). Churkónak pedig nagy szerepe lehet az In This Moment kezdeti metalcore hangzásának, illetve a klasszikus metal hatásoknak a háttérbe szorításában a befogadhatóbb megszólalás, ergo a sikergyártás érdekében. Egyre kevésbé van értelme fizikai lemezeladásokról beszélni, a digitális platformokról meg semmilyen hiteles összegzést nem lehet elérni, de az sokat elárul, hogy az albumról kimásolt három digitális maxihoz kapcsolódó hivatalos videókra idáig ötmillióan kattintottak rá, tehát Churko vs. metalcore = 1:0. Más kérdés, hogy szénné effektezett a sound, valódi hangszerektől nagyon távol áll, még Maria Brink érzelmekkel teli, hátborzongatóan karcos hangja is kapott annyi utómunkát, hogy élőben sose fogja tudni reprodukálni. Túl sok a csicsa az alkotáson, a ráapplikált díszítések alatt meg inkább gipsz van, mint márvány.

Az új album megszülése nehéz volt és – megfelelési kényszerük miatt – sokadik arculatváltással párosult, a banda 15 éve nem volt elég a megállapodáshoz. Benevezhetnének akár a zeneipar kurvája címre is.

Furcsa a lemez felépítése, hiába van a hangzatos ‘Mother’ cím a borítón, meg a sajtókommunikációban elpuffogtatott földanya, meg „feminine power” jelzők, a koncepció nincs kibontva, se füle, se farka. Nem vagyok jártas az angol nyelvű költészetben, de ennyi közhelyet még én is össze tudnék lapátolni. A teljesség igénye nélkül néhány basztatás a sztori nélküli mozihoz. Az első, hogy intrónak, közjátéknak, meg outrónak akkor lenne értelme, ha lenne sztori, de nincs. A legtöbb dalból hiányzik a zenei katarzis, mintha csak átkötés lenne a következőhöz, de kapocs meg szintén nincs.

Az első igazi dal a sorban a Steve Miller Band Fly Like An Eagle-jének a feldolgozása, ami olyannyira merészre sikerült, hogy gyakorlatilag csak a szöveget tartották meg az eredeti nótából, és a zenét hozzáírták, legalábbis az eredetinek csak a nyomai fedezhetők fel, de elismerem, hogy az egyéniségüket hozzátették. A következő feldolgozás az albumon a Queen We Will Rock Youja, ami szintén nem sikerült rosszul, meg közreműködik benne Lzzy Hale a Halestormból, aztán a lemez végére sikerült harmadik outro-feldolgozásnak betenni az alternatív Mazzy Star Into Dustját, na ez meg majdnem copy-paste, tök értelmetlen, akármilyen jó kis dal. Összességében a három feldolgozás, meg a töltelékek elviszik az anyagnak több mint a negyedét, erről (is) beszéltem, hogy nehéz szülés volt ez az anyaság.

A többivel egyenként nincs nagy baj akkor se, ha a Shinedown azért beköszön itt-ott, meg a Korn gitársoundja is, de oké, ezt elfogadom a „hatás” kategóriának. Bármelyik lehetett volna ezek közül a kislemezként bedobott három, de hogy miért nem pont a Legacy a fülbemászó dallamával, az nem fog kiderülni soha.

Egyébként a Playboy-nyuszmusznak se utolsó Maria Brink viszi a hátán a produkciót rendkívüli hangadottságaival (meg persze főleg, amit kihoz belőle), nem zavaróan, de azért előre is van tolva végig az albumon. Meg hát azért ebben a már emlegetett sztori nélküli filmzenében jók a dalok, egészen kellemes hallgatnivaló, a sikere be van kódolva, de ez akkor is csak popzene rengeteg technikai trükk segítségével előállítva, egységes szemlélet nélkül, és gyakorlatilag hátat fordítva a kezdeteknek.

Szeretnivaló album, nem több, de ilyenre is szükség van.

Szerkesztette: CsiGabiGa