#51: Deep Purple, Stone Sour, Pink Floyd, Rod Stewart, The Doors

Szokásos hóvégi rövid szösszeneteinket kicsit előrébb hoztuk, mert az év utolsó napjára egy különleges csemegét szánunk nektek. És bizonyára észrevettétek, hogy a jubileumi 50. Egyperceseket kiegészítettük az aktuális albumok Spotify-linkjeivel is, hogy könnyebben bele tudjatok hallgatni a szóban forgó lemezekbe. Ezt a jövőben is folytatni fogjuk, reméljük, ezáltal népszerűbbé válik ez a rovat is.

Az év vége kifejezetten alkalmas egyfajta számvetésre, a nagy pillanatok felelevenítésére. Ki egy élő koncert varázsát, ki egy régi lemez hangulatát idézi vissza, ki az örökzöld slágereket köti egy nosztalgiázó csokorba. A Deep Purple és a Stone Sour egy-egy koncertlemezzel zárták az évet, hogy fenntartsák az érdeklődést elkövetkező stúdióalbumukig, a Pink Floyd válogatásával bemutatja, hogy a Roger Waters nélküli korszakban sem felejtettek el zenélni, ha nem is voltak olyan átütő sikereik, mint korábban, Rod Stewart pedig a Royal Philharmonic Orchestra segítségével emeli magasabb szintre 50 éves pályafutásának legnagyobb slágereit. És ha már az 50 évnél tartunk: 50 éve jelent meg a The Doors 'The Soft Parade' című anyaga, mely egy jubileumi újrakiadást kapott.

A ’From The Setting Sun…’ (Wacken 2013) és a ’… To The Rising Sun’ (Tokyo 2014) után ez már a harmadik teljes koncertalbum, amit a ’Now What?!’ turnéról közreadtak. Volt ugyan egy koncertválogatás is a ’Now What’ Gold Edition bónuszlemezeként ’The Live Tapes’ címmel, ez azonban nem tartalmazta a teljes koncertprogramot, és több helyszínről lett összeválogatva. Viszont az egyik helyszín éppen az a római aréna, az Ippodromo delle Capannelle, melynek teljes anyaga most jelent meg. Hogy megint egy adagot értetlenkedjek, nem látom az időzítés okát – miért most adtak ki egy 2013-ban rögzített hangversenyt –, ám ez legyen az én bajom.

A koncertet majdnem két héttel a fehérvári FEZEN-fellépés előtt és tíz nappal Wacken előtt játszották le. Itt még a Fireball a kezdő dal, nem sokkal később cserélték le a Highway Starra, nálunk és Németországban már ezzel nyitottak.

Ahogy a múltkori beszámolóban mondtam, évek óta megmerevedett a koncertprogram: néhány eltéréstől és az akkori új daloktól eltekintve (a Bodyline nagyon jól megszólal élőben, mások mellett éppen ezt a dalt másolták rá a ’The Live Tapes’-re is, kár, hogy mindössze ötször játszották élőben) nem sok különbséget hallunk a mai bulikhoz képest. Viszont itt még Steve Morse nyomja a The Well Dressed Guitart, az utóbbi időben már nem hallható élőben ez a kiváló instrumentális fantázia. Még megvan a két óra műsoridő a mostani erős másfél órával szemben, Ian Paice is bevállal egy szólót a The Mule-ban. Látszik, hogy Ian Gillan szereti a ’Fireball’ albumot, hiszen a címadó és a The Mule mellett itt van a No One Came is, és mostanra visszatért a Demon’s Eye is. Glover amúgy már a Lazy előtt elkezdi játszani a dal basszusriffjét, lehet tévedésből, a dal egy kicsit később jön.

Nyilvánvaló, hogy koncerteken a mai napig – Ian Gillant leszámítva – nagyon egyenletes teljesítményt nyújt a banda, itt sincs semmi probléma: Roger Glover és Ian Paice halálpontosan egybetartják a dalokat, Don Airey és Steve Morse nincsenek berozsdásodva. Gillan néha hamis, de amit kell, azt hozza ő is segítség nélkül. A hangzással nekem annyi bajom van, hogy a basszusgitárt nagyon hátratették, időnként üresen szól a felvétel. Ettől eltekintve egy igazán energikus fellépést örökítettek meg az utókornak.

Ismét eltelt egy év és egy újabb Stone Sour-kiadvány jelent meg év végén. 2018 őszén a ’Hydrograd’ bővített verziója került terítékre, most pedig a zenekar történetének első hivatalos koncertkiadványa. A húzás érthető: fenntartják az érdeklődést addig, amíg a zenekar jegelt státuszban van és Corey Taylor a Slipknottal koncertezik. Amekkora érdeklődés és „hájp” van most a maszkos csapat körül, vélhetően a 2020-as évben is így marad a helyzet. Ami a Stone Sour csapatát illeti, azért az elcsöppentett hírmorzsák alapján ők is rövidesen az aktív dalíró fázisba kezdenek, Josh Rand és Corey is megerősítették, hogy már vannak ötleteik a ’Hydrograd’-ot követő anyaghoz. A ’Hello, You Bastards: Live In Reno’ népszerűsítését nem vitték túlzásba, ennek oka az lehet, hogy – a Roadrunner Records helyett – egy új kiadóval dolgoztak. A Cooking Vinyl elsősorban a koncertkiadvány vinyl változatáért felelt, a CD-t pedig gondolom, csak hozzácsapták. A 2500 példányszámos fekete lemez nemzetközi vizeken látszólag népszerű lett, már előrendelésben gazdára talált a nagy része. A CD lemezt akár a kedvenc lemezboltjainkban is beszerezhetővé tették.

A gitáros már a felvezetőben így beszélt a kiadvány anyagáról: „Nagyon büszkék vagyunk rá, mert 100 százalékban élő, semmi utómunka nem volt rajta. Nem tökéletes, ahogy mi sem.”

Már a ’Hydrograd’ készítésénél is elmondták, hogy a stúdióban is úgy dolgoztak, hogy addig próbálták az egyes dalokat, amíg tökéletesen meg nem szólaltak. A felvételen érezni lehetett, hogy nem körzővel és szögmérővel lett összeillesztve. Ezek után nem lepődtem meg, hogy most egy teljesen „nyers” élő felvételt dugtak az orrunk alá. Számomra ez teljes mértékben pozitív élményt hozott, mert így az igazi koncerthangulatot adta vissza. A műsorösszeállítás is színes, hiszen az ’Audio Secrecy’ kivételével minden nagylemezről jönnek dalok, a ’Hydrograd’ túlsúlya azonban jól érezhető. A hangzás az első pillanattól kezdve élvezhető, a két gitár jól elkülöníthető, a dob és a basszus viszont nagyon elöl van, ami jót tesz az egésznek. Az ének is jól hallható, a vokálok tekintetében Christian Martucci próbálkozott, de érezhető, hogy nem ez az igazi erőssége. A felvételről ordít, hogy az énekes az, aki legtöbbet dolgozott azért, hogy a közönséggel kapcsolatban álljon. Akár az instrumentális részekben, akár két dal között, mindig ördögi erővel hergelte az embereket. Öröm hallani Corey-t, hogy tisztán is tud énekelni, és nemcsak az ordibátor szerepét tudja betölteni.

Azok a Stone Sour rajongók, akik a régebbi vonalat kedvelik, szintén megtalálhatják kedvenc dalaikat, hiszen a műsorban hallható volt például a 30/30-150, az Absolute Zero, de ugyanakkor a legnagyobb sláger, a Through Glass is előkerült. Ezekhez jól szerkesztve sikerült a ’Hydrograd’ dalait hozzátenni. Legyen az a könnyed Rose Red Violent Blue, a thrash hatású dög, a Knievel Has Landed, vagy épp a Taipei Person/Allah Tea. Személyes kedvenceim – a Song #3 és a Fabuless – előadásait vártam a legjobban, előbbi esetében azt a néhány hamis hangot bárcsak feledhetném, de a zárónóta jól kárpótolt.

A mindössze 67 perces felvétel velős és tömör. Átfogó képet mutat a Stone Sour múltjáról és a jelenéről. A jó dalok biztosítékot jelentenek arra, hogy egy „nem tökéletes, ahogy mi sem” élményben legyen részünk. Ennek a felvételnek ott a helye a Stone Sour-rajongók polcain.

Nem értem a címben feltüntetett évszámot, mert a Pink Floyd 1995-ben gyakorlatilag befejezte működését, utána mindössze egyszer (2005-ben), a Live 8 fesztiválon álltak össze huszonöt perc erejéig. A banda feloszlását kimondták 2014-ben, de mégis ezzel a címmel adtak ki egy bőséges csomagot, melybe gyakorlatilag mindent belepakoltak, ami 1987 után, a Roger Waters nélküli korszakban egyszer már megjelent, plusz sok addig nem ismert felvétel is napvilágot látott. Jelen recenziónkban azonban nem erről a pakkról, hanem egy kivonatról, az egy CD-s verzióról értekezünk.

Ez nem sorlemez, egységes koncepciót ne keressünk mögötte! Hallunk részleteket a híres 1990-es Knebworth fesztivál fellépésről is. Ez nem jelent meg hivatalosan, de aki akarta, már évekkel ezelőtt meghallgathatta, hiszen hosszú ideje kering a felvétel a világhálón. Hallunk pár dalt a ’The Division Bell’ albumról, de nem azokat a verziókat, melyek végül rákerültek az albumra, és egy-két remixet a ’Delicate Sound Of Thunder’ vagy ’Momentary Lapse Of Reason’ lemezekről. Élő- és stúdiófelvételek váltják egymást nyolcvan percen keresztül: „Ebből is egy kicsit, abból is egy kicsit.” – mondaná erre is Kabos Gyula.

A Pink Floyd mindig is konceptalbumokban gondolkodott, élő fellépéseiket is keretekbe foglalták. Esetükben nem szerencsés válogatásokat kiadni, mert nem adja vissza valódi értékeiket. Nagyon kevés rádióslágert írtak. Két dolog miatt mindenképp érdemes meghallgatni ezt a kiadványt. Az egyik, hogy megmutatja, hova jutott el a Floyd a hatvanas évek savas, pszichedelikus borulásaitól a nyolcvanas évtized kissé popos, de nagyon igényes stílusáig, másrészt ez a szelekció kedvcsináló a nagy csomaghoz – persze ennek komoly anyagi feltételei is vannak.

Rod Stewart ha nem is egy metalarc, de egy különleges hangi adottságú rockénekes, aki a Jeff Beck Groupban kezdte pályáját, folytatta Ronnie Wooddal a Facesben, szólókarrierje során duettezett Tina Turnerrel és énekelt trióban Bryan Adamsszel és Stinggel is. Eddig kilenc albuma landolt a UK Albums Chart első helyén, a november végi megjelenés óta ez lett a tizedik.

A 'You're In My Heart' megjelent egy szűkített, 15 számos formában, de igazán a kétlemezes, 22 számos verziót érdemes beszerezni. És nemcsak azért, mert a Royal Philharmonic Orchestra kíséri a muzsikát, de tényleg egy jól sikerült, karrier-átfogó válogatást sikerült összehozni, pedig a Baby Jane vagy a Da Ya Think I'm Sexy nincs is benne.

Viszont vannak olyan klasszikusok, mint a Sailing, az Every Beat Of My Heart, a Rhythm Of My Heart vagy a két Tom Waits-sláger, a Downtown Train és a Waltzing Matilda. A Trevor Horn (Yes) által producelt anyagban a szimfonikus hangszereléssel sikerült még magasabb szintre emelni ezeket a dalokat. Még akkor is, ha jó részük „Tesco-gazdaságos” eljárással készült, az eredeti zenei alapokat és az éneksávot felhasználva, melyeket természetesen újrakevertek és a nagyzenekari jelenléttel komoly pluszt is adtak hozzájuk.

Igazából Sir Rod csak három dalt énekelt fel erre a válogatáslemezre, az 1971-es Maggie Mayt egy bővített verzióban hangszerelték meg nyitónótának. Az 1965-ös Marvin Gaye - Kim Weston duettet, az It Takes Two-t 1990-ben Tina Turnerrel vitte sikerre, most a modern idők szellemében Robbie Williams társaságában adja elő újra, míg a lemezt záró Stop Loving Her Today az egyetlen új dal a lemezen.

Ebből a szempontból kicsit csalódás volt nekem a lemez, hiszen egy újrafelvett, teljes mértékben áthangszerelt anyagot vártam (az előzetes híradások és a bevezető Maggie May klip is ezt sugallta), ehhez képest csak egy plusz szimfonikus sávot kaptak a régi dalok. Viszont ugyanakkor el kell mondanom, hogy lenyűgözött a végeredmény, mert az derült ki belőle, hogy az énekes hangja 50 éves pályafutása alatt mit sem változott. Nem érezni semmiféle minőségbeli hullámzást a régi, újabb és a vadonatúj felvételek között.

Már csak a ’Morrison Hotel’ és az ’L. A. Woman’ maradtak a The Doors Jim Morrisonnal felvett stúdióalbumai közül, melyek még nem értek meg a félévszázados jubileumi megjelenésre. A ’The Soft Parade’ most többféle kiadásban is megjelent, mi az alapcsomagról értekeznénk.

Nem is Jim Morrison, hanem Robbie Krieger az, aki inkább ezt a lemezt jegyzi. Az biztos, hogy ez az anyag zeneileg más, mint az előző három album. Fúvósok, nagyzenekari hangzás is van a terítéken, ennek ellenére sokkal többet engedtek a popularitásnak.

Nehezen, több szakaszban készült el, volt, hogy hónapok teltek el egyes felvételek készítése közt, végül 1969 nyarának derekán jelent meg. Vegyes a kép. A kezdet, a Tell All The People és Touch Me vagy a Wishful Sinful egy táncdalfesztiválon elmennének. Ezek Robbie Krieger agyszüleményei jó sok fúvóssal, vonóssal. A Shaman’s Blues már olyan, mint amit a The Doors cégér alatt árultak korábban is, és ilyen a Do It vagy a Wild Child is – dögös bluesnóták. Ezekhez már Morrisonnak is köze van, mint szerző. A Runnin’ Blue az egyik legérdekesebb: ebben is nagy szerepet osztottak a fúvósoknak, de itt a jazz rock irányba mentek el (én a Colosseum hatását hallom, gondolom, elfogultságból) és mindehhez még adtak egy country-ízű futamot is. A címadó pedig egy nyolcperces, többtételes mű, ez inkább kísérőzene Morrison költeményéhez. „Imával nem tudod az Urat megszólítani.” – szól a vers vezérgondolata. Bónuszként rátettek egy B-oldalas kislemezdalt, a Who Scared You-t de ez elég felejthető.

A ’The Soft Parade’ a leggyengébb lemez, amit Morrisonnal rögzítettek. Keverednek a stílusok, sok olyan hangot hallunk, ami teljesen idegen a The Doors világától. Nincs egységes zenei elképzelés, Morrisonnak és Kriegernek is volt egy koncepciója, hallhatóan nem tudtak megegyezni, így mindketten érvényesítették akaratukat és ez nem tett jót, illetve az lett a vége, hogy nincs vezérvonal a zenében. Fogjuk fel ezt az albumot úgy, mint egy útkeresést, egy kísérletet, ami nem jött be.

Szerkesztette: CsiGabiGa