#50: Rob Halford, Chicago, Keb’ Mo’, Bryan Adams, 'A Prog Rock Christmas'

Megint egy különleges számmal készültünk a különleges alkalomra: az 50-dik Egypercesek egy karácsonyi különkiadás, és mint ilyet, éppen a Mikulásra bíztuk a kézbesítését. A zenészek többsége előbb-utóbb késztetést érez, hogy készítsen egy ünnepi lemezt: ki jobbat, ki rosszabbat, ki többet, ki kevesebbet. A hallgatók közül pedig van, aki szereti, van, aki utálja, a rutinosabbak pedig egyszerűen szkippelik. Egy biztos: magasröptű alkotások ritkán születtek ezen a téren. Az idei próbálkozók közül kiemelt figyelmet kapott a Metal God, Rob Halford lemeze, de a Chicago big band stílusú albumába is érdemes volt belehallgatni. Keb’ Mo’ megmutatta, milyen is egy blues karácsony. Nem feltétlenül sírva vigadós. Bryan Adams is szerzett pár kellemes percet (tényleg csak párat, egy EP-hosszúságnyit), Billy Sherwood pedig hozott anyagból dolgozott, amikor elképzelte, hogy milyen egy Prog Rock Karácsony.

Röviden, de muszáj…

Ha egy rocker arra vetemedik, hogy karácsonyi lemezt dob piacra, ott valami komoly alkotói válság van – nem jönnek az ötletek, így marad a legegyszerűbb, a kész anyag újragondolása szeretetbe csomagolva.

Először is: el kellene dönteni, hogy metal lemezt vagy karácsonyi albumot készítünk. Lehet, hogy maradi vagyok, én a két műfajt nem bírom összekombinálni, pedig szeretem a karácsonyt és a metalt is, ám a kettő fúziója nekem nem áll össze. Szerintem Rob Halfordnak sem, mert egyszer szentimentális dallamokat hallunk, lágy hangszerelésben, majd felváltja a gitár zúzása. A szentimentális popzene és a metal furán szól egy korongon: a Morning Star cukormázas előadása után jön a Deck The Halls vadállati darálása, rekedt „lalalázással” súlyosbítva, doomos riffekkel vegyítve… ha ezt a Zorall veszi lemezre, tőlük rendben is lenne a dolog, de Halford mindezt komolyan gondolja…

Valahogy ezzel az utóbbi résszel is bajom van. Oké, a dalok egy része adott, de vérszegény ez a metalos rész is. A riffek gyengék (egyiket-másikat már ezerszer eljátszották), a szólók sem mondanak sokat. Igen, mondják mások, ez egy karácsonyi album, de akkor is ott van Rob Halford neve, ami garancia egy minőségre. Ez az album nem erről tanúskodik.

Nem is az első, már a második karácsonyi albuma ez a Metal Godnak, 2009-ben ’Winter Songs’ címmel már megjelent egy lemez ugyanebben a szellemiségben, és hát – hogy finom legyek – az sem jött össze. És ez sem. Nem értem a lemez motivációját. Tavaly a Judas Priest kiadott egy olyan minőségű albumot, mely a legjobb az 1984-es ’Defenders Of The Faith’ óta. Fogjuk úgy fel, hogy Rob bement a családtagjaival a stúdióba, és felvettek pár karácsonyi dalt a saját szórakoztatásukra. Mondjuk, kiadni lehet, hogy nem kellett volna.

A Chicago igen népszerű hazájában, korlátozott mértékben Európában is. „Rock and roll fúvósokkal”, ahogy magukat aposztrofálták, de igazából egy big band felállás zenél a színpadon, három rézfúvóssal, két billentyűssel, két gitárossal, egy basszusgitárossal és két ütőssel. Bizony, 10 ember egyszerre! Volt egyszer egy 'Night & Day' című lemezük 1995-ben, melyen a big band korszak nagy klasszikusait dolgozták fel.

De térjünk vissza a karácsonyhoz! Ez már a Chicago harmadik karácsonyi lemeze (egyes számítások szerint a negyedik, de a 2003-as 'What's It Gonna Be, Santa?' csak az 1998-as 'Chicago XXV: The Christmas Album' bővített újrakiadása volt). Az előzőekkel ellentétben itt zömmel saját dalokkal rukkoltak elő, ami sokkal szimpatikusabb, mint a Feliz Navidad vagy Jingle Bells feldolgozások a korábbi dalcsokrokban. Persze nem kellett nagyon megerőltetniük magukat, ahol 10 zenész van, elég, ha mindenki egy dalt ír... Végül csak 7 saját dal jött össze – igaz, a Merry Christmas, I Love You-nak egy R&B és egy ballada verzióját is rátették a lemezre.

Három feldolgozással dúsították fel az anyagot album méretűre, az egyik egy Burt Bacharach-dal, melyet eredetileg 1965-ben Jackie deShannonnak írt (What The World Needs Now Is Love), a másik szintén nem mai darab, Leroy Anderson Sleigh Ride-ja 1949-es datálású, így a Sleigh Ride 2019 című feldolgozás a kerek 70 éves évfordulót is ünnepli egyben. A harmadik egy igazi karácsonyi tradicionális, a Here We Come a Caroling, melyet a Walt Parazaider helyére érkezett új szaxofonos, Ray Herrmann dolgozott fel kis latinos beütéssel.

Összességében elmondható, hogy nem egy slágerparádénak készült az album, mint az Eclipse új lemeze, sokkal inkább egyfajta kellemes, de professzionális háttérzenének szánták, melyet szívesen tesz be az ember újra és újra a karácsonyi készülődés közepette.

Keb’ Mo’ neve azt jelenti az amerikai blues zenében, mint a magyarban Deák Billé, négyszeres Grammy-díjas veterán zenészről van szó, aki sok évtizedes zenei karrierje alatt 17 stúdiólemezt adott ki, viszont pályafutása során először jelentkezik karácsonyi albummal.

Nem lett tipikus „jingle belles” anyag, aminek csak örülni lehet az ünnepek előtti zenei nyálzuhatagban, átszövi az egészet az optimizmus és egyfajta fanyar humor a saját szerzeményekben, elég ehhez példának hozni két olyan beszédes dalcímet, mint a Better Everyday vagy a Christmas Is Annoying. Zenei értelemben sem lett tipikus Keb’ Mo’-album, jó adag blues keveredik kevés jazzy és sok oldie hatással, változatos, sőt inkább eklektikus lemez született, jó félórányi ünnepi kacsintás, nem korszakalkotó, de nagyon kellemes hallgatnivaló.

Ahhoz képest, hogy nem egy hosszú albumról van szó, a közreműködők száma egy szimfóniához mérhető, 43 művész muzsikál és/vagy énekel Keb’ Mo’-n kívül, plusz még felbukkan egy iskolai kórus is, itt azért érzek egy kis túlkapást, de a stúdióidőt és a gázsikat nem én fizettem, úgyhogy semmi közöm hozzá.

A szerzőgárda is szót érdemel, mert Keb’ Mo’-hoz csatlakozott néhány nashville-i cimbora komponálni a dalok felénél, de a másik felénél mélyre ásott az öreg, egészen 1931-ig visszament pl. a Charley Jordan-féle Santa Claus Bluesnál. Ezt és a másik négy muzeális dalt is teljesen újragondolta, és olyat is kihozott belőlük, aminek csak az ígérete volt bennük eredetileg, a jó feldolgozás a zsenik kiváltsága, mert képesek meglátni a gyémántot akár a szemétdombon is.

Az egyperces értékelés végére már negyedszer hallgatom az albumot és elkapott a hangulata, lehet, hogy az ünnep előszele is benne van, de én inkább úgy érzem, hogy szakítva a mainstream karácsonyi hagyományokkal, jó kis bluesy ünnepet varázsolt nekünk Kevin Roosevelt Moore (merthogy ez az eredeti neve a művész úrnak).

Bryan Adams csupán egy EP-t jelentetett meg a karácsony tiszteletére, és igazából azon se csupa új dal szerepel, de amiket hallunk, azok egytől-egyik remek dalok, és ez a lényeg. A lemez első – és egyben húzó – dala a Joe And Mary, aminek tulajdonképpen nem sok köze van a karácsonyhoz, csupán az alapsztori ötletét vette Adams a Bibliából: József és Mária történetét azonban áthelyezte a '60-as évekbe, amikor Buickkal róják az utakat, miközben Chuck Berry szól és Mary a pennsylvaniai Bethlehem városában szüli meg közös gyermeküket. És persze az egészet egy fergeteges rock and rollba ágyazta. Tisztára az 'American Graffiti' hangulatába kerültem! És az jó, mert imádtam azt a filmet. Hangulata volt, ahogy ennek a dalnak és ennek a klipnek is.

A másik „új dal” egy 1960-as Mitch Miller and The Gang feldolgozás, a Must Be Santa. Ez már egy tipikus, már-már tradicionálisnak mondható karácsonyi dal, kicsit gyermekdalos kicsengésű. De legalább nem annyira elcsépelt, mint a Silent Night vagy a White Christmas. Volt Adamsnak 1985-ben egy karácsonyi kislemeze, ennek két dala következik a sorban: a Christmas Time a kevésbé izgalmas, bár ha azt mondjuk, hogy egy tipikus Bryan Adams-ballada, azt mindenki szereti, mint a Scorpions-balladákat. Mellélőni nem lehet vele.

Számomra sokkal izgalmasabb azonban – már csak az ötlet miatt is – a Reggae Christmas. Ha unod a havas Kanadát vagy az élhetetlen New Yorkot, menj Jamaicába, ahol még a karácsonyi dalok is reggae-ben szólnak. A záródalt 2011-ben írta, és digitális kislemezként meg is jelent akkor. Ez megint egy romantikus rock and roll ballada, amit Shakin' Stevens (vagy Fenyő Miklós) is írhatott volna.

A kétszámos kislemezből ötszámos EP-vé bővült anyag a digitális szolgáltatóknál természetesen elérhető, korlátozott számban CD-n is megjelent, ám ez csak az előadó honlapjáról rendelhető meg.

Nem panaszkodhatunk a karácsonyi lemezkínálatra, gyakorlatilag minden műfajban készült lemez az ünnepre, miért pont a progresszív műfaj maradna ki.

Patinás csapatot verbuvált össze Billy Sherwood, aki a hangzás után le sem tagadhatná, hogy ő a producer. Bár nem volt alapítója a Yesnek, a lemez teljes hangzása és hangszerelése a brit rocklegendát idézi, igaz, nem olyan klasszikus formában, mint fénykorában, sokkal inkább a nyolcvanas évek kommercialitását, vagy a legutóbbi két Yes-album megszólalását eleveníti fel.

De nem csak ő van itt a Yes családból, Jon Davison, a jelenlegi énekes kezdi az albumot (nagyon könnyű összekeverni őt Jon Andersonnal), és Patrick Moraz, valamint Geoff Downes is részt vettek a felvételekben. Steve Morse is tiszteletét teszi egy instrumentális gitártéma erejéig, Annie Haslam, a Renaissance énekesnője a The Twelve Days Of Christmast adja elő, az eredetileg a néhai Greg Lake által énekelt I Believe In Father Christmast pedig Martin Turner, a Wishbone Ash egykori énekes-basszusgitárosa reprodukálta. Thijs Van Leer, a Focus vezére a Christmas Songban fuvolázik és szaval, John Wetton, aki lassan három éve odaát zenél, John Lennon Happy Christmas (The War Is Over) szerzeményével szerepel a felhozatalban. Robin McAuley-t Michael Schenker oldalán ismerte meg a világ igazán, egy dalban, a Fairytale Of New York-ban Leslie Hunt énekesnővel az oldalán ő is részt vett az albumon. Egy gyerekmese-sztori is bekerült a repertoárba, ezt Malcolm McDowell színész, Kubrick ’Gépnarancs’ mozijának főszereplője meséli el, elég vidámra véve a figurát.

Egy ilyen névsor alapján azt gondolná az ember, színvonalas műsort kap a pénzéért. Karácsony alkalmából nem várok nehéz, fajsúlyos progresszív borulásokat, ám azt gondolom, ennyire popos irányba ilyen muzsikusoknak nem kellene elindulni. Nem éppen hízelgő szavaimban valószínű benne van a karácsonyi albumok iránt érzett szkepticizmusom is.

Szerkesztette: CsiGabiGa