Rövid, de intenzív: Marco Mendoza, Dan Rider – Backstage Pub, 2019. 10. 27.

Marco Mendoza olyan nagy zenekarokban játszott tömegek előtt, mint a Whitesnake, a Thin Lizzy, a The Dead Daisies, illetve a Ted Nugent, mégis feladta mindezt azért, hogy kis klubokban adhassa elő a saját dalait és közel érezze magát a közönséghez. Mert a nagyszínpadról nem lehet a közönség közé ugrani (lehet, de nem egy nem-frontember basszusgitárosnak), nem lehet az első sorban álló hölgyeknek kezet csókolni, de főleg nem lehet a közönséggel interaktív kapcsolatba kerülni, mint például csettintgetős ritmusszekciónak használni azt. Mert ott ő csak egy basszusgitáros.

Dan Rider a Black Cage gitáros zeneszerzője volt, aztán éneklésre adta a fejét. Nem kellett volna. Már egy éve Mendoza előzenekaraként működnek, hogy honnan az ismeretség? Talán mert a lemezén épp az a Kyle Hughes dobolt, aki közel két éve Mendoza alá hozza az ütemeket.

Miután a Black Cage feloszlott, Dan szólólemezt csinált. A Guns N' Roses - Halestorm - Alter Bridge vonalon működő Black Cage nekem jobban bejött, főleg Kati Cher éneke miatt, mint Dan Rider mostani dalai. Ez a Chris Cornell stílusú ének, meg a soundgardenes bontások kombinálva a rock and roll őrületével, nekem túl modern.

Ezzel együtt élvezhető volt a műsora, főleg amikor nem énekelt. Valóban ízes gitárszólókat rittyentett a dalokba, a ZZ Topba készülő basszer és a hangszerét látványosan püfölő dobos is kapott rövid szólólehetőséget, de Danen volt a lényeg: érzelemdús, virtuóz gitárjátéka feldobta a műsort. Áprilisban megjelent 'Stronger' című lemezének dalait játszotta bő fél órában.

Szerettem volna interjút csinálni Mendozával, de nem jött össze. Állítólag amúgy sem beszél a Dead Daisiesszel való szakításáról, pedig biztosan szerepe volt benne a megszaporodott privát koncertjeinek. (Érdekes egybeesés, hogy míg két éve Marco Mendoza sikolyait Glenn Hugheshoz hasonlítottam, most éppen az ex-Deep Purple basszer lépett a helyébe a Dead Daisisesben.) 2018 elején új szólólemezt adott ki 'Viva La Rock' címel, de már előző év októberében elkezdte a 'Viva La Rock' turnét. Ott voltam a legelsőn a Backstage Pubban, és két évvel később újra ugyanott álltam a hosszú turné hatodik magyar fellépésén.

A köztes fázisokat kihagyva nem tudom, milyen volt a turné metamorfózisa, tény, hogy a megjelenés előtti bulit kevésbé éreztem intenzívnek, mint a mostanit. Akkor inkább a 10 évvel azelőtti 'Live For Tomorrow' albumra támaszkodott, az új lemezről csupán a két feldolgozásnótát (Hey Baby, Chinatown) játszotta, és olyan afférokkal ültette le időnként a koncertet, mint az ötpercesre elnyújtott Give Peace A Chance közönségénekeltetés, vagy a Billie Holidayre emlékező, merengő God Bless The Child. Most viszont lendületesen nyomták végig, nem vitte túlzásba sem a szövegelést, sem az énekeltetést.

Két éve azt mondtam, huszáros kezdés volt a Let The Sun Shine, nem kevésbé volt dinamikus nyitány a Cream-feldolgozás, a Sunshine Of Your Love sem. Számomra újak voltak Mendoza kísérői, két éve még John Macaluso dobolt, de a második koncerttől kezdve már Kyle Hughes vette át a szerepét, a gitáros Michael McCrystal végig Mendozával volt a közel két éven át, az új turné első három koncertje után azonban távozott Tygers Of Pan Tang-béli elfoglaltságai miatt. A helyére érkezett GUN-gityós Tommy Gentry számomra kevésbé volt meggyőző. Bár a hangszeres tudásába nem lehetett belekötni, hiányoltam belőle azt a hendrixes vadságot, ami McCrystalt jellemezte. Túl steril volt a játéka, túlzottan „csak kiszolgálta” Mendozát. Persze egy hirtelen beugrásnál ez lehet természetes dolog is, ha marad, belerázódhat.

Szóval 8:55-kor elkezdte a két zenész a Sunshine Of Your Love-ot, Mendoza meg balról be, elsétált a színpad előtt, lepacsizott az első sorral, majd jobb oldalt fellépett a helyére és belevágott a dal első sorába: „It's getting near dawn, when lights close their tired eyes.” Az első refrén után azonban átcsaptak a Sweetest Emotionba, és azt azonnal követte a Hey Baby. Az első két számot olyan gyorsan lezavarták, hogy azt hittem, alig lesz egyórás a koncert. A Hey Baby alatt azonban már befékeztek, jött a csettintgetés, „Addig nem megyünk tovább, míg a hátsó sorban állók nem csinálják!” – mondta Mendoza, fél lábbal fellépve a kordonra.

Apropó: nekem ez a kordon is új volt, amivel a színpadot elválasztották a nézőtértől. Persze egészségesebb, ha nem lökik bele a hátul állók az első sort a zenekarba, de valahogy eddig személyesebb volt a Backstage színpada. Mindenesetre Mendozát nem zavarta, sőt! Kihasználta a helyi adottságokat, ha kellett, fellépett rá egyik lábával, úgy játszott, máskor megtalálva a kiskaput mégiscsak kijött a karámból, és elvegyült a közönség között, a viszonylag passzív hátsó sorokat is jobban bevonva az interaktivitásba, megtapsoltatta, megénekeltette őket is.

Az új lemezről most már elhangzott a két feldolgozáson kívül a Sweetest Emotion, a Rocketman és a ráadásban a címadó Viva La Rock is. Azt továbbra sem értem, Neal Schontól miért a Hole In My Pocketet választotta, azt még közös projektjük, az egy évadot megért Soul SirkUS zenekar sem játszotta egyetlen turnéján. Mindenesetre ebben helyezte el amolyan Kindertojás-ajándékként a Give Peace A Chance refrénjét, melyet most is a közönség dalra fakasztására használt, szerencsére most nem nyújtotta túl.

A Look Out For The Boys végén egy fiú- és egy lánypólót kiosztott a közönségnek kis promóciós ajándékként (előbbit két kan szétkapta egy pillanat alatt, mint megvadult kutyák a koncot, így a másikat – a lánypólót – már személyre szólóan adta oda egy szerencsés kiválasztottnak), majd bejelentette, hogy májusban új albumot jelentet meg és annak turnéjával megint visszatér.

Szóval volt most is minden, ami két éve, csettintgetés, közös éneklés, ja-jajajázás, szájjal kísért basszusszóló, hol kukorékolásszerű, hol Glenn Hughesra emlékeztető sikolyok, és a koncert végén a színpadon „felejtett” gerjesztett gitár, amúgy hendrixesen. Csak most Mendoza basszgitárja volt az. A végét megint mintha összecsapták volna kicsit, a Thin Lizzy-évekre emlékező Chinatown - Jailbreak párost (utóbbit a dobos énekelte, nem rosszul) a Higher Ground ölelte körbe.

A végén megnéztem az órámat és a ráadással együtt 80 perces játékidőt diagnosztizáltam. Végül nem is volt olyan rövid, mint amilyennek tűnt a roppant intenzív előadásmódnak köszönhetően. A LOTS Music koncertjei nem mindenkihez szólnak, de akiket érdekelnek ezek az improvizációkban gazdag előadások, azok sohasem szoktak csalódni. Szombatra Layla Zoe bluesénekesnőt, Janis Joplin XXI. századi reinkarnációját hívták el. Arra is érdemes lesz elmenni!

Sunshine Of Your Love / Sweetest Emotion / Hey Baby / Hole In My Pocket / Rocketman / Look Out For The Boys / Your Touch / Higher Ground / Chinatown / Jailbreak /// Viva La Rock

Szerző: CsiGabiGa
Fotók: Császár Márta (Kifra)
Köszönet a LOTS Musicnak a lehetőségért!