Alkalmazott matematika, avagy akkor ez most hány hányad?: Meshuggah, Harmed – Barba Negra Track, 2019. 08. 06.

Valamiért most elég nehezen tudom rávenni magam ennek a beszámolónak a megírására. Félek tőle. Azért érzek így, mert „műkedvelőként” és nem tanult újságíróként előre tudom, hogy nem fogom tudni megfogalmazni, amit érzek úgy, ahogy szeretném. Ugyanis már eltelt két nap a Meshuggah koncertje óta, de még mindig nem tudok másra gondolni. Még most is annak a vérprofi produkciónak a hatása alatt vagyok, amit láthattam, és ez idáig sem tudtam felmérni ésszel, hogy egyes emberek hogyan képesek erre a teljesítményre. Akkora sokk ért (pozitív értelemben persze), hogy képtelen vagyok feldolgozni.

Korábban nem volt szerencsém megcsodálni élőben a Meshuggah művészetét. Bevallom, hogy annyira nem is törtem magam érte, mert bár rendszeresen hallgatom a lemezeiket, követem a történetüket, nem vagyok egy megveszekedett fanatikusuk. A stílus többi – többnyire őket másoló – zenekarait pedig abszolút nem hallgatom, mert tőlük jobban ezt úgysem tudja senki. Ez lehet egyfajta sznobság, de vállalom! Idén elérkezettnek láttam az időt és a körülményeket, hogy ha már hat év után újra hazánkba hozzák művészetüket, akkor tiszteletemet tegyem. A Barba Negra Track nem a kedvenc szabadtéri helyszínem, de mivel erre az eseményre nem volt várható a teltház, gondoltam, hogy élvezhető körülményekre számíthatok. A körülbelüli fél kilences érkezésemkor meglepetten tapasztaltam, hogy azért szép számmal megjelentek a zenekar kedvelői, sokkal nagyobb létszám fogadott, mint amire előzetesen tippeltem volna. Be kell látni, hogy a Meshuggah zenéje nem a könnyed kategória, még a metal stíluson belül is erősen rétegzene, de ezek szerint sokakat lázba hoznak a nyakatekert ritmusok, amikor percekig kell gondolkozni, hogy akkor ez a téma most akkor hány hányad.

Az előzenekari szerepet most a budapesti Harmed zsebelhette be. Nem könnyű fába vágták a fejszéjüket, de nagyon igyekeztek, hogy helyt álljanak. A basszusgitáros nélkül kiálló banda zenéje nem merül ki a kettő-négyes témák halmozásában, hirtelen váltások, tördelt témák káoszát próbálják dalokká formálni. Megtették, amit lehetett a rövidre szabott idejük alatt, de nekem ez az idő kevés volt, hogy valóban rájuk tudjak hangolódni, amin a kásás hangzás sem segített túlzottan. Dalaikban nem sok kapaszkodót hagytak, de azért akad néhány emlékezetes riffjük.

Hosszabb, közel negyven perces szünet következett, amit a nyolcvanas évek soul slágereivel próbáltak „elviselhetőbbé” tenni a zenekar technikusai, valószínűleg ezzel fokozva a kontrasztot a ránk váró hangorkán előtt. A színpadképet a legutóbbi lemezük grafikája uralta, mind a háttérvászon, mind a fényládákra elhelyezett molinó erre volt kihegyezve. Összességében ez nem lenne olyan nagy szám, de a koncert közben kiderült, hogy ezeknek a fényládáknak mekkora szerepük van.

Maguk a zenészek nem vitték túlzásba a mozgást – ilyen komplex és odafigyelést igénylő zenénél nem is igazán lehet – néha helyet cseréltek a frontvonalon és egy-egy karlendítéssel buzdították a népet. A robotlámpák mozgása teljesen lekövette a zene ritmusát, de olyan minőségben, hogy arra nem találtam szavakat. Minden dal minden apró mozzanatát követték, mintha egy süketnek akarták volna leírni a dalokat a fények segítségével.

Sajnos Fredrik Thordendal nélkül állt ki a zenekar, akit Per Nilsson helyettesít egy ideje. Ő a Scar Symmetryből lehet ismerős, de a Nocturnal Rites 2017-es visszatérő lemezét is remek szólókkal tette emlékezetessé. Játszi könnyedséggel oldotta meg ezt a nem egyszerű feladatot és elszállós földöntúli szólóival is színesítette a dalokat. Jens Kidman énekes nem vitte túlzásba a kommunikációt a közönséggel, a kettőjük közötti kapcsolat kimerült néhány köszönömben és karlendítésben, de nem volt hiányérzetem, mert nem vártam stand up comedyt tőle.

Az ’ObZEn’ lemez Pravus dalával kezdtek, ami megadta a hátralévő 80 perc alaphangulatát. Az első három dalban még nem igazán állt össze a hangzás, de a Rational Gaze-re már kitisztult a hangkép és a hangerő is kezdte elérni a megfelelő szintet. Innentől nem tudtam semmibe sem belekötni, kizártam a valóságot, csak sodort magával a hangorkán és a komponált fényáradat kettőse, ami egy különleges atmoszférát teremtett. Magamhoz térni csak azokban a szusszanásnyi szünetekben tudtam, amikor a dalok közötti Meshuggah! Meshuggah! kántálás törte meg az aurát.

A koncertet végig a legmagasabb szintű profizmus jellemezte, a legkisebb hibát sem engedték meg maguknak. Az előadás olyannyira volt magával ragadó és tömény, hogy szinte észre sem vettem, hogy elröppent a közel másfél óra. Eszembe sem jutott, hogy ránézzek az órámra vagy akár csak feltekintsek az égre. A Future Breed Machine, a Clockworks, a Violent Sleeps of Reason vagy a visszatérés után eljátszott Bleed mind fontos részét képezték ennek a hibátlanul felépített előadásnak.

Ezen a remek estén megtapasztalhattuk, hogy hogyan lehet az „alkalmazott matematikát” átültetni zenébe úgy, hogy az élvezhető is legyen. A Meshuggah-t megérdemelten emlegetik a legnagyobbak között. Ők pedig most is bebizonyították, hogy nincs hozzájuk fogható a színtéren.

Pravus / Born in Dissonance / The Hurt that Finds You First / Rational Gaze / Future Breed Machine / Stengah / Straws Pulled at Random / Clockworks / Violent Sleeps of Reason / Lethargica /// Bleed / Demiurge

Szerző: Losonczi Péter
Képek: Mahunka Balázs
Köszönet a lehetőségért a Phoenix Music Hungarynek!
További képek ITT