Évtizedelő - 1987: Aranyév (1. rész)

Aerosmith: Permanent Vacation - garael Deep Purple: The House Of Blue Light - JLT Def Leppard: Hysteria - garael Fleetwood Mac: Tango in The Night - Brinyó Guns'n'Roses: Appetite For Destruction - pearl69 Helloween: Keeper Of The Seven Keys 1. - Tomka King Diamond: Abigail - JLT Aerosmith: Permanent Vacation A Draw The Line viszonylagos sikertelensége rávilágí­tott arra a tényre, hogy a kábí­tószer csak időlegesen képes hamis kreativitást teremteni, s a számlát igen vastagon fogó ceruzával nyújtja be a szebb napok után. Nem csak a kritika, de a közvélemény is a fiúk ellen fordult, mintegy negatí­v reklámjaként a toxikus ikrek által képviselt életformának. A drogok okozta zilált kedélyállapot, és a bí­rálat-özön természetesen a banda emberi kapcsolatainak is a rovására ment, éppen Tyler és Perry zseniális kettősét célba véve. A viszony annyira megromlott a két ember között, hogy a következő album , a Night In The Ruts felvételeinél szinte nem is találkoztak a stúdióban. A problémák eszkalálódásának aztán az album félbemaradása, és Perry távozása lett a végeredménye. Tyler lelkileg összeomlott, a csapat kikerült a zenei véráramból, s jóllehet a Rock In A Hard Place viszonylag sikeres lett, mindenki érezte, hogy az énekes mellől hiányzik géniusz gitáros társa. 1984-ben aztán, hosszú szünet után a producerek háttérmunkájának, no és persze a két zenész tudatalatti barátságának folyamodványaként újjáalakult a banda. Mindenki a nagy visszatérésről beszélt, ám ez már a nyolcvanas évek második fele: a zenei paletta tele volt tehetségesebbnél tehetségesebb bandákkal, kik a "tigris éhségével" várják a sikert. A 'smith olyan bokszolóhoz hasonlí­tott ekkor, aki mindent elért, "jóllakott", ráadásul formáját is csak szteroidok által tudja úgy-ahogy hozni. A csapat menedzsere jól látta a helyzetet és ultimátumot intézett a bandához: drogok, vagy zene? Szerencsére Tyler-ék agyát nem folyósí­totta el annyira a kábí­tószer, hogy ne érték volna fel ésszel jelenlegi utuk zsákutca - jellegét: bevonultak egy drogrehabilitációs központba, ahonnan jócskán megtisztulva jöttek elő. A kúrának azonnal jelentkeztek az áldásos hatásai. A RUN DMC-vel közösen felvett Walk This Way olyan műfaji kí­sérletet vitt végbe, amit még a legliberálisabb metal rajongók sem tudtak elképzelni - ráadásul óriási sikerrel. A gőzmozdony nem állt meg, Fairbairn producer segí­tségével megszületett az első "drogmentes" Aerosmith album a hetvenes évek óta, a Permanent Vacation, mely empirikus példája lehet a megtisztulás okozta felszabadultság és kreativitási tuning összefüggésének. Nem is találhattak volna jobb cí­met az albumnak: a számokat átjárja az a felszabadult öröm, és szabadság érzés, melyet a kábí­tószer béklyóiból történő kiszabadulás jelenthetett. Az alapvetően riffközponttú, blues'n' rock alapok megmaradtak ugyan, ám az ezekre ráültetett dallamok olyan slágereket eredményezhettek, melyeket azok is szí­vesen hallgattak, akik számára a metal egyet jelentett az idétlen ordibálással, és hülye gyerekek bőrfétises lánccsörgetésével. A Magic Touch azonnal ható refrénje, a Rag Doll fantasztikus sláger-western'n'blues-a - azokkal a fantasztikus fúvósokkal - , vagy a később, a Mrs. Doubtfire-c. filmből is ismerős bulizene-etalon, a Dude (Looks Like A Lady) (bele sem merek gondolni, mi , illetve ki ihlette a dalt, hehehe) csupán a lemez első oldalát szórták meg azonnal örökzölddé váló szerzeményekkel, és akkor még nem beszéltem a korai évek gyökereiből táplálkozó, kissé musicalesre vett St. Johnról. A Hangman Jury ortodox delta blues-ból kinövő elektromos riffjének feszültségfokozó dallamai csakúgy kiválóak, mint a Permanent Vacation karibi feelinget árasztó körí­tése, vagy a klasszikuis 'smith Rock'n'roll, az I'm Down, s természetesen a szokásos ballada, az Angel. Az album óriási siker lett, mind Amerikában, mind Európában, szeptemberben induló és decemberre csak szünetet tartó, világkörüli turnéval. Úgy gondolnánk, hogy ezt a szí­nvonalat tartani is majdnem lehetetlen, hát még emelni...Nos, az Aerrosmith-nek ez is sikerült, következő két albumával újabb aranykort teremtve a csapat történetében. De erről majd legközelebb. Deep Purple: The House Of Blue Light Gondolkodom. Azon, hogy tudok-e valami újat mondani a bevezető részben minden idők legjobb hard rock zenekaráról. Szerintem nem. Sokan, sok helyen már mindent leí­rtak a 70-es évek vezető bandájáról. Úgyhogy a történelmi visszatekintéstől most eltekintek. Csak annyit ugrom az időben, hogy az 1984-es Perfect Strangers lemez óriási siker lett. Ez köszönhető egyrészt a remek muzsikának, hiszen a Knocking At Your Back Door és a Perfect Strangers hatalmas slágerek lettek, mind a mai napig a koncertek kedvelt darabjai. Másrészt az 1984es évre a zenei közeg kissé átalakult, és talán sokan azért vásárolták meg a lemezt, hogy hátha valami másmilyen muzsikát kapnak. A zenei piac és a zenei közeg változása 1987-re még jobban erősödött. A "hair-metal" és a "hair-rock" csapatok elárasztották a piacot, tombolt a thrash hullám, és a pop és disco zenei is előtérbe került. Ebbe a közegbe született bele a Deep Purple tizenkettedik stúdió albuma, a The House Of Blue Light. A Mark II-nak is nevezett ötös (ha valaki nem tudná Ritchie Blackmore - gitár, Ian Gillan - ének, Roger Glover - basszusgitár, Jon Lord - billentyűs hangszerek, Ian Paice - dob) alkotta a valaha volt legerősebb hard rock zenekart. Védjegyük Blackmore pazar gitárjátéka, Jon Lord Hammond varázslata és Ian Gillan bravúrosan egyedi énekstí­lusa volt. A Perfect Strangers lemezen bőven jelen voltak ezek a jegyek, ám a House Of Blue Light-on érezhető némi változás. Olyan dalok születtek, amikre nem lehet mondani, hogy rosszak, de azt sem lehet mondani, hogy tipikusan Deep Purple nóták. (Ha a Purple-ről beszélünk leginkább a Smoke On The Water, a Child In Time, Highway Star, Black Night ugrik be az embereknek.) A hangzás is változott az előző lemezhez képest, nekem a dob és a basszusgitár megszólalása hat kicsit furcsán. Lehetséges, hogy a banda is megpróbált kí­sérletezni, és valamilyen szinten idomulni az új zenei közeghez. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a Purple is beállt a tupí­rozott szép fiúk sorába, hanem azt, hogy az In Rock és a Machine Head lemezek után, bizony eléggé idegenül hatott az új album. A másik ok lehet a változásra, hogy bizony hőseink is öregedtek. Ezek a körülmények, talán megmagyarázzák, hogy miért is lett másmilyen a lemez. Persze most ne a Come Taste The Band-i másmilyenségre gondoljon senki, mert a zene alapjaiban hard rock, helyenként azonban annak a "light-os" fajtája. A lemezt nyitó Bad Attitude rögtön egy erős nóta. Blackmore kemény riffet í­rt, a ritmus és elég erős, Gillan hozza erős, szikár hangját, kiváló kezdése a lemeznek. A dalra egyébként a kornak megfelelően video klip is készült. A második nóta ami a Unwritten Law cí­met kapta egy kis Blackmore mágiával indul, majd a Paice mester által diktált agyas dob játék és Lord varázsló aláfestése ad egy izgalmas szí­nezetet a nótának. Nem igazán Purple nóta, de a maga nemében igen jó. A számot egy laza dobszóló zárja. A harmadik dalról, a Call Of The Wild-ról legelőször az eléggé "bugyuta" klip ugrik be. A nóta amúgy kellemes hallgatnivaló, leginkább Blackmore nem túl komplex, ámde hangulatos témái. A refrénnél érzem, hogy azért némileg szerettek volna idomulni a 80as évek mezőnyébe. Ha nem ilyen lenne a refrén, egy egész jó hard rock tétel lenne. Ez persze szubjektí­v, lehet, valakinek pont ez tetszik. A negyedik szám talán a legkeményebb, "legmetalosabb" Deep Purple alkotás, a Mad Dog. Olyan riffet í­rt Blackmore ami akár egy Judas Priest albumon is megállná a helyét. A tempó is kellően lendületes, fejrázásra igencsak alkalmas. Végre Gillan is elereszt pár sikolyt, amit már erősen hiányoltam. Persze a Child In Time-i magasságok már nem jönnek elő, de azért rossz szó nem érheti a hard rock meghatározó hangját. A refrén is nagyot üt, ez a nóta nagyban befolyásolt engem abban, hogy a csapat fanatikus rajongójává válják. A Black & White cí­mű dalnál is van kis "idegenkedő" érzésem, noha ez a nóta sem rossz, inkább csak furcsa. Blackmore szólói viszik a számot, a szájharmonika is előkerül, ami ad egy kis szí­nt a nótának. A lemez hatodik dala, a Hard Lovin Woman egy kissé rock & roll-os érzetű, tempósabb alkotás, gond nincs vele, kellemes hallgatni való. Gillan énekdallamai igen jók, kellően finomak, érdekes nóta. A hetedik dal az egyik igazi furcsaság. A The Spanish Archer gitártémáiban van kis spanyolos érzés, de ettől még nem nyeri el tetszésemet. Mint fanatikus Purple fan, nem fogok rosszat í­rni egy Purple számról sem, de ez a dal valahogy kissé unalmas. A Strangeways a másik eléggé "érdekes" dal a lemezen, ami miatt nem tudom igazán Deep Purple í­zűnek nevezni az albumot. A helyenként effektezett ének számomra negatí­vum, a dal tempója jól eltalált, és Lord játéka is emlí­tésre méltó, de ahogy a "spanyol í­jász" ez a dal sem illik bele 100%ig a Purple profiljába. A Mitzi Dupree pedig egy blues-os hangulatú nóta. Lord nagyon jó alapot tesz a dal alá, Gillan hangja is tökéletesen passzol a számhoz. Kellemes meglepetés az albumon, de a srácoktól a blues-os elemek nem voltak idegenek, gondoljunk pl. a Place In Line-ra. A záró akkord a Mad Doghoz hasonlóan kemény, tempós dögös nóta: a Dead Or Alive. Blackmore és Lord is jól dolgoznak ebben a lendületes számban. A riff számomra felidézi a Rainbow keményebb korszakát, ami óriási pozití­vum. A lemez "furcsaságaival" együtt sikeresnek mondható, hiszen Finnországban, Japánban, Németországban és Svédországban is listavezető volt. Angliában befért a Top 10-be, mí­g az Egyesült Államokban a tizenkettedik helyig jutott. Ezek is igazolják, hogy a közönség vevő volt a lemezre, és nyilvánvalóvá vált, hogy van igény erre a zenére, az eléggé felhí­gult mezőnyben is. Ma, 20 évvel a lemez megjelenése után, is jónak mondható, születtek emlékezetes dalok, igazi remekművek, de születtek elég furcsa nóták is. Ha nem is ez a lemez a legjobb alkotásuk, mégiscsak része a Purple történelemnek. Def Leppard: Hysteria 1977-ben egy kanálgyárban tartotta meg első próbáját az a csapat, mely a NWOBHM egyik legtöbb viszontagságon átment, tragédiákkal és fantasztikus sikerekkel tarkí­tott bandája lett, a stadion-rock zászlóvivője, a populáris rádióbarát metál egyik legfőbb képviselője, a Def Leppard. Jóllehet, reprezentáns képviselői voltak a szigetországi kemény rock-nak, zenei világuk azonban mindig tartalmazott egyfajta slágeres, könnyedebb í­zt, ami megkülönböztette őket a Judas, Saxon, Maiden triumvirátustól. Nem véletlen, hogy Amerikában talán Ők érték el a legnagyobb sikereket, köszönhetően annak a szabad, kissé virágillatú megközelí­tésnek, amit mindig is képviseltek. A Leppard debütáló lemeze az On Through The Night 1980-ban jelent meg, azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az USA-ban sikeresebbek, mint otthon a szigeteken. Nem sokkal ezután szerződést í­rtak alá az amerikai Mensch és Burnstein menedzsment céggel. Májusban a banda megérkezett Amerikába első koncertturnéjukra, ahol a Judas Priesttel, Ted Nugenttel koncerteztek. A Pyromania a banda aranykorának első albuma már rendelkezett mindazokkal a jellegzetességekkel, melyek a zenekart ünnepelt sztárokká avatták. A fogós melódiák, a remek vokálok, az énekelhető refrének, és nem utolsósorban a frontember karizmatikus személyisége világhí­rűvé tették az együttest. A hangzás bombasztikus jellege pedig még ma, 2007-ben is megállja a helyét. A sikerhez valószí­nűleg hozzájárult az is, hogy nagyon jól elegyí­tették a dallamos, lassú slágereket a keményebb, ám fogós, hol szomorkás hangulatú, hol induló jellegű dalokkal. A siker azonban nem adta könnyen magát, a csapat talán az egyik leggyakrabban tragédiákkal sújtott banda a metal történelemben: 1984-ben, az első csapásként egy autóbalesetben a fiatal dobos, Rick Allen elvesztette egyik karját. Jóllehet, a metal nagy történelemkönyvében igen sok lapot í­rtak feketével, ám a Leppard lépése minden bizonnyal arany betűkkel szerepel benne. Nem csak, hogy kitartottak a magába roskadt srác mellett, de ösztönös pszichológusokként bí­rták rá arra, hogy ne adja fel: egy Simmons féle szerkezettel sikerült is újbol dobolnia a magára találó Allennek, és tagja maradt az együttesnek, mégpedig egy olyan album előtt, amely megkoronázta az addigi életművüket. A Hysteria kockázatos vállalkozás volt, hiszen a régi producer leváltásával, és Matt Lunge érkezésével együtt egy szinte teljes lemeznyi anyagot is kidobtak, miközben kilencállomásos turnét is lebonyolí­tottak. Ilyenkor könnyen lehet, hogy a megfeszí­tett tempó, és a görcsös akarás ötletstoppot okoz, ám Lange igazán értett a fiúk nyelvén, és kihozta belőlük azt a maximumot, amelyet szerintem azóta sem sikerült megismételniük. 1987-ben végre megjelent az album, egy csomó kislemez kí­séretében, és cí­méhez méltóan szinte hisztérikus fogadtatásban részesült, nem véletlenül. Az albumon szereplő dalok egytől egyig slágerek voltak, olyan vokális teljesí­tménnyel, és fényesre csiszolt hangzással, ami szinte megközelí­tette a nagy példakép, a Queen sikeres alkotásait is. Jóllehet a Leppard nem a klasszikus megközelí­tésről volt hí­res, mint az "Anyakirálynő", ám a hangulat slágerekbe oltott elcsí­pését bizony igen jól eltanulták. Az olyan "bombák", mint az Animal, a Woman, a Pour Some Sugar On Me remekül vezették fel a fantasztikus balladákat, a Love Bites-t, illetve a Gods Of War -t, tökéletes dramaturgiával, és azonnal ható dallamokkal. A Hysteria LP-ről a cí­madó dal mellett több más top 20-as sláger is született, köztük a Love Bites, a Pour Some Sugar on Me és az Armageddon It. Egyébként az albumból csak az Egyesült Államokban 12 millió fogyott, az American Music Awards-on pedig az Ő tiszteletükre alapí­tottak heavy metal kategóriában is dí­jat. A Hysteria - jóllehet a NWOBHM többi csapatának alkotásaihoz képest egy jóval könnyedebb világot képvisel- ugyanúgy a metal történelem releváns darabjává vált, melyet még magának a csapatnak sem sikerült überelni: a hisztéria egyszeri volt, és ilyen formában megismételhetetlen. Fleetwood Mac: Tango in The Night Olvasóink megszokhatták már, hogy lapunkban időnként kikacsintunk a hard rock szigorúan vett keretei közül. Évtizedelő rovatunkban már jó néhány olyan albummal találkozhattak, amelyek kicsit "halkabban", finomabban szólnak, de kiemelkedő tartalmuknál, hangzásuknál fogva, megkerülhetetlen részei a rock történelmének. E heti "kakukktojásunk" a Fleetwood Mac zenekar, melynek pályafutása jövőre lép negyvenedik évébe. Az 1968-ban alakult zenekart Peter Green, a legendás John Mayal l & The Bluesbreakers egykori tagja hozta létre Mick Fleetwood hathatós segí­tségével. A zenekar nevét, -a dobos családnevéhez saját vezetéknevének első felét adva- John McVie basszusgitáros adta. A Fleetwood Mac blues-rock muzsikájával azonnal a középpontba került. Őrült iramban dolgozva 1968-tól 1982-ig 14 albumot jelentettek meg. A zenekar számos tagcserén ment keresztül, de az 1975-től 1987-ig terjedő időszakban kialakult egy nagyon stabil, megbí­zható ötös fogat. A Lindsey Buckingham-gitár, vokál, Stevie Nicks-ének, Christine McVie-billentyűs hangszerek, vokál, John McVie-basszus, Mick Fleetwood-dob felállású zenekar készí­tette el azt az albumot is, mellyel pályafutásuk csúcsára értek. Az 1987-es Tango In The Night 12 szerzeményéből hat óriási sláger lett és a tucat másik részével sem vallott szégyent Mick Fleetwood és csapata. A lemez igazi elegye a soft -rock muzsikának és az igényes popba hajló könnyűzenének. Hallgatása közben nem lehet nem oda figyelni a hangszerelési bravúrok és finomságok sorára. Steve Nicks senkihez sem hasonlí­tható, kicsit fátyolos, érdekes rezonanciájú éneke pedig igazi védjegye az lemeznek. A hölgy valószí­nűleg a rock műfaj egyik legerotikusabb hangú pacsirtája. Az első dal mindjárt a korong egyik legnagyobb sikerű szerzeménye. A Big Love, melyet Lindsey Buckingham énekel, monoton ritmusával, de óriási énekdallamával és szép gitárfutamaival azonnal utat talál a hallójáratokba. A Seven Wonders-ben köszön be először Stevie Nicks és mutatja meg, hogy hogyan kell az ember fiát hanggal a hí­m ösztönök őrületébe kergetni. Az Everywhere az a dal, mellyel az egész albumot azonnal el lehet adni. Valószí­nűleg a kedves olvasók közül is legalább minden harmadik minimum hallotta már a nótát, mivel a rádióadók egy időben szinte folyamatosan ontották, és szinte ma sincs olyan nap, amikor egy-egy csatornán ne találkozhatnánk vele. Mint, ahogy a Little Lies cí­mű szerzeménnyel is,mely Christine és Stevie káprázatos énekével és lelket gyönyörködtető dallamaival vonult be az örökzöldek népes táborába. Szinte minden dalt kiemelhetnék, mert szí­nvonalukban egyformán magas szinten helyezkednek el. Számomra, -mivel a rockert azért nem hagyom elnyomni magamban - a lemez cí­madó szerzeménye tetszik a legjobban. A Tango In The Night alapja -milyen meglepő- egy kissé lazán értelmezett tangó ütem, mely egy elég kemény gitárriffel és egy időközönként belépő hárfa (!!!) hangsorral szövetkezik. Erre telepedik rá Buckingham dögös énekszólama. A széttöredezett, összetett dal gitárszólójának pedig magamban egyenesen az album legjobb pillanata cí­met adományoztam. A lemez hangszerelése, melyről már szót ejtettem, egyenesen pazar. Az arányok tökéletesek, a hangszerek mind-mind hibátlanul szólnak. Természetesen őrült hangszeres bravúrokról senki ne álmodjon. Ezen a korongon az egység a lényeg. Ez az öt muzsikus úgy tudott megalkotni egy valóban mindenki számára élvezhető és szerethető albumot, hogy közben nem vesztek el a popularitás mocsarában. Minden szerzeményben ott figyel valamilyen apró "fikcsi", melytől az igényesebb, vájtabb fülű hallgató is izgatottá válik. Például az -egyébként szép egyhangúan csordogáló Isn't It Midnight végén hallható gitárszóló hallatán szerintem még az edzett fülű rocker is elégedetten csettint a fülével. Az énekes teljesí­tményekről már esett szó. Christine McVie és Stevie Nicks kettőse igazi telitalálat. A hozzájuk csatlakozó férfihangal, Lindsey Buckingham-el kiegészülve a csillagos eget is képesek leénekelni. A Tango In The Night -ot azon, nyitott rockzene hallgatóknak tudom ajánlani, akik a sok-sok zúzás után igényes pihenőre vágynak és hajlandóak egy olyan albumot is betenni a lejátszóba, melyen egymást érik a rádiós slágerek. A lemezen a következő dalok szerepelnek: "Big Love" (Buckingham) - 3:37 "Seven Wonders" (Stewart, Nicks) - 3:38 "Everywhere (McVie) - 3:41 "Caroline" (Buckingham) - 3:50 "Tango in the Night" (Buckingham) - 3:56 "Mystfied" (McVie, Buckingham) - 3:06 "Little Lies" (McVie, Quintela) - 3:38 "Family Man" (Buckingham, Dashut) - 4:01 "Welcome to the Room...Sara" (Nicks) - 3:37 "Isn't It Midnight" (McVie, Quintela, Buckingham) - 4:06 "When I See You Again" (Nicks) - 3:47 "You and I, Part II" (Buckingham, McVie) - 2:40 Guns'n'Roses: Appetite For Destruction Az a szóbeszéd járja, hogy annak idején, amikor "felfedezték" a Rózsák és Fegyverek csapatát, nem a banda zenéje, hanem elsősorban Axl Rose külseje adta meg az első lökést a menedzsereknek. Igaz vagy sem, egy biztos, ez a vörös hajú, kí­gyómozgású fickó első osztályú frontember volt. Mint tudjuk, Axl nem egy klasszikus rock pacsirta, de a zenekar stí­lusához más hangot elképzelni sem lehetett volna. A Guns N' Roses 1985-ben, két banda, a Hollywood Rose és az L.A. Guns tagjaiból verbuválódott, régi jó kapcsolatok alapján. A gitáros Slash (azaz "Hugyos") egykor í­gy nyilatkozott a mikéntről: "A banda minden tagjának megvan a maga rázós története, én azt hiszem, épp ezért passzolunk össze ilyen jól." Mára tudjuk, mi lett a nagy barátságból és "harmóniából"! Miután '86-ban kiadták első EP-jüket (Live?!*@Like A Suicide cí­mmel), a rákövetkező évre a nagylemez lehetőségét is megkapták, pedig a siker szele ebben az időszakban még csak meg sem érintette őket. Különös sikertörténet az Appetite For Destruction-é, hiszen a mára kultikus slágerré vált első "éteri" megjelenés, a Sweet Child A Mine nem váltotta valóra az álmokat. Csak az akkoriban a popzenei dömpinget "agymosás"-ként alkalmazó nemzetközi zenei csatornán, az MTV-n való "láthatóság" tette naggyá a szerzeményt és ezáltal a csapatot. Mit naggyá? Szinte észbe kaptak az emberek, hogy hoppá, tényleg, a rockzene még mindig él! Alig hogy beindult az "üzlet", már a csapból is ők szóltak, szinte hétről-hétre jöttek az újabb videoklippek és persze a slágerlistás helyezések is. A megjelenés után majd egy évnek kellett eltelnie, hogy világsztár legyen a G N' R. Az lett! Máig meghatározó egyénisége a rock "szakmának", egy tökéletesen kidolgozott zenei és anyagi gépezet, mintha csak jó előre kitervezett módon (lásd a régebbi és mai - inkább a pop területén működő - módszert: végy egy pár "jóarcú" srácot és "gyúrj" belőlük zenekart) "született" volna erre a világra. A stí­lus ötvözi a "klasszikus" rock 'n roll, a blues és a country elemeit, megfelelőképp megspékelve egy kis "keménykedéssel", épp csak annyira, hogy széles körben tálalható legyen. Az album szinte minden dala telitalálat, húzós gitártémák (Slash egyedi technikáját a mai napig elismerik) és nagyon élvezetes szólók, dögös dobok (személy szerint nagyon bí­rom a gyakori kolomp használatot), sziklaszilárd basszusalap és az egyedi ének (csak ne nyögne úgy, mint akinek székrekedése van), jó refrének (időnként vokállal dí­szí­tve) "tarkí­tják" a korongot. Szerintem nincs ember, aki ne hallotta volna az Appetite For Destruction-t, vagy legalább a közismert slágerek többségét, í­gy külön-külön nem térnék ki a nótákra. Már csak azért sem, mert a csapat - érzésem szerint - legegységesebb zenei teljesí­tménye ez (talán csak a 4-es "track"-en érződik a "töltelék" effektus). Ahogy az a szerzők listájából jól látszik, ez az egységnek annak ellenére sikerült körvonalazódnia, hogy mindenki kivette a részét a "teremtés"-ből. Egy biztos, hogy a tagok sok energiát és munkát fektettek az alkotásba. Axl később í­gy nyilatkozott "eltökéltségükről": "Amit a dalok legtöbbje számunkra jelent... Mindannyian í­runk, és mindannyian jól í­runk. Akár a poklokat is képesek vagyunk megjárni, ha úgy látjuk, hogy jó dal lesz valamiből. Mikor a szí­npadon vagyok és a dal, amit énekelek, kifejezi mindezt, az mindennél többet ér." Sajnálatos módon, mára a frontember ezzel "egyedül" maradt. A favoritom a záródal, a Rocket Queen. Sodró, lüktető darab, a bálnák hangját idéző gitárszólóval (közben félreérthetetlen női hangokkal), és egy izgalmas váltással, mely mintha egy másik nóta lenne. Axl a Rocket Queen-ről: "Ezt a dalt egy lánynak í­rtam, aki alapí­tani akart egy zenekart Rocket Queen néven. Egy időben ő tartotta bennem a lelket. A dal utolsó része egy üzenet számára és mindenki más számára, aki megérti a lényegét. A dal vége azt fejezi ki, hogy mindig van remény és a barátság örök. A másik dolog, ami a dalhoz kapcsolódik - azt több emberrel is kipróbáltam - a szeretkezés hangjának rögzí­tése. Valahogy spontán is volt, de előre meg is beszéltük, valami, amit mindenképpen a lemezre akartam rakni. Egy erősen szexuális dal, egy vad, stúdióban eltöltött éjszaka következménye. A lány - akit mindnyájan ismertünk - táncos volt. Mindenki izgatott lett. Az éjszaka eléggé mozgalmas volt, egy csomó zűrrel, és úgy gondoltam, hogy sokáig kell még majd azon gondolkodni, hogy hogyan is tegyük mindezt emészthetővé." Úgy tűnik, sikerült...!!! Megjelenés: 1987. július 21. (Egyesült Államok). Az Egyesült Királyságban az 5. hely (2x-es platina), hazájában pedig az 1. hely jutott tisztül az albumnak, ja és a 15x-ös platina "státusz"!!! Az Appetite For Destruction világszerte több mint 50 millió!!! példányban talált gazdára! A "pusztí­tásra való vágy" dalai: "Welcome to the Jungle" - 4:31 (zene: Axl Rose, Slash szöveg: Rose "It's So Easy" - 3:21 zene: Duff McKagan, West Arkeen szöveg: McKagan, Arkeen "Nightrain" - 4:26 zene: Rose, Slash, Izzy Stradlin, McKagan szöveg: Rose, McKagan "Out Ta Get Me" - 4:20 zene: Rose, Slash, Stradlin szöveg: Rose, Stradlin "Mr. Brownstone" - 3:46 zene: Slash, Stradlin szöveg: Stradlin "Paradise City" - 6:46 zene: Rose, Slash, Stradlin, McKagan szöveg: Rose, McKagan "My Michelle" - 3:39 zene: Rose, Stradlin szöveg: Rose "Think About You" - 3:50 zene: Stradlin szöveg: Stradlin "Sweet Child o' Mine" - 5:55 zene: Rose, Slash, Stradlin szöveg: Rose "You're Crazy" - 3:25 zene: Rose, Slash, Stradlin szöveg: Rose, Stradlin "Anything Goes" - 3:25 zene: Rose, Stradlin, Chris Weber szöveg: Rose, Stradlin "Rocket Queen" - 6:13 zene: Rose, Slash, Stradlin szöveg: Rose A banda akkori tagjai: Axl Roxe - ének Steven Adler - dobok Saul Hudson "Slash" - gitár Duff McKagan - basszusgitár Izzy Stradlin - gitár Helloween: Keeper Of The Seven Keys pt.1. "..."Let there be drums", and there was drums "Let there be guitar", and there was guitar "Let there be screaming vocals", and there was vocals "Let there be speed" and there was speed "Let there be power metal"... ...and then there was Helloween!" Minden metál stí­lusnak megvan a maga "messiása", aki egyedi ötletei megvalósí­tásának köszönhetően új mederbe tudja terelni a kiapadhatatlanul és ellenállhatatlanul hömpölygő metál folyását: tagadhatatlan, hogy a power-speed metál esetében ez leginkább a Kai Hansen és Piet Sielck által alapí­tott Helloween. Ráadásul, ahogy azt illik, jó megváltóként hoztak magukkal egy "bibliát" is, mégpedig kétrészeset - igaz, hogy a Walls of Jericho kult lemezzé vált nemcsak a banda elkötelezett rajongói, de a metál fanatikusok szélesebb körében is agresszivitásának és jól megí­rt dallamainak köszönhetően, ám az igazi áttörést a kiadó utasí­tására két részletben kiadott megaopusz, a "Keeper-albumok" hozták, amelyek máig paradigmát szolgáltatnak a europower metálnak. Ebben valószí­nűleg maximálisan közrejátszott az énekesi poszton történt "csere", aminek nem teljesí­tménybeli problémák, hanem gyakorlati okok szolgáltattak alapot: Hansen nem tudott koncerteken teljes mértékben koncentrálni a gitározásra és az éneklésre is, í­gy nem volt mit tenni, mint hogy egy megfelelő énekest találjanak a posztra. Ez a keresés olyan jól sikerült, hogy nemhogy mindössze egy megfelelő enbert találtak, hanem olyat, akik sokak számára ma már "A heavy metál énekesként" definiálódik (az már más kérdés, hogy napjainkban sajnos nem énekesi teljesí­tménye miatt áll a középpontban). Természetesen Michael Kiskéről van szó, aki mindössze 19 (!) évesen csatlakozott a tökfejekhez, miután Ralf Scheepers visszautasí­totta a felkérést - bizony igen érdekes összefonódások vannak a Helloween-Gamma Ray családon belül. Kiske kétségtelenül egy új dimenziót nyitott meg a banda számára, Hansen bárminemű degradálásától függetlenül Kiske kétségkí­vül nagyobb egyéniség énekesként: hangjának hihetetlenül széles skálája, korsórepesztő sikolyai, illetve fülbemászó dallamai mind-mind egy magas ní­vót képviselnek. Érdekes, hogy sokan Geoff Tate-hez szokták hasonlí­tani a hangját, mintha csak szimplán lekopí­rozta volna a Queensryche énekesét Kiske, ám feltehetőleg itt az alapvető hasonlóság mellett a közös "felmenők" okozta koincidenciáról van szó. Zeneileg egyértelmű finomodást figyelhetünk meg a Jericho nyers erőbombájához képest, ám szerencsére alapvetően nem változtattak a stí­luson, mindössze csiszolták azt. A számok még í­gy is gyorsabbak a középtempónál, de nem nevezhetők kifejezetten speed metálnak, í­gy a komplexebb szerkezetek is jobban előtérbe kerülhetnek, amire kiváló példa a zseniális Halloween. Kai Hansen gitárja továbbra is gyönyörűen sí­r, ráadásul egy Maiden párhuzamot is könnyű lenne vonni - amellett persze, hogy tagadhatatlanok a vasszűz hatásai a Helloween zenéjére -, a gitárosok egyéni játékstí­lusának köszönhetően: Michael Weikath és Hansen játéka is sajátos í­zt ad a bandának, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy meddig jutottak mostanra. Szövegek terén már megfigyelhető azon változás elindulása, amely a karakteres zenei jegyek mellett a banda fő ismérvét nyújtja, nevezetesen az irónia, és a viccelődés egyre nagyobb fokú térnyerése (leginkább a Halloweenban), amely egyenértékű megfelelője a - főleg a Keeper II. számaival - később nagyobb arányban jelen lévő happy metálnak: ez a giccses, de egyszerűségében megkapó stí­lus azóta is közel áll a power metálhoz, gondoljunk csak a Freedom Call-ra, és társaira. A rövid, hangulatteremtő intro (Initiation) után berobbanó I'm Alive akár a banda védjegye is lehetne - a tipikus, sodró tempójú riffek rögtön magukkal ragadnak, csakúgy, mint a legtöbb "keeperes" számban. Már itt megmutatkoznak Kiske kiváló képességei: a verzék alatt is fülbemászó dallamokat prezentál, ám ahogy a refrén alatt elereszti a hangját, azzal rögtön elviszi a pálmát. Az A Little Time igazi koncertnóta, a maga naiv egyszerűségével tökéletes, ráadásul Kiske itt is hatalmasat énekel, meglepő módon pedig még a refrénben hallható ACDC-szerű háttérvokálok sem lógnak ki annyira a sorból, mint az várható volna. A Twilight of the Gods ott folytatja, ahol a nyitónóta abbahagyta, újra villámgyors, feszes riffek, ám újdonságot nem hoz az előzőekhez képest, ellentétben az A Tale That Wasn't Rightal. Itt engedtessék meg egy teljesen szubjektí­v vélemény: ez a kliséhalmazból összetákolt lassúszám minden, csak nem érdekfeszí­tő, a lemez egyértelműen leggyengébb szerzeménye, szövegeinek semmitmondósága pedig az égre kiált - hiába, a langyosokat még Jézus is kiveti az ő szájából. Szerencsére ezután a Future World behozza azt a laza rock n rollos attitűdöt, ami a zenekar happy metálos számait jellemzi: egyszerű, lényegretörő riffek, vidám, fülbemászó énektémák, cukormázas jókedvvel bevonva. Mindezt pedig még tudják überelni, munkásságuk egyik legjobb számával, a 13 perces Halloween-el, ami igazi metál orgiát nyújt a hallgatóknak - riffek és szólók tonnaszámra, epikus dalvezetés, kitörölhetetlen megarefrén. Hansen már itt bebizonyí­totta, hogy mennyire nagyszerű zeneszerző, amit igazán majd a Gamma Rayben tudott kibontakoztatni. A következő Keeper lemezen már - ellentétben a Hansen által dominált első résszel - Weikath jegyzi a dalok nagy részét. A záró Follow The Sign igazán elhanyagolható, inkább a II-es lemezre vezet át minket, ám ide kapcsolható az album második hibája: egyszerűen túl rövid, a két átvezető számmal együtt is mindössze 37 perces, köszönhetően a kiadó intencióinak. Szerencsére a 2006-os remasterelt kiadásokon található még 4 bonusz szám, í­gy megkapjuk az egy nagylemeztől elvárt "rendes" játékidőt. És akkor jöjjön az eldönthetetlen, örök kérdés: vajon melyik Keeper album a jobb? Természetesen nem vállalkozok ennek eldöntésére, mivel nem is olyan fontos a válasz: a két lemez együtt alkotja a power metál gerincét, amely a 20 évvel ezelőtti kiadásból kifolyó hangzásbeli hiányosságok ellenére is (egyébként a korához képest mindkét lemez kiválóan szól) a mai napig felveszi a versenyt a metál szcéna fiatal üdvöskéivel, kikerülhetetlen darabok, amiknek szórakoztató hatása minden heavy metált szerető egyén számára garantált. King Diamond: Abigail Minden zenekar életében van egy lemez, ami kiemelkedik a többi közül. Minden zenekar számára van egy album, ami a csúcspontot jelenti. Van egy korong, amit minden zenehallgató ismer és tudja, hogy az adott albumot ki "követte el". Ez akkor is igaz, ha az ember nem fanatikus rajongója az adott csapatnak. De mégis ismeri az anyagot és akár szereti is. Aki pedig megszállott, az imádja ezt a lemezt. Ezt a lemezt nevezzük alapműnek. King Diamond mester esetében ez kétség kí­vül az Abigail. Hogy miért is? Ha az album zenei részeit vizsgáljuk, akkor kijelenthető, hogy minden idők egyik legjobb heavy metal albuma született meg. Andy Larocque és Michael Denner (Ő a Mercyful Fate-ben is társa volt Diamondnak) gitárosok riffjei fantáziadúsak, ötletesek, szólóik kidolgozottak és í­zesek, nem fölösleges bűvészkedések. Témáik remekül passzolnak Diamond énekdallamai (hörgései, károgásai, sikolyai) mellé. Ez mindig is jellemző volt King Diamond-ra, karrierje során jobbnál jobb zenészekkel vette körbe magát. A ritmus szekció,amit Timi Hansen basszusgitáros (szintén Mercyful Fate zenész) és Michael Delaouglou dobos alkot, valami elképesztő. Delaouglou neve ebben a formában sokaknak nem lehet ismerős, de ha Mikkey Dee néven emlí­tem sokan kalapot emelnek eme remek ritmus ember előtt. Az Ő játéka számomra az etalon a metal dobosok között. Gyors, precí­z, pontos, itt bemutatja, hogyan kell játszani egy heavy metal albumon. Elképesztően laza csuklóval rendelkezik, cintányér játéka helyenként döbbenetesen jó. Gyorsasága is elképesztő, nem véletlenül csatlakozott a későbbiekben Motörhead-hez. És a király. 1987 -ben Diamond 31 éves, tehát élete legjobb korában járt, hangja egész egyszerűen csúcs formában volt. Sikolyai metszően magasak, hörgései akárha a pokolból törnének elő és amikor előveszi a "normális" énekhangját, akkor is remekül teljesí­t. Olyan stí­lust talált ki és valósí­tott meg, amit senki nem tudott utánozni, a világ legegyedibb, legeredetibb énekese vált belőle. Sokan nem szeretik stí­lusát, de akik igen, azoknak Ő jelenti az éneklés csúcsát. Ha pedig a szöveg világ felől vizsgáljuk, akkor, elmondható, hogy az Abigail minden idők egyik legjobb koncept lemeze. Gyémánt Király fantáziája igencsak szárnyalt, amikor kitalálta az Abigail lemez sztoriját. A történet röviden: Egy fiatal pár, Miriam Natias és Jonathan Le'Fay 1845 nyarán beköltöznek egy régi kastélyba, amit Jonathan örökölt. A megérkezésükkor hét lovas figyelmezteti őket, hogy ne költözzenek be, mert a "18 kilenccé fog változni". Nem fogadják meg az eléggé "ködös" tanácsot, és beköltöznek az öreg, sötét és elhagyatott házba. Az első ott töltött éjszaka folyamán Jonathan találkozik báró La'Fey-el, a család szellemével , aki egy régen élt rokona. A szellem mutat neki egy koporsót, amiben a meg nem született gyermek, Abigél nyugszik. A szellem tudatja a férfival, hogy felesége magában hordozza Abigél szellemét, aki nem sokára újjá fog születni Megkéri a férfit, hogy ölje meg ezért feleségét, hogy Abigél nehogy meg tudjon születni Eközben a sztori visszaugrik az időben, és bemutatja, hogy mi történt annak idején a báróval. 1777 július07-n a báró megölte a feleségét, mielőtt megszületett volna Abigél, aki a sátán lánya. Következő nap kiderül, hogy Miriam valóban terhes, és innen a végzet egyre gyorsabban közeledik. Jonathan azt tervezi, hogy megöli Miriamot, ám éppen fordí­tva következik be. Miriam látszólag bátorí­tja a férfit , hogy véghez vigye az iszonyú tettet, ám a sátán sugallatára Miriam löki le a férfit a lépcsőről , majd megszüli Abigélt. Miriam belehal a szülésbe és Abigél egyedül marad a házban. A születés pillanatában a hét lovas újból megérkezik, hogy megakadályozza Abigél sátáni tervét. Nagy vonalakban ez a történet, és a dalszövegek ezt a történetet mesélik el. A Funeral cí­mű sejtelmes introval indul a lemez, igazán illik a sötét hangulatú történethez. A második tétel a lemezen az Arrival. Ez egy okosan megí­rt, ötletesen felépí­tett nóta, amiben a Denner-Larocque páros rögtön bizonyí­tja, hogy nem akárkik a szakmában. Szólóik és riffjeik önmagukért beszélnek. Ez a bravúros teljesí­tmény végig jelen van a lemezen. A következő dal egy igazán lendületes, gyors tétel a Mansion In Darkness. Mikkey Dee játéka bitang erős és pontos, kemény alapot ad a nótának, amiben Timi Hansen is méltó társa. King torkából rendszeresen előjönnek a gigászi magasságú sikolyok és a sejtelmes, fátyolosan magas hangon előadott dallamok. Talán ez az egyik legjobb King Diamond dal, ami valaha született. A negyedik tétel a The Family Ghost is tipikusan King Diamond-i alkotás, amiben King olyat produkál amitől még ma is futkos a hideg a hátamon. A dal nagy részében olyan magasan énekel, mint a Mount Everest, ám ebből a magasságból néha pokoli mélységű hörgésbe megy át. Páratlan teljesí­tmény. A dal maga egy headbangelésre alkalmas, erős középtempós alkotás, a már emlí­tett igencsak kitűnő gitárszólókkal. A The 7th Day of July 1777 egy lassú, akusztikus gitár bevezetővel indul, majd a nóta begyorsul, és elindul a henger. Feszes ritmus, szikár és kőkemény gitártémák dolgoznak az itt is a csillagok magasságában éneklő király alá. Elképesztő, hogy hogyan tud egy ember ilyen magas hangokat kiadni magából. Nem véletlen, hogy soha senki nem merte utánozni. Denner mágus szólója is emlí­tésre méltó, az Ő tehetsége sokkal nagyobb elismerést érdemelne, de ezzel sok másik gitáros is í­gy van. Az Omens cí­met viselő dal hordozza magán leginkább a Mercyful Fate örökséget. Ötletesen összerakott dal, ügyes ritmusképletek, ahogy ezt a számot hallgatom, önkéntelenül is mozgásba jönnek a végtagjaim. A The Possession cí­mű szerzeményben Mikkey Dee ismét nagyot üt, Diamond úgy játszik a hangokkal, ahogyan csak Ő tud, Denner-ék riffelnek és szólóznak kegyetlenül magas szinten, a dal nem csak egyszerűen egy nóta, hanem jóval több. Ezek a sok ritmusváltásos, komplexebb, változatos felépí­tésű nóták röpí­tették gigászi magasságokba a zenekart, no és persze az egyetlen és utánozhatatlan King Diamond-i hangok. A cí­madó dal egy keleties riffel indul, a riffből az előbb emlí­tett ötletes, helyenként szaggatott tempójú, másutt lendületesebb nóta bontakozik ki. Amit eddig még nem emlí­tettem, az az utánozhatatlan hangzás, amivel a gitárok szólnak. Ezer közül is felismerhetőek. A záró tétel egy másik legendás alkotás a csapatnak, ez pedig a hét és fél perces eposz, a Black Horsemen. Lassan, finoman indul a nóta, csodálatos akusztikus gitár hangokkal. Diamond sejtelmes beszédhangból vált át a szokásos fátyolos magas hangokra. A gitárok szépen szólnak a háttérben, majd a dal belelendül és egy igazi klasszikus heavy metal nótává alakul. Hasonlóan legendás alkotás ez, mint a Mansion In Darkness. Mit is kéne még elmondanom erről a lemezről? Számomra minden idők legjobb, legötletesebb koncept lemeze. Noha a sztori eléggé "beteges" (a Király fantáziáját ismerve ez nem meglepő), de a lemez ettől még maximálisan élvezhető. A gitárosok teljesí­tménye hibátlan, látszik, hogy Denner nem csak Shermann mesterrel karöltve tudott fantasztikus témákat alkotni, Larocque méltó társa volt. Mikkey Dee pedig a világ egyik legjobb heavy metal dobosa, ezen a lemezen olyat produkál, amire bármelyik dobos büszke lehetne. Az már csak egy szép álom számomra, hogy egyszer visszatér King Diamond mellé. És a mester! Lehet azon vitatkozni, hogy valaha is énekelt-e jobban, mint ezen a lemezen. Szerintem nem. Noha a későbbi King Diamond albumokon is magas szinten művelte azt az éneklést, amit megálmodott, de valahogy ezen a lemezen érzem azt, hogy igen ez a csúcs. Ha a Melissa és Dont Break The Oath lemezt emlegetjük klasszikusként és alapműként a Mercyful Fate-től, akkor egyértelmű, hogy az Abigail is része a heavy metal Pantheonnak. HATALMAS ALBUM!