A visszaszámlálás elkezdődött: Slayer, Anthrax – Papp László Budapest Sportaréna, 2019. 06. 11.

Sajnos manapság a rock és metal zene nagy öregei elérkezettnek érzik az időt arra, hogy még esetleg erejük teljében lezárják pályafutásukat. Persze az esetek legtöbbjében ez csak egy nagyon jól hangzó marketing duma, mint például a Scorpionsnál, akik ha jól számolom, már negyedszer fognak búcsúzkodni tőlünk, vagy a Judas Priest, akiket a „búcsúturné” keretein belül már háromszor sikerült elcsípnem idehaza. A bűvös „búcsú” szó használatának köszönhető talán az is, hogy a leglátogatottabb önálló Slayer-koncertnek lehettünk tanúi. Hatalmas embertömeg jelent meg az Arénában, az általam 8-9000-re tippelt létszám a karzatról letekintve elég impozáns látványt nyújtott. Valószínűleg többen is úgy érezték, ahogy én, hogy a Slayerék nem viccelnek. Tom Arayáék érzésem szerint teljesen komolyan gondolják. De ne szaladjunk ennyire előre, mert még előttünk állt egy másik legendás csapat, az Anthrax bulija is.

A Big Four másik tagja nem ritka vendég hazánkban. Annak ellenére, hogy igazán sohasem tudtak maguk mellé állítani, már vagy harmadjára láttam őket. Legutóbb ugyanitt, amikor az Iron Maiden előtt melegítettek.

Nekem ez a koncert most valamiért jobban tetszett annál, annak ellenére is, hogy a legendás feszességükből most nem sokat mutattak meg. Kicsit szét voltak esve, ami talán Charlie Benante kézproblémainak is köszönhető. A program felépítése is nagyon hasonlatos volt a legutóbbi alkalomhoz.

Most talán valamivel kövérebb idősávot kaptak, amit megpróbáltak izmosan kitölteni és a legismertebb dalaik közzé belecsempésztek egy-egy ritkábban játszott szerzeményt is (pl. Now It’s Dark vagy az A.I.R.). Persze mérget mertem volna venni rá, hogy az Indians fogja zárni a műsort, ami úgy is lett.

Bevallom őszintén, hogy az én olvasatomban nem tartoznak bele a Big Fourba, és most sem tudtam őket jóra hallgatni. Mindent megtettek, hogy elcsábítsanak, de ez most sem jött össze. Persze ez megint nem az ő hibájuk. Sokkal inkább az enyém, mert folyamatosan a főbandán járt az eszem, így nem tudtak magukkal ragadni.

Intro (The Number of the Beast) / Caught in a Mosh / Got the Time (Joe Jackson) / Madhouse / I Am the Law / Now It's Dark / Hymn 1 / In the End / A.I.R. / Antisocial (Trust) / Indians (with Cowboys from Hell outro)

Egy – a méretekhez viszonyított – gyors színpad le- és felszerelést követően bődületes erővel robbant be a Repentless és megkezdődött a visszaszámlálás. Szinte megállíthatatlanul és kíméletlenül ontották ránk az agresszív riffeket. Szusszanásnyi szünet nélkül kaptuk az arcunkba az első három dalt. Tom most sem vitte túlzásba a kommunikációt, csak a „Thank You”-k számát növelte meg néhánnyal. Ennek ellenére nem érzékenyültek el, a nevükhöz méltó és régen tapasztalt erővel facsarták ki a közönséget. Az utolsó csapást nagyon oda akarták tenni, hogy igazán emlékezetes maradjon.

Tom Araya nemcsak télapós szakállától szabadult meg, hanem jó néhány kilótól is, ráadásul fazonjához hasonlóan hangja is a fiatalkori önmagára emlékeztetett. Elementáris erővel zúdította ránk üvöltéseit. A marcona Kerry King sem okozott csalódást, védjegyszerű ringatózása mellett alaposan bejárta a színpad minden szegletét, feszesen és pontosan játszotta riffjeit. Gary Holt pedig talán a legmegfelelőbb ember, aki betölthette a Jeff Hanneman által hagyott űrt. Hiteles arc, aki a legnagyobb tisztelettel nyúl elődjének témáihoz. Valamivel halkabb volt, mint a főnök, de a lendület és az erő az ő játékából sem hiányzott. Néha olyan lelkesedéssel játszott, hogy azt éreztem, maximálisan ki akarja élvezni a hátralévő időt, amit még a világ egyik legjobb és legnagyobb thrash metal bandájában tölthet.

A színpadi show-t sem bízták a véletlenre. Nem spóroltak a tűzzel. Elképzelni sem tudom, hogy ez mennyire kibírhatatlan lehetett a színpadon, mert ahol én álltam, ott is iszonyú hőséget sugárzott egy pillanat alatt.

A programban vegyesen voltak minden korszak dalai. Én a második felét éreztem egyértelműen erősebbnek. Bevallom, a ’God Hates All’ lemez sosem tetszett, így az arról elhangzott dalok (Discipline, Payback) nekem üresjáratot jelentettek. Szívesebben fogadtam volna bármit a méltatlanul hanyagolt ’Christ Illusion’-ról. Üdítően hatott, amikor ráfordultak az első nagy korszak dalaira. Azon gondolkoztam, hogy létezik-e még rajtuk kívül zenekar, akik ennyire erős és magával ragadó nyitóriffeket és „breakdown”-okat tudnak összehozni, mint ami például a Seasons In The Abysst, a Raining Bloodot vagy a Dead Skin Masket is jellemzi. Arra jutottam, hogy nem, mert ilyen szinten az erőt és a mindent elárasztó gonoszságot csak ők tudják egybeolvasztani. A végére már csak az elmaradhatatlan Black Magic maradt. Majd a pengető- és a dobverődobálás.

Egy valóban korszakalkotó és sokunk életében meghatározó szerepet betöltő zenekar ért el az útja végére. Sokáig nem hittem el – vagy inkább nem akartam elhinni –, hogy ez meg fog történni, de az Angel of Death záró riffjei után, ahogyan Tom Araya percekig mozdulatlanul nézte az érte / értük rajongó tömeget, és felemelt fejjel, de kisiskolás módjára megszeppenve és elérzékenyülve még utoljára magába szippantotta a felé áradó szeretetet, megértettem, hogy ennek most itt valószínűleg tényleg vége. Majd ezek után még odasétált a mikrofonhoz és a „Miss you guys, good night, goodbye!” mondat után lesétált a színpadról.

Messze álltam, de ebből a távolságból is lehetett tapintani a szavaiból áradó őszinteséget. Elfáradt az úton, és ahogy a legnagyobbak, emelt fővel akart távozni. Mi rajongók pedig nem tehetünk mást, minthogy megköszönjük nekik az elmúlt közel negyven évet és azt a rengeteg dalt, riffet, ami örökre halhatatlanná és felejthetetlenné teszi őket! Örülök, hogy részese lehettem ennek az eseménynek.

Repentless / Evil Has No Boundaries / World Painted Blood / Postmortem / Hate Worldwide / War Ensemble / Gemini / Disciple / Mandatory Suicide / Chemical Warfare / Payback / Temptation / Born of Fire / Seasons in the Abyss / Hell Awaits / South of Heaven / Raining Blood / Black Magic / Dead Skin Mask / Angel of Death

szerző: Losonczi Péter
képek: TT
Köszönet a Live Nationnek!
További képek ITT