A Félisten leszállt közénk: John McLaughlin and the 4th Dimension – MoM Sport, 2019. 04. 20.

Hadd kezdjem egy személyes megjegyzéssel: épp ideje volt, hogy újra láthassam őt, ugyanis John McLaughlint eddig egyszer volt alkalmam elcsípni, az is harminckét évvel ezelőtt történt, amikor a Kisstadionban prezentált egy eszméletlen akusztikus koncertet a néhai Paco De Luciával közösen. Nehéz nem emlékezni arra a forró augusztusi estére 1987-ből.

Ez alkalommal nem került elő az akusztikus gitár, jazz rockot, vérbeli fúziós zenét hallhattunk, John McLaughlin receptje alapján. Misztikus, keleties, néha kicsit free, nem mondanám, hogy átlagos színvonalon. Ehhez még hozzájött McLaughlin kiváló kommunikációs képessége (külön köszöntötte a későn jövőket is), nyugalma, lelki békéje, amit már a kezdetektől megosztott hallgatóságával, és a közönség láthatóan már a kezdetektől teljesen rá is hangolódott a koncertre. Azt gondolom, erre szükség is volt, mert John McLaughlin zenéje a jazz rockon belül is a fajsúlyosabb kategóriába tartozik.

A színpadon viszont vibrált a levegő, már az elején. Miután részletesen bemutatta társait – Gary Husband - dob, billentyűsök (ő a Brexitből  jött – jegyezte meg fanyar angol humorral), Etienne M’Bappé - basszusgitár, Ranjit Barot - dob –, nosztalgikus témával kezdett, hiszen a Mahavishnu (Félisten) Orchestra Trilogy darabja csendült fel elsőként. Ez a tétel a legendás ’Between Nothingness and Eternity’ koncertalbumon hallható. Végre hallhattam élőben is ezt a remekművet, főleg a második felében azt az elképesztő virgát vártam. Hegedűs nem lévén a bandában, csak McLaughlin és Gary Husband tekert egy jó nagyot, az viszont megtette a hatását.

A Mahavishnu-darabok keretbe foglalták a bulit, hiszen az utolsó dal, a You Know, You Know a zenekar 1971-ben megjelent első albumán, az ’Inner Mounting Flame’-en hallható. Nem véletlen ez a szerkesztés, hiszen, McLaughlin pályafutásának a csúcsa az ezzel a szupergrouppal eltöltött időszak. Ami a koncert köztes szakaszát illeti, senki ne gondolja, hogy rosszabb lett volna a kezdetnél és a végnél. Jobbára újabb kori szerzemények hangzottak el, ha be akarom határolni az időszakot, 1990-nél régebbi témákat nem játszottak a Mahavishnu darabokat leszámítva. Új album nincs, a legutóbbi, a ’Black Light’ 2015-ben jelent meg, erről egy szerzemény csendült fel. Ezen kívül a kiváló tenorszaxofonos, Pharoah Sanders két kompozícióját hallottuk és egy emlékdalt a legendás indiai tablás, Allah Rakha szellemét idézve.

Bár John Maclaughlin koncertként hirdették meg az eseményt, távolról sem egy szóló jellegű fellépés volt, ugyanis négy egyenrangú zenészfenomén eszméletlen összjátékát figyelhettük. Ha valaki szereti a sok improvizációval tűzdelt, hosszú hangszerszólókkal tarkított koncerteket, ez a buli maximálisan kielégítette igényeit. A ritmusszekció mindkét tagja, Etienne M’Bappé és Ranjit Barot többször is egyéni szerepet kapott. Az előbbi egy vékony kesztyűben brummogtatta hangszerét, jobb kezén is mind a négy ujját használta a pengetéshez, közben folyamatosan a potmétereket tekerte basszusgitárján.

Az utóbbi nemcsak két dobütőjével, hanem hangjával is diktálta a ritmust, ha kellett. Amikor Gary Husband ráunt billentyűparkjára, odaült a másik dobszerkó mögé, és ugyanazt a szintet hozta, mind a Korg vagy a Nord billentyűs sorokon. No lám, nemcsak zenészfenomén, hanem még multi-instrumentalista is, és simán átjárása van a jazz és rock között, természetesen mindegyik műfajban bizonyított!

És persze ne feledkezzünk meg a koncert főhőséről, aki mosolyogva, nyugalommal pengette gitárját, hetvenhét évesen is elképesztő gyorsasággal, lazasággal rohangáltak ujjai a hat húron, legyen az jazz, blues, de még rockos elemeket is előcsalt tárházából. Két bluesos téma is előjött: a műsor derekán a New Blues Old Bruise és a ráadásban Gary Husband agyszüleménye, a Sulley, ebbe egy kis tribute blokk is belefért, Mclaughlin megidézte Jimi Hendrixet, (Foxy Lady) a Deep Purple-t (Smoke On The Water) és a Creamet (Sunshine Of Your Love) pár rövid taktus erejéig.

Etienne M’Bappé pedig Jaco Pastoriusra emlékezett, amikor basszusgitárján belekezdett a Weather Report örökzöldjébe, a Birdlandbe. McLaughlintől nem idegen a műfaj, hiszen fellépett Eric Clapton Crossroads fesztiválján is 2007-ben, és ha visszaemlékszünk a ’Friday Night In San Francisco’ albumra Al Di Meolával és Paco De Luciával, ő és Meola egy elképesztő bluestémát bontottak ki a Rózsaszín Párduc témából.

Nagyon szimpatikus volt számomra az a hozzáállás, hogy az egyéni hangszerszólók alkalmával senki nem ment le a színpadról, inkább oldalra vonultak, onnan figyelték egymás teljesítményét. Azt gondolom, ez a százperces produkció minőségben, intellektuálisan és spirituálisan is maximálisat nyújtott, nehéz lesz egy olyan koncertre elmenni ezután, ami ezt a szintet hozni tudja. Szóval, a Félisten leszállt közénk, és játszott. Köszönet érte.

Trilogy / Gaza City / Abbaji (For Alla Rakha) / Hijacked / New Blues Old Bruise / The Creator Has a Master Plan / Call and Answer / Light at the Edge of the World / Echoes From Then /// Sulley / You Know You Know

Szerző: Bigfoot
Képek: GetCloser Concerts / Kleb Attila
Köszönet a GetCloser Concerts-nek!