„Az emberek kiszagolják a hitelességet”: Interjú a Haken két tagjával

Mint ahogy nagy élmény volt pályája zenitjén megfigyelni egy fiatal és vibráló progresszív metalzenekart, ugyanakkora élmény volt leülni két jeles tagjukkal és kivesézni az elmúlt 10 év eseményeit és tapasztalatait. Ross Jennings énekes és Richard Henshall gitáros pedig örömmel állt rendelkezésünkre és igen beszédesek is voltak.

Hard Rock Magazin: Köszönjük szépen az interjú lehetőségét, és üdv újra Budapesten!

Ross Jennings: Szerintem nekünk kellene köszönetet mondani neked. (nevet)

Richard Henshall: Jó érzés ismét visszatérni ide. Különösen erre a különleges helyre.

HRM: Esetleg emlékeztek arra, hányszor játszottatok már itt?

R.H.: Ha jól emlékszem, először 9 éve jártunk Magyarországon, amikor a Pain of Salvationt kísértük el, aztán két évvel ezelőtt is jártunk már itt a hajón, már főzenekarként.

HRM: Jó érzés nagy főattrakcióként visszatérni, igaz?

R.H.: Abszolút, igen!

R.J.: Amennyiben a nagy alatt azt értjük, hogy azóta jó sokat híztunk.

HRM: Nem igazán erre gondoltam! (nevet) Vágjunk akkor bele! Néhány kollégám úgy gondolja a szerkesztőségben, hogy az a hangulati váltás, amit a ’Vector’ hozott zenétekben, igencsak arra emlékeztet, amikor a Dream Theater sokkolta rajongóit az igen nyersre sikeredett ’Train Of Thought’-tal. Mit gondoltok erről?

R.J.: Engem annyira nem lepett meg az a lemez. Mindig is metalbandaként tekintettem rájuk. Különösen miután láttuk őket a 'Six Degrees' turnén. Persze megértem, az azt megelőző lemezeik alapján tényleg kicsit éles váltás volt. Úgyhogy egy kicsit tudok kapcsolódni a párhuzamhoz, mi is már az első pillanattól úgy ültünk neki, hogy egy súlyosabb lemezt szeretnénk készíteni. Mi is heavy metal rajongókként nőttünk fel, és ez mindig fontos része volt hangzásunknak.

R.H.: Olyan zenekarokkal álltunk színpadra, mint a Soulfly, a Machine Head és a Fear Factory.

R.J.: Úgyhogy egy kicsit már unjuk is, hogy állandóan a Dream Theaterhez hasonlítgatnak minket. Persze amellett be kell látni, hogy sokat nyomott a latba Shattered Fortress-projektünk is. Így vagy úgy, de nagy hatással volt ránk az az időszak is.

R.H.: Igen, amikor új dalokat írsz, akkor mindig belekerülnek a régebbi élményeid, tapasztalataid, és az a fantasztikus év, amíg a Shattered Fortresst csináltuk, hatással volt ránk. Mondjuk úgy, hogy egy tudatalatti szinten.

R.J.: Hazudnánk, ha ezt letagadnánk.

R.H.: Persze, hatalmas Dream Theater rajongók vagyunk. Ők inspiráltak minket, hogy egyáltalán elindítsuk a zenekart, igazi hősök számunkra, úgyhogy egy évig a dalaikat játszani nagyszerű élmény volt.

HRM: Az egyik kollégám elárasztott Shattered Fortress-kérdésekkel, úgyhogy előbb-utóbb rátérünk majd arra is, ne aggódjatok! (nevet)

R.J.: Visszatérve a ’Vector’-ra, egyszerűen csak nem szerettük volna ugyanazt az albumot kétszer megírni.

HRM: Egy régebbi interjúban azt mondtátok, hogy a ’The Mountain’ a ’70-es éveket idézi meg, míg az ’Affinity’-re a ’80-as évek voltak hatással. Ezután a ’Vector’-nál már inkább filmes/könyves hatásokat emlegettetek, mint például a ’Száll a kakukk fészkére’, a ’Ragyogás’ vagy a ’Mechanikus narancs’. Mesélnétek kicsit ezekről az inspirációitokról? Hogyan kerültek képbe?

R.J.: A kiindulópont mindenképpen a Cockroach King című dalunk. Azt tekintettük konceptuális alapnak. Azóta már rengeteg hallgatónk összekötötte a pontokat és fedezte fel a nagyobb koncepciót, bár sok minden még mindig a sorok között rejtőzik. Úgy érzem, elsősorban Charlie-nak kellene erről beszélnie, a koncepció nagy részéért ő felelős.

R.H.: Itt van ez az óriási téma, a pszichoterápia. Már korábban is igyekeztük boncolgatni, de most ástuk bele magunkat igazán. Nehéz téma, hiszen sokkal nagyobb és átfogóbb annál, mint amit mi körül tudunk érni.

R.J.: A szövegeink tanulmányozása talán jobb mankót is tud adni, mint mi, itt ülve. Egyáltalán nem könnyen megfogható témákról van szó, mint például az ’Affinity’-n. Az biztos, hogy nagyon izgalmas volt összehozni őket.

HRM: Az új lemezt hallgatva kissé az az érzése az embernek, hogy a súlyosabb megközelítés háttérbe szorította azt a fajta színes, sok réteggel bíró, többszólamú vokálozást, amit megszokhattunk tőletek. Ross, milyen hatással volt ez rád?

R.J.: Elsősorban mindig a zenére reagálok. Sose hagyom, hogy az ének átvegye az alakító szerepet. Az ének is csak a kirakó egy része. Mindenképpen a zenéhez kell igazítani. Igyekeztem nem túlságosan megőrülni és nagyon nyakatekert dallamokat kitalálni, egyszerűen csak követtem a zenét. Ugyanakkor nem egyedül kreáltam meg a dallamaimat, sokkal inkább közös munka eredményei. Persze az én névjegyemet is viselik.

HRM: És ezt a módszert így el is tudtad fogadni?

R.J.: Persze, őszintén szólva az egyik legjobb munkámnak tartom a lemez éneksávjait.

R.H.: Egyáltalán nem egy csőlátású munkafolyamat volt, ha előjöttünk egy keményebb riffel, ami túl komplikált volt az éneknek, vettünk egy nagy levegőt, leálltunk. És aztán addig dobálóztunk oda-vissza ötletekkel, amíg nem találtunk ki valamit, amivel mind elégedettek voltunk. Ez a lemez talán a legkomplexebb alkotásunk. Természetesen voltak rajta nehezebb szülések.

HRM: Ha nem tévedek, az új lemezt Adam „Nolly” Getgood producerelte. Milyen volt vele dolgozni, lesz-e még vele együttműködés a jövőben?

R.H.: Nagyon elégedettek voltunk vele. Igazán alázatos srác, egyben a Periphery volt basszusgitárosa, de Devin Townsend-lemezen is segédkezett már, mint producer, és ő is Angliában lakik. Nagyon kedves srác, két lábbal a földön jár és rengeteg hasznos tanáccsal látott el minket. A dobsávok felvételénél is ott volt, már a legelső napon. A dobok felvételéről is rengeteget tud, még saját dobgépet is kreált, amit nemrég dobott piacra. A dobokra nagyon érzékeny volt, még a hangolásnál is segédkezett, hogy egy igazán különleges hangzás jöhessen létre. Mindez azért történhetett meg, mert nagyon közel lakott hozzánk, nagyjából 2 órányira, és ez óriási fegyvertény volt. Mindig volt lehetőségünk összedugni a fejünket vele, átbeszélni a legapróbb részleteket, még a gitárerősítőit is használhattuk.

R.J.: Ez nagy könnyebbség volt az előző lemezekhez képest, amiken Jens Bogren dolgozott, aki ugye Svédországban él. Vele mindig emailben tartottuk a kapcsolatot. Ehhez képest hatalmas előny volt olyannal dolgozni, aki itt lakik a szomszédban. Olyan részletekbe menően tudtunk vele egyeztetni a lemezről, hogy szinte már ő lett a hetedik tagja a zenekarnak.

R.H.: Egész biztos vagyok benne, hogy a jövőben is dolgozunk majd vele.

HRM: Ígéretesen hangzik! A régebbi anyagaitokra felvállaltan nagy hatással voltak a nagy öreg progresszív zenekarok, mint például a Yes, Genesis vagy például a Transatlantic. Míg az új lemez egy kicsit más irányt vett és sokkal karcosabb, fémesebb oldalt villant. Ma melyik megközelítés áll hozzátok közelebb?

R.J.: Nos, az én ízlésem elég hektikus. Rengeteg prog zenét hallgatok, természetesen a nagy öregeket is bírom. És ahogy már említettük, nagy metalrajongók is vagyunk. De emellett nagyon kedvelem a jazz zenét, a klasszikus zenét, de akár a rapet is.

R.H.: Tulajdonképpen ezért nagyszerű dolog rockzenét játszani, hiszen abba nagyon sok minden belefér, éppen amihez kedvünk van. Annyi fantasztikus hatás érheti az embert, és ezt mind bele tudod építeni a zenédbe.

R.J.: Mostanában például nagyon megtetszett nekünk a Red Giant 'Infinity' című dala. Persze, ez nem azt jelenti, hogy innentől kezdve beépítjük az elektro hip-hopot is a zenénkbe.

R.H.: Ahhoz dolgoznod kéne a rappeléseden. (nevet)

R.J.: Oké, félig viccelek, de nálunk ez valóban így működik. Annyi hatás, zenei benyomás ér minket, ezeket mind beleszőjük a zenénkbe. Elég nehéz kérdés. Mindent szeretünk! (nevet) Egyszerűen csak zenerajongók vagyunk, ennyi.

HRM: Mint mindannyian!

R.H.: Szerencsére a rajongóink is azok!

R.J.: A djent-szcéna most nagyon erős, erős a felhozatal, és imádjuk ezeket a zenekarokat, mint például az Animals as Leaders, a Karnivool, vagy a Tesseract. Nagyon élvezzük a zenéiket. Gondolom, ez hallatszik a mi dalainkon is.

HRM: Akkor most lépnénk az interjú Shattered Fortress szakaszába, ha nem bánjátok! Milyen érzés volt, amikor Mike Portnoy megkeresett titeket az ötlettel?

R.H.: Fantasztikus élmény volt és természetesen hatalmas megtiszteltetés. Az ő zenéjén nőttünk fel, a Dream Theatert is számtalanszor láttuk életünk során, úgyhogy az, hogy kvázi az egyik hősünk meghív, hogy játsszunk vele együtt... Hihetetlen élmény.

R.J.: Amikor az Egyesült Államokban turnéztunk, az egyik előzenekarunk a Next To None volt, ahol ugye a fia dobol. És végigkísért ő is minket a körúton. Innen az ismerettség. Aztán a turné utolsó koncertjén eljátszottuk a The Mirrort és felhívtuk a színpadra. Már a turné vége volt, nagyon oldottak voltunk. Jól éreztük magunkat. És hát természetesen aztán együtt játszani vele a Shattered Fortress műsort, azt is nehéz szavakba önteni. Úgy nőttünk fel, hogy a zenekara volt az egyik első számú inspirációnk.

R.H.: Tulajdonképpen rengeteget profitáltunk az egészből mi is. Mike attitűdjéből, a legapróbb részletekre kiterjedő figyelméből ragadt ránk is. Imádtam, hogy még arra is odafigyelt, ahogy az emberek belépnek a terembe, már háttérzeneként is bootleg anyagok és ritkaságok szóltak. A merch pult is tele volt egy rakás különlegességgel, dolgokkal, ami a Dream Theater történetéhez köthetőek, a háttérvásznon is folyamatosan ment a vetítés képekkel a múltból. Ezt a fajta odafigyelést igyekeztünk minél jobban eltanulni tőle. Éreztük, hogy nekünk is több energiát kell fektessünk saját világunk felépítésébe, és ennek már láthatóak lesznek a jelei ezen a turnén.

R.J.: Az biztos, hogy nem vettük könnyelműen a dolgot.

HRM: Mennyi időtök volt felkészülni ezekre a koncertekre?

R.H.: Talán egy évünk, ha jól emlékszem.

R.J.: Először azt hiszem, a Cruise to the Edge-en léptünk fel.

R.H.: Igen, de előtte egy évvel már beszélt velünk róla. Rengeteget gyakoroltunk! A zenét megtanulni az egy dolog, bár hozzáteszem, hogy nagyon nehéz dalokról van szó. Viszont egy olyan szintre felfejleszteni, hogy nyugodtan, görcsök nélkül színpadra tudsz vele állni és olyan szinten játszani, hogy ne kelljen aggódnod, ez rengeteg ismétlésbe és gyakorlásba tellett. Személy szerint nekem benne van egy évem. Újra és újra átjátszani mindent.

R.J.: Én egy kicsit késve végeztem el a házifeladatot. (nevet) A This Dying Soul rappelős része beletelt némi időmbe.

HRM: Ezeket leszámítva azért nem ütköztetek semmi komolyabb technikai nehézségbe, igaz?

R.H.: Igen, ahhoz képest szerintem elég jó munkát végeztünk! Visszatekintve, nem volt egyetlen rossz koncertünk sem.

HRM: Kifejezetten a felkészülési időszakra gondoltam.

R.H.: Nem, teljesen simán ment minden. Jó, hogy sok időnk volt rá. Senki nem hajtott minket.

HRM: Különlegesség volt, hogy háromgitáros felállással csináltátok meg a bulikat. Eric Gillette hogyan passzolt a zenekarba?

R.H.: Eric lenyűgöző gitáros, ráadásul nem csak gitáron fantasztikus.

R.J.: Hangbeállás közben simán odapattan a dobok mögé és elkezd játszani.

R.H.: Nagyszerű zenész és a műsor nagy részében a szólógitár részt vitte. Charlie és én csináltuk a ritmusgitárokat. Eric remek munkát végzett. Tulajdonképp az egész egy ünnep volt. Ünnepeltük a zenét, amit imádunk. Nagyon jól rezonáltunk a közönséggel is, az egész csodás volt.

HRM: Szóval hárman voltatok olyan dalokra, amiket John Petrucci egyedül játszott fel. A gitáros többlet miatt kellett újrahangszerelni dalokat?

R.H.: Kevesen veszik észre, de tulajdonképpen egy csomó dal eredeti verziójában is van vagy 3 gitársáv. Például a The Glass Prisonben van egy mélyre hangolt gitár, ami a riffet játssza, ez meg van duplázva és afölött még van egy dallam is, ami a billentyűt duplázza. Ez gyakran előfordul a zenéjükben. Mi csak annyit tettünk, hogy szétválasztottuk a gitársávokat háromfelé és így adtuk elő élőben. A trükkösebb tekeréseknél, mint például a This Dying Soul vége, pedig fogtuk a gitárszólamot, szétszedtük háromfelé és mindenki eljátszott belőle egy-egy szeletet. A műsor egyéb részeiben pedig egyszerűen csak megháromszoroztuk a gitárt. A három hangszer együtt egy masszív megszólalásra adott lehetőséget.

HRM: Ross neked kellett-e bármilyen módon megváltoztatni LaBrie énektémáit, hogy passzoljon a te stílusodhoz?

R.J.: Az igazi próbatétel a The Mirror volt. Abban a dalban egy nagyon érces hangszínt kellett hozni, ami nekem kihívásnak bizonyult. Általában nem éneklek ilyen stílusban. Azt sokat kellett gyakorolni. A többi dal igazából nagyon kényelmesen ment, mivel hangmagasságban mind illett hozzám. Rengeteget énekeltem régebben Dream Theater-lemezekre.

HRM: Akkor mire jött a lehetőség, te már készen is álltál, nem?

R.J.: Na jó, azért a szövegeket fel kellett frissítenem, de igen, a hangmagasság és a hangszín valóban már ott volt. Azt hiszem, Mike ezt meg is hallotta, ahogy hallgatott minket. Valószínűleg ez volt az egyik oka, hogy minket választott.

HRM: Valóban szépen illeszkedett a hangod abba a közegbe.

R.J.: Igen, és úgy érzem, sikerült is igazságot szolgáltatni a daloknak. Rajongóként nem is vágyhatnék másra. Persze, sose fogok úgy szólni, mint James, de ezt már elfogadtam.

HRM: A Haken már nagyon sok mindenen túl van, nemrég múltatok el 10 évesek. Kicsit hátratekintve, van-e valamilyen korszakotok, ahova szívesen visszatérnétek?

R.H.: Nagyjából ezt csináltuk a ’Restoration’ EP-n. Régi demókat dolgoztunk át és vettünk fel újra. Egészen pontosan hármat. Kicsit megfűszereztük azzal, amik ma vagyunk.

R.J.: Sokan kérdeznek engem, mikor csinálunk egy ResTWOrationt. (nevet) Persze vannak még demók, amiket átdolgozhatnánk, de ezt félretéve nem nagyon szeretek hátrafelé tekingetni. Nem szeretünk rágódni a múlton. Nem hiszem, hogy még egyszer elkészítünk egy ’Aquarius’-t.

HRM: Hogyan írnátok le a Haken zenéjének fejlődését?

R.H.: Húha, ez nehéz.

R.J.: Hát, az biztos, hogy szépen lassan sokkal dalorientáltabbak lettünk. Kevesebb a tekerés. Persze nem tűnt el teljesen, ott van, de redukálva lett. Sokkal fókuszáltabb lett a zenénk.

R.H.: Sokkal áramvonalasabbak lettünk. Kevés olyan szekció van a dalokban, ami nem tartozik oda, igyekszünk hatékonyabbak, érthetőbbek és döngölősebbek lenni.

R.J.: Igen, mostanában már inkább az erős refrénekről és a brutális riffekről igyekszünk szólni. Ez a két dolog nagyon fontos.

R.H.: Persze emellett arra is odafigyelünk, hogy a dalokon belül ne legyünk túl önismétlőek. Ha például van egy verze, ami ismétlődik, akkor a második legyen hasonló, de mégis egyfajta variációja az elsőnek. Így folyamatosan izgalmasak tudunk maradni, ez leginkább a rövid daloknál működik nagyon jól. 

HRM: Relatíve fiatal bandaként mi a véleményetek a jelenlegi zeneiparról? Hogyan tudnak ma a víz felett maradni a zenekarok?

R.H.: Elég trükkös a dolog.

R.J.: Pénzügyi értelemben például elkezdtünk VIP csomagokat árulni, ami lehetővé tette, hogy olyan helyekre is ellátogassunk, ahol eddig nem voltunk. Ez például egy eleme a stratégiánknak. Zenei értelemben pedig fontos, hogy folyamatosan frissek és meglepőek maradjunk. Sok zenekarnak ez nagyon nehéz. Az internet hatalmas kaput nyitott a zenére is.

R.H.: Valamint a kapcsolatokat is meg kell említeni. Ha sokat turnézol, rengeteg kapcsolatot tudsz kiépíteni más zenekarokkal, akik aztán meg is hívhatnak magukkal játszani. Igen, fontos a frissesség is, de még így is nehéz.

R.J.: Például ott van a Bent Knee, az egyik nyitózenekarunk. Imádjuk a zenéjüket és mind fantasztikusan képzettek, a Berklee-re jártak Bostonban. Persze a kiadónk is közös, de örülünk, hogy eljöttek velünk.

R.H.: Ők is egy friss megközelítést képviselnek, amire mi is törekszünk. Még egyszer: a frissesség nagyon fontos. De ugyanilyen fontos az is, hogy élvezd, amit csinálsz.

R.J.: Az emberek kiszagolják a hitelességet.

készítette: Wardrum
képek: Török Hajni
Köszönet az InsideOut Musicnak!