Inglorious: Ride To Nowhere

írta Lacc | 2019.02.15.

Megjelenés: 2019

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.inglorious.com

Stílus: hard rock/heavy metal

Származás: Nagy-Britannia

Dalcímek

Értékelés

Az új évezred nosztalgiavonata már egy ideje utolérte a rock- és metalszínteret, elég ha belegondolunk abba, hányan kanyarodtak vissza a műfaj gyökereihez (Pain Of Salvation esetében a ’Road Salt’-éra, vagy az utóbbi Opeth-korongok), vagy hogy hány új zenekar bukkant fel, akik egyértelműen a régi megfogalmazásokat vették alapul, mindezt persze úgy, hogy mégis az újdonság erejével hassanak. Ilyen új együttes pl. a Ghost is, akik szélvész sebességgel váltak interneten terjeszkedő rejtélyes bandából stadionokat megtöltő szuperproduktummá. Valami van a levegőben, igény született a „régi érzésekre”, ami egyelőre a könnyűzenei paletta undergroundabb részében mutatható ki ennyire nyilvánvalóan, és ezt a hullámot lovagolja meg a brit Inglorious is, Nathan James énekessel a főszerepben.

Ugyan ők még nem tudnak megtölteni stadionokat, de a klasszikus hard rock műfajban utazó fiatal zenekar minimum olyan fogós dalokat ír, mint a legnagyobb előadók írtak a klasszikus hard rock aranykorában, ezzel abszolút kiemelkedve a velük egyszerre felbukkanó, hasonló gondolkodású fiatal zenekarok közül. Kérdés, hogy pusztán mindez elég-e egy zenekarnak, hogy teret hódítson magának a színtéren, mea culpa, betörjön a mainstreambe? Illetve: tud-e eléggé egyedi lenni egy ilyen zenekar ahhoz, hogy ne minduntalan csak hasonlítgassák a régi nagy nevekhez? Egyáltalán érdemes-e hasonlítgatni őket, ha eleve a nosztalgiafaktor a lényeg?

Nathan régebben a Trans-Siberian Orchestra ill. a Scorpions-gitáros Uli Jon Roth szárnyai alatt tündökölt, illetve olyan TV-show-kban vált ismertté a brit közönség előtt, mint a ’The Voice’ vagy a ’12 Superstars’. A 2014-ben startoló Inglorious zenekar – az énekes hírnevének hála – szinte azonnal lemezszerződést kapott, ugyanakkor azóta minden egyes albummal folyamatosan növekedett rajongótábora, ami megmutatja azt is, hogy Nathan ismertsége pusztán egy nagyon fontos kezdőlöketet jelentett a csapatnak. Későbbi sikereik a dalok minőségének és a folyamatosan fejlődő színpadi teljesítménynek köszönhetők.

Az ’Inglorious’ (2016) és az ’Inglorious II’ (2017) albumok megalapozták a csapat hangzását, nagy kérdés volt, hogy mennyire válnak önismétlővé a harmadik albummal. A jó hír az, hogy a ’Ride To Nowhere’-rel egészen a '90-es évek grunge- és progresszív rock zenei hatásait is sikerült szervesen magukba építeniük.

Kevin Shirley producer remek munkát végzett, az egész album nagyon harapósan szól, éppen úgy, ahogyan szólnia kell egy modern rock albumnak. Colin Parkinson basszusjátéka végig domináns szerepben van, ami nem véletlen, hiszen ő volt az egyik fő dalszerző a csapatban. Azonban pár hónappal a jelen anyag megjelenése előtt, Andreas Z Eriksson és Drew Lowe gitárosokkal egyetemben lelécelt az énekes és Phil Beaver dobos mellől. Itt egyébként joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi lesz ezután az Ingloriousszal, amikor ismét albumot kell csinálnia? De ne szaladjunk előre ennyire! Eriksson stílusos szólói és Lowe riffötletei remekül kiegészítik a csapatmunkával elkészített új anyagot, Beaver dobolása pedig ezúttal is az elvárható módon ízléses és energikus.

Ám amitől igazán szembeötlően jó a ’Ride To Nowhere’ – a már említett bika-hangzás mellett –, az mindenképpen Nathan James teljesítménye. Végre azt hallom, hogy már nem csak azok a kötelező csúcspontok vannak meg minden dalban, ahol a hangi adottságait villogtatja. Ami azt illeti, az új albumhoz írt szövegei az első kettőhöz képest sokkal személyesebbek és szélesebb tematikai skálán mozognak, így nem csoda, hogy ennek megfelelően változatosabbak és inspirációval telítettebbek az énektémái.

Nehéz kiemelni pusztán néhány dalt a lemezről, szinte mindegyikük tartalmaz a hallgató számára emlékezetes pillanatokat. Mindjárt az első tétel, a Where Are You Now nagyon erősen kezd. Ez egy tipikus Inglorious-nóta a maga dúr- és moll dallamvariációival. A dalhoz klip is készült, és valószínűleg nagyon hamar a közönség kedvencévé fog válni húzós középtempójával. A röfögő basszusgitárszólam fölött szállingózó énekdallam megtévesztő, ugyanis az ember az album talán legfogósabb és egyik legkeményebb gitárriffjével hamarosan belezuhan a mindent elsöprő erejű refrénbe.

Fogós refrénekben, riffekben természetesen ezután sem fogunk hiányt szenvedni, egyetlen dal létjogosultsága sem megkérdőjelezhető, egyértelműen továbbra is az a cél lebegett Nathan előtt, hogy a lehető legjobb nóták szülessenek. Ilyen a szólógitáros modernebb hangvételével gazdagított, egyébként a Europe aranykorát idéző Tomorrow is, aminek refrénjét egész nap tudnám dúdolni. Nyilván vannak kevésbé működő tételek is az albumon, de könnyen meglehet, hogy csak azért érzem így, mert azok pont olyanok előtt vagy után vannak, amelyek mellett eltörpülnek némileg. Ilyen kevésbé jó dal a Queen című szerzemény (Nathan édesanyjáról szól), vagy a Time To Go, ez utóbbi refrénje annyira tipikusan klasszikus Skid Row- és Twisted Sisters-féle együtténeklősre sikerült, hogy egy picit fel is vagyok háborodva, mert bár szeretem a fenti zenekarok ilyen dalait, azért mégsem akarok 2019-ben is ilyet hallani, nosztalgiafaktor ide vagy oda.

Az I Don’t Know You refrénjében akkora Show Must Go On-nyúlás van, hogy én a helyükben belesápadnék, ennek ellenére annyira jól meg van írva ez a dal is a bluesos verzéjével, Nathan személyes hangvételű szövegével és bravúros énekdallamaival, hogy abszolút egyik csúcsalkotása az albumnak. A While She Sleeps, Ride To Nowhere, Glory Days hármasa zárja a korongot, mindegyik 10/10-es dal. Ha három tétellel kéne bemutatni, hogy mit jelent ma az Inglorious, ezek tökéletes választások lennének. Míg a While She Sleeps bulizós hangvétele valójában nagyon szomorú szöveggel párosul, addig a címadó dal egyértelműen sötét, és szerintem egyben az Inglorious eddigi csúcsteljesítményének számít. A valamelyik gitáros által írt főriff akármelyik Fates Warning anyagon elférne, Nathan énekdallamai pedig néhol az ős-Sabbath korszakot juttatják eszembe.

A teljesen akusztikus Glory Days pedig a valaha megírt legszemélyesebb Inglorious-dal, Nathan James hangján érezni, hogy a könnyeivel küszködik a sorok éneklése közben. Egyszerűen csodálatos, és tökéletes befejezése az albumnak.

És most tegyünk említést arról, ami az utóbbi időben egy kicsit árnyalja a zenekar körüli véleményeket, konkrétan Nathan James személye érintett ebben. Pár hónapja a kilépő tagok ellen meglehetősen nagyképűen rohant ki Nathan egy azóta már letörölt, majd valaki által újra feltöltött (és meglehetősen összevágott) videóban, amivel rengeteg rajongót maga ellen haragított. Utána kért is sűrűn bocsánatot a zenekartagoktól és a rajongóktól, ami még hülyébben sült el. Sokan kétségbe vonták ezután az Inglorious további karrierjét, ám ez részben Nathan viselkedése miatti reakcióként értelmezhető. Való igaz, ha egy ilyen albumot összehozó brigádból a társaság 3/5-e lelép, aggodalomra adhat okot, pláne, hogy közülük egy-kettő sok szempontból közreműködött a zenekarban.

Ám ha hihetünk Nathanéknek és az eddigi koncertbeszámolóknak, aggodalomra egyelőre semmi ok, az új tagok (Danny Dela Cruz – szólógitár; Dan Stevens – ritmusgitár; Vinnie Colla – basszusgitár) tökéletesen vissza tudják adni a dalokat élőben, ráadásul mindegyikük jó énekes, így a közönség élőben tapasztalhatja meg az albumokon is hallható többszólamú énektémákat. Remélhetőleg ugyanannyira bevállnak majd dalszerzés terén is, és akkor minden bizonnyal egy újabb érdekes Inglorious-anyag fog születni. Egyelőre azonban van mit szeretgetni ezen is, és remélhetőleg a megújult Inglorious élőben is bemutatja ezeket a gyöngyszemeket a magyar közönségnek is.

Pontszám: 9