Felszállásra kész!: The Night Flight Orchestra – A38 Hajó, Budapest, 2018. 12. 11.

Bevallom, hogy a közelmúltig nem voltam tisztában a The Night Flight Orchestra jelenséggel, egészen addig, míg egy cimbora fel nem hívta rájuk a figyelmemet. Az első pár nóta meghallgatása után persze nagyot néztem, hogy ez a svéd formáció valójában olyan zenekarok tagjaiból verbuválódott, mint a Soilwork és az Arch Enemy, úgy, hogy a ’70-es, ’80-as évek klasszikus arénarockját idézik meg. És nemcsak megidézik, hanem rendesen rá is adják a turbó fokozatot.

A csapatnak idén jelent meg a negyedik albuma, és eddig úgy tűnt, hogy a TNFO csak Björn Strid mellékprojektje lesz, amikor épp ráun a Soilworkre. Ez lehet, hogy így is volt, de a 2018-as ’Sometimes The World Ain’t Enough’-fal érzésem szerint a csapat szintet lépett. Az új album bődületes slágerkavalkáddal kápráztatta el a hallgatóságot, bitangerős anyag, ami szinte elejétől a végéig konstansan fenntartotta a figyelmünket, és valóban visszarepített egy olyan korba, amikor még a rockzenének nagyobb hatása volt a mainstream kultúrára.

Kiváló hangzás, gyönyörű vokálok jellemezték a csapat teljes történetét, és az új anyag ezt valósággal csúcsra járatta. Számomra a kérdés az volt, mielőtt beléptem az A38 Hajó ajtaján, hogy élőben is vissza tudja-e adni ezt a hangulatot a svéd banda. Nem árulok zsákbamacskát: teljes sikerrel hajtották végre a feladatot.

Arra a kérdésre, hogy a színpadkép designja miért épp az utasszállító repülőgépekre esett, máig nem tudom a választ, de remekül működött Björn kapitány, a két vokalista stewardess, a pezsgőspoharak és a repülőgépes telefonok egyvelege. A teljes színpadot elárasztották a hangszerek és az előadók, legelől a Strid-Andersson-D’Angelo trio foglalt helyet, akik rendesen csinálták a hangulatot, míg a vokálszekció egyenruhában, légiesen laza táncot lejtett.

Nekem azért a TNFO albumait meghallgatva mindig volt egy olyan érzésem, hogy hosszú távon meglehetősen homogénné válik a zenéjük, azonban ez az érzés a koncerten nem fogott el, kb. bármilyen számmal állt elő a csapat, az energikus  előadásmódnak köszönhetően végig fenn tudták tartani a bulihangulatot. Az egész színpadról áradt egyfajta jó kedély és lazaság, aminek annyi volt az üzenete, hogy hallgasd a zenét, érezd jól magad, táncolj!

Mondjuk a közönségnél ez nem mindig működött, ugyanis a koncert első felében szinte csak felszólításra tapsoltak, nagyrészt könnyed bólogatással reagáltak a hallottakra, ami Björnt láthatólag zavarta, és próbálta a kissé passzív publikumból a maximumot kihozni. A Midnight Flyer kezdte beindítani a végtagokat is, lévén a csapat legnagyobb slágere, de a folytatásban nagyrészt maradt a nyakmozgás, itt-ott azért nyomokban felfedezhető volt a táncikálás is. Az új album talán legtempósabb tétele, a Can’t be that Bad és a végjáték viszont rendesen felpörgette a közönséget,  a West Ruth Ave-n Björn beindította a vonatozást, amibe a közönség tagjai széles mosollyal az arcukon szálltak be.

A színpadon a legnagyobb arc egyértelműen Sebastian Forslund volt, aki kalapban és napszemüvegben, rezzenéstelen arccal nyomta végig a teljes bulit, olyan komikus fejet vágva a kongák és a gitárja mögött, mintha egy 'Az Eltűnt Idő Nyomában' felolvasó estet kellene végigszenvednie. Hatalmas figura. Ezzel a poénos viselkedéssel egy teljesen groteszk színt vitt a színpadképbe.

Összességében az év egyik legjobb bulijának gondolom ezt a kedd esti TNFO-koncertet, mert a svéd csapat olyan lelkesedéssel és profizmussal állt színpadra, ami tanítani való. A közönség kissé passzív volta sem szegte a kedvemet, és kijelenthető, hogy a Björn Strid vezette gárda élőben annyira szuggesztív zenét játszik, amibe a hibái ellenére is simán bele tudsz feledkezni (habár technikai malőr volt, mivel a szinti simán elnyomta a gitárokat). A TNFO egy olyan bulit nyomott, amit bárhol, bármikor még úgy is végig lehetne hallgatni, ha egyetlen nótájukat sem ismernénk, annyira slágeres, művészi és katartikus, amit művelnek.

Sometimes the World Ain't Enough / Living for the Nighttime / Speedwagon / Midnight Flyer / Turn to Miami / Star of Rio / Gemini / Something Mysterious / Josephine / Paralyzed / Can't Be That Bad / 1998 /// This Time / Lovers in the Rain / West Ruth Ave

Szöveg: Adamwarlock
képek és videó: Savafan
Köszönet a Hammer Concertsnek!
További képek ITT