Disturbed: Evolution

írta Adamwarlock | 2018.12.01.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Reprise/Warner Bros.

Weblap: http://www.disturbed1.com

Stílus: hard rock, heavy metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A Disturbed 2018-as lemezén – címének megfelelően – valóban egy evolúciós mérföldkőhöz értünk. A csapat a népszerűsége csúcsán van: 12 millió eladott lemez, Billboard-helyezések, headliner státusz, tehát minden, ami egy top bandának kijár. Valahol ez a jelenség érthető, hiszen zenéjük dinamikus, a hangzás kemény és modern, stílusuk kielégítő lehet a nu metal és a klasszikus rock rajongói számára egyaránt, David Draiman, azaz becenevén „Mad Davey” pedig egy energikus frontember, akit bárhol és bármikor felismerhető, karakteres hanngal áldott meg a rockzene istene. Talán kicsikét túlságosan is patikamérlegen lett kimérve ez a recept...

2018 vége felé megkaptuk tőlük az ’Evolution’-t, és már első hallásra kijelenthetjük, hogy egy ereje teljében lévő, magabiztos együttes képe ötlik elénk. A kemény, dögös groove-okon alapuló darabok bármelyik Disturbed-koncerten megállják a helyüket. A hangzás kristálytiszta, a riffek fogósak, az egész felvételen hallatszik, hogy a szó legjobb értelmében profi: mind a keverés, mind a dalszerzés. A csapat ugyan megtartotta saját stílusjegyeit ezekben a zúzósabb tételekben, így akár már az első Disturbed-album büszkeségei is lehetnének, de 2018-ra mind a stílusuk, mind a hangzásuk sokkal letisztultabb, érettebb lett.

Ami viszont nem igazán működik, azok a lassú vagy akusztikus tételek erőteljes jelenléte. Én teljesen fölöslegesnek éreztem őket (max B-oldalra valók), és úgy látom, hogy ez egyételműen a kommercializálódás jele a csapatban. Ez a szín tiszta marketing, hiszen valamelyik okos kitalálta, hogy bár egy metalbandáról van szó, mégiscsak a Simon and Garfunkel-feldolgozással robbantottak óriásit a közelmúltban, úgyhogy nyomjuk fel olyan tételeket a lemezre, mint a teljesen karaktertelen A Reason To Flight, a Hold On To Memories, ami talán még a Nickelbacknek is ciki lenne mára a dagályos dalszövegével, vagy az Already Gone, ami lényegileg egy While My Guitar Gently Wheeps nyúlás.

Én úgy érzem, hogy ez a szemlélet kifejezetten kártékony a csapat számára, mert leraknak olyan kiváló, erős dalokat, mint az Are You Ready, a No More vagy a The Best Ones Lie, cserébe pedig muszáj öles nyelvcsapásokat tenni a piac valagába is. Visszatérve arra a bizonyos feldolgozásra, aminek egy Myles Kennedyvel rögzített élő verzióját bónuszként ide is felpakolták: szerintem borzalmas. Számomra csak meghozza a kedvet, hogy az eredetit hallgassam, aminek tökéletes atmoszférája volt a szinte suttogásba hajló énekduettel, erre a Disturbed csinált belőle egy power balladát, és így éppen csak a lényegét veszítette el a dal. Ráadásul a Sound of Silence pont nem egy olyan darab, amit van értelme feldolgozni, mert annyira tökéletes szám, hogy érvényeset vagy újat nem lehet belevinni az újrakomponálásba, pláne, ha torokból végigordítom. Igazából arra volt jó, hogy 2015-ben a Z-generáció is ráébredt, hogy jé, volt egy ilyen dal is. Bónusz ide vagy oda, jól jelképezi ez a feldolgozás, hogy bizony a Disturbed megérezte a pénz szagát, és bár kétségtelenül remekelnek a keményebb tételekben, a lemez felét simán fel kellett volna pakolni egy akusztikus szólólemezre, és inkább írni még három fogós tételt.

Pontszám: 6.5