Extrém zenébe ágyazott gondolatok: Ihsahn, Ne Obliviscaris, Astrosaur – A38 Hajó, 2018. 11. 11.

Egy különleges összeállítású turné érte el hazánkat ezen a novemberi vasárnapon. Három olyan banda érkezett el hozzánk, akik egészen különleges oldalról közelítik meg az extrém zenét. Nem slágergyáros előadókról van szó, hanem olyanokról, akik új utakat keresnek, és nem szégyellnek ezért elmenni az emészthetőség végső határáig sem.

Az Ihsahn név (azaz Vegard Sverre Tveitan) egy legendát takar, aki az Emperorral már vastagon letette névjegyét az extrém metalban. Az ezen név alatt megjelent albumaival kivívta magának a tiszteletet és elismerést, melyet a szólóprodukciói magas minőségével csak tovább növelt. Hősünk úgy érezte, hogy az Emperorral elment a falig, és azért kezdett saját nevén alkotni, hogy ne kelljen semmilyen skatulyába zárnia magát, és teljesen szabadon alkothasson mindenféle megfelelési kényszer nélkül. Ehhez az elvhez azóta is tartja magát, nincs két egyforma albuma, és mindegyik művén van valami újdonság. Az idén megjelent ’Ámr’ valamivel befogadhatóbb, mint elődei, de ez sem egy könnyed muzsika, sok türelmet és odafigyelést igényel. Nem tagadom, vannak művei, amik nem győztek meg igazán, talán azért, mert nem adtam neki elég esélyt, vagy nem a megfelelő hangulatban kapott el, de a koncertet ennek ellenére is kötelezőnek éreztem, mert ritka alkalom az ilyen, mikor egy Ihsahnhoz fogható nagyság lépi át kis hazánk határát.

Korán érkeztem, mert mindenképpen látni akartam az Astrosaurt is. Nem sokat teketóriáztak a fiúk. Felsétáltak, felvették hangszereiket és bele is csaptak a lecsóba. Az oslói srácok magukat progresszív / experimentális rockként aposztrofálják, ami nagyjából helytálló is. Az instrumentális trió zenéje mindenféle klisét nélkülözött. Hol súlyosabb, hol leszállósabb témák váltakoztak teljes könnyedséggel anélkül, hogy ezek az éles hangulati váltások zavaróak lettek volna. Ha hasonlítani akarnám őket valamihez, akkor talán a Leproushoz lehetne. Rövid idejük alatt különleges zenei élményt adtak. A hangzás pedig bombasztikus volt, nem találtam szavakat rá. Aki nyitott az instrumentális és agyas muzsikákra, az nem fog csalódni a bandában.

Necronauts / Space Maountain / Pyramid Song

Rövid átszerelés után következett a Ne Obliviscaris. Az ő zenéjük is hasonlóan agyament, sokszor a teljes káoszba rángatják a hallgatót, majd egy könnyed progresszív elszállást követően visszavezetik a valóságba. Borult dallamvilágukat eszementen éteri hegedűszólamokkal díszítik, melyek igazán különlegessé teszik zenei masszájukat. Ahhoz, hogy mindez élvezhető és kerek legyen valamennyire, feltétlenül szükségesek a hangszerüket mélyen ismerő muzsikusok, akikből természetesen itt nincs hiány. Főként az új basszusgitáros, Martino Garattoni kápráztatott el játékával. Szemmel is nehéz volt követni, amit művelt a hangszeren. De igazából ez mindenkiről elmondható a bandában. A koncert színvonalából csak a kissé érthetetlen hangzás vett el, túlságosan fülelnem kellett a témákra, még annak ellenére is, hogy nem voltak a dalok ismeretlenek. Ami még negatívumként fogalmazódott meg bennem az, hogy az extrém énektémákért felelős Xenoyr kissé túljátszotta a szerepét. Úgy éreztem, mintha kilógna a bandából. A sötét és vészjósló zenei alap ellenére mindenki mosolygott és heccelte egymást a színpadon, míg ő fagyos szentként hozta a black metaltól elvárt sötétség hercegéhez illő sémákat. Sajnos a hangja is alul volt keverve, nem nagyon hallatszott, így teljesen értelmét vesztette a jelenléte.

Mindezek ellenére élveztem bő egyórás műsorukat, amelybe a tavaly megjelent ’Urn’ album négy dala mellé két korábbi dal fért be. Örültem, hogy elhangzott a ’Citadel’ számomra legkedvesebb dala, a Devour Me, Colossus Part I: Blackholes. Ezzel a nyitánnyal előrevetítették, hogy mire számíthat a gyanútlan hallgató. A hegedűszólótól a közepén mindig eláll a lélegzetem. A NeO-pólók számából pedig arra lehetett következtetni, hogy a közönség nagy része miattuk is érkezett. Megkapták tehát a nekik járó figyelmet, amit egy felejthetetlen koncerttel háláltak meg.

Devour Me, Colossus Part I: Blackholes / Intra Venus / Liberta Part I: Saturnine Spheres / Urn Part I: And Within the Void We Are Breathless / Urn Part II: As Embers Dance in Our Eyes / And Plague Flowers the Kaleidoscope

Ezután van még feljebb? Igen. Ugyanis következett Ihsahn, hogy végleg megsemmisítve érezzük magunkat. Vegard különleges figura. Az egyik legegyedibben gondolkozó művésznek tartom a színtéren. Tulajdonképpen amit szólóban csinál, azt lehet venni az Emperor egyenes folytatásának, továbbfejlesztésének. Persze azt elfogadom, ha valakinek ez már nem tetszik, de tény, hogy zenei értelemben nagyon másképp látja a világot, mint más. Nem is nagyon enged beleszólni senkit az alkotási folyamatba, mindent egyedül csinál, hogy teljes legyen az önkifejezése, és ne kelljen a legapróbb kompromisszumot sem kötnie. Ez a felfogás a black metalban gyökerezik leginkább, akárcsak a szólóban alkotott zenéi is, csak ettől azért jóval bonyolultabb a képlet.

Nehéz leírni szavakkal azt, amit hallunk tőle, bekategorizálni pedig még ennél is nehezebb. Az idén megjelent ’Amr’ lemezzel picit megpróbálta befogadhatóbbá tenni a zenéjét, ami így sem lett egy zuhany alatt dúdolható slágergyűjtemény, de az ’Arktis’ lemezhez képest valóban könnyebben emészthető. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan fogja élőben prezentálni a műveit, mert a sűrű hangszerelés miatt ez sem egyszerű dolog. Egy jól felépített és átgondolt műsort kaptunk, amivel próbált teljes áttekintést adni szólólemezeiből, amit a közönség néha kitörő tapssal, néha kővé dermedve fogadott. A terem egészén azt éreztem, hogy hozzám hasonló módon próbálják feldolgozni a látottakat, hallottakat, kisebb-nagyobb sikerrel. Én még a hazafelé vezető úton is csak csendben emésztettem az estét, és még napokkal utána is hatása alatt voltam. Teljesen letaglózott a Lend Me the Eyes of Millenia, a Samr és a záró Celestal Violence is. Akár minden dalt felsorolhatnék, mert mindegyikben volt valami különleges momentum, amitől eláll a lélegzete az embernek. Amit sajnáltam, hogy nem volt Emperor-dal, de persze erre számítani lehetett.

Lend Me the Eyes of Millenia / Arcana Imperii / Sámr / Pressure / Hiber / Pulse / Tacit / Until I Too Dissolve / Mass Darkness / My Heart in the North / The Paranoid / Celestial Violence /// Wake / Frozen Lakes on Mars / A Grave Inversed – The Grave

Nehéz összefoglalni az estét. Igazából azt kaptam, amit vártam. Mindhárom banda magas minőségben szállította földöntúli hangulattal felruházott varázslatos dalait. Elfogadom, ha ez a műfaj valakinek megfekszi a gyomrát és nem tud vele mit kezdeni, mert borzalmasan sűrű és összetett, de ezen az estén a színtér legnagyobbjai próbálták megértetni velünk zenébe ágyazott gondolataikat. Én úgy érzem, közelebb kerültem hozzájuk, és más érzéssel fogom ezután hallgatni a lemezeiket. Kiváló este volt, ami nagy eséllyel indul az Év Koncertje címért.

Szerző: Losonczi Péter
Fotók: Ihsahn Facebook-oldal
Köszönet az A38 Hajónak!