Egy híján fél évszázad hard rock: Uriah Heep, Amberjack – Akvárium Klub, 2018. 10. 23.

Egy híján ötven év – ennyi ideje aktív Mick Box és csapata. Bár akadtak hullámvölgyek karrierjük során, sosem tartottak szünetet, pedig a nyolcvanas évek közepéig zajló folyamatos személycserék miatt sokan úgy hitték, egyszer bedobták a törölközőt. Aztán Bernie Shaw és Phil Lanzon érkezésével megszilárdult a tagság, és az elmúlt harminckét évben mindössze kétszer változott: Lee Kerslake egészségügyi okok miatt távozott, Trevor Boldert pedig elragadta a Kaszás. A helyükre érkező Russell Gilbrook és Dave Rimmer a jelek szerint szilárdan tartják pozíciójukat, sőt erőteljes játékuk kifejezetten jót tett a bandának.

2018-ban megkaptuk a zenekar huszonkettedik stúdióalbumát, a ’Living The Dream’-et és ennek örömére a negyvenkét állomásból álló promóciós turnét hazánkban kezdték el. Teltház fogadta a veterán brit hard rock legendát, ám először az Amberjack lépett színpadra, akiket viszonylag rövid időn belül már másodszor láttam.

A nem olyan régen feltűnt kiváló hazai rockcsapatot már máskor is láttam, a hatvanas-hetvenes évek fordulóját idéző savas blues rockzenéjük (mostanában vintage rocknak hívják ezt az irányzatot) szemmel láthatólag szimpátiára talált az átlagosan hatvan körüli közönségnél. Programjuk gerincét a tavaly megjelent első albumuk, a ’Storm’ dalai adták, a legvégén bemutattak egy friss szerzeményt a jövő évben megjelenő második lemezről.

Tetszett ez a kásás hangzás, a gitárok nem voltak agyontorzítottak, a szólók ősi stílusban szóltak. Remete Marcel és Nagy Márk érzik a régi gitárjátékot, mégis friss, őszinte az egész.

Külön figyelmet érdemelt Budai Benjámin billentyűs játéka, aki kicsi Nord során káprázatos dolgokat művelt, legyen Hammond- vagy zongorahangzás. Egyéni szólójában sokféle stílust előadott (kicsit Jon Lord hatását éreztem ennél a résznél), mégis egységesen építette fel produkcióját.

Akadt olyan is, hogy egy dalban akár három hangszer is szólólehetőséget kapott (még a basszusgitár is) az öncélúság legkisebb gyanúja nélkül. Mindehhez jött a frontember, Láng „Egy óra múlva itt vagyok” Vince rekedtes, öblös hangja, ezzel vált kerekké, tökössé az egész produkció.

Azt gondolom, hogy ezek a fiatal srácok megtalálták saját hangjukat, és hazánkban akár vezető erői is lehetnek énnek a régimódi, mégis energikus stílusnak. Megérdemelt siker arattak, nemcsak a közönség, hanem a Uriah Heep tagjainak körében is, akik gratuláltak a hatosfogatnak fellépésük után.

Anywhere You Want / Cockroach / Coulda Been Love / My Sister / I Don’t Give / Man’s Gotta Do! / Anything / On Your Knees

Szűk fél órával később egy sejtelmes intrót követően öt, a magyar közönség számára jól ismert figura körvonala bontakozott ki a félhomályban, aztán belevágtak a legújabb lemez kezdődalába, a Grazed by Heavenbe. Nem fukarkodtak a friss szerzeményekkel, hiszen összesen hat nóta hangzott el a ’Living The Dream’-ről.

A klasszikus blokkban akadtak meglepő pillanatok: széles mosoly öntötte orcámat, amikor meghallottam a világ egyik legjobb orgonariffjét. Igen, a Rainbow Demonról beszélek! Nem sűrűn fordul elő ez a kiváló nóta a Heep bulijain, most nagyon helyesen elővették. További meglepetést okozott, hogy már a második helyen elnyomták az 1982-es lemez, az ’Abominog’ kezdetét, a Too Scared To Runt. Tudjátok, ez az album vezette a három LP-n át tartó Pete Goalby-korszakot.

A Lady In Blacket a fellépés derekán játszották – természetesen tetőpontra hágott a hangulat, ám jöttek még izgalmas pillanatok. A Gypsy - Look At Yourself - July Morning lánc újra nagy szólókra adott lehetőséget. Az utóbbi évek Uriah Heep koncertjeinek egyik üde színfoltja, hogy a klasszikus darabjaikat alaposan átvariálják, nagyon szellemes dolgokat raknak bele. Ilyen a Lady In Black dob-basszus játéka, a Sunrise klasszikus ihletésű billentyűzése az ének alatt vagy a Gypsy faék egyszerűségű riffjének feltöltése szellemes hangszeres betétekkel. Kimaradt – hála Istennek! – a Free Me és a Stealin’, amit viszont szívesen meghallgattam volna. Viszont bátor tett volt, hogy a ráadásban utoljára a Knockin’ At My Door hangzott el az új lemezről, nem tudom, hány banda engedne meg magának ilyet.

Ami a zenekar teljesítményét illeti, nem lehetett panaszra okunk. A Russell Gilbrook - Dave Rimmer ritmusszekció kiválóan teljesített, utóbbi káprázatos basszusszólót adott elő a July Morningban, még a ledek is villogtak hangszere nyakán. 2013-ban, amikor utoljára láttam a bandát, Dave csak vendégként játszott velük, akkor Trevor Bolder még a látható világban volt. Bár kitűnően pengetett akkor is, visszafogottabban viselkedett a színpadon. Most sokkal magabiztosabbnak tűnt. Russell Gilbrook szokás szerint iszonyatos erővel gyilkolta dobfelszerelését, egyszer le is amortizálta pergőjét, amit a technikus játék közben cserélt ki.

Mick Box hetvenegy évesen hallatlan könnyedén játszott, a gyors futamok is remekül működtek keze alatt, amit nem minden gitáros mondhatja el magáról ennyi idősen. Phil Lanzon komolyzenében gyökerező Hammond-játéka most is lenyűgözően szólt, klasszikus képzettségéhez nem férhet kétség.

És akkor elérkeztünk Bernie Shaw-hoz. Szeretnék róla is dicsérő szavakat mondani, sajnos nem tehetem. Először azt hittem, rosszul keverték hangját, mert nagyon hátul szólt az egész. Aztán rájöttem, ez nem véletlen, mert a halkabb részeknél nyilvánvalóan hangzott, nem ment neki az éneklés. Egyes dalokban irgalmatlanul erőlködött, azonban a hangok nem jöttek. A July Morningban a suttogása pedig fájt. Néha egy-egy magasabb hang sikerült, összességében azonban nem uralta a koncertet. Ahogy külsejét elnéztem, jelentős súlyfelesleggel is bírt.

Mindezek ellenére jó bulit láttunk. Örülök, hogy a Heep nem talált vissza a nyolcvanas évek soft rockos korszakához, és ez a koncerteken is így van. Újkori lemezeik is színvonalasak, méltóak hírnevükhöz, a teltház is azt bizonyítja, hogy a huszonegyedik század közepe felé ballagva még mindig felkeltik a rockrajongók figyelmét.

Szerző: Bigfoot
Fotók: Török Hajni
Köszönet a lehetőségért a LiveSoundnak!
További képek ITT