The Pineapple Thief: Dissolution

írta Wardrum | 2018.10.23.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Kscope

Weblap: www.pineapplethief.com

Stílus: progresszív / indie rock

Származás: Anglia

Dalcímek

Értékelés

Van egy-két zenekar, akiket a mai napig nem tudok hova tenni, és ennek a kompániának az egyik legillusztrisabb tagja a The Pineapple Thief. Az alakulat közel 20 éves múltra tekint vissza, vezetőjük Bruce Soord igazi zenei polihisztor, a zenekaron kívül is számos produkcióban működik közre (ezekből talán érdemes kiemelni a Wisdom Of Crowdsot és a Katatoniás vendégszereplést).

Mindennek ellenére nagyon későn tettek szert nagyobb ismertségre, számomra akkor vésődött be a nevük, amikor legnagyobb kedvenc ütősöm, Gavin Harrison csatlakozott hozzájuk. A ’Your Wilderness’ volt az első lemez, amin már a dobos játékát hallhattuk. Számomra rengeteg emlékeztes pillanatot tartalmazott az anyag, ragadós dallamok, a már megszokott módon agyas dobolás és a zenekartól elvárható mennyiségű köldöknézés. Ó, igen, ha valami nagyon hallatszik a TPT zenéjén, az a borongós, szürke, ködös, angol hangulat, ami majdnem minden ottani bandából árad. Az ő zenéjük különlegessége számomra az volt, hogy ezt a méla szürkeséget Gavin csatlakozása után egészen sikeresen összehozták a Porcupine Tree szellemi örökségével. Ez viszont egyben egy stigma is, ugyanis a zenéjük egyes elemeiben masszívan emlékeztet a fentebb emlegetett klasszikusra. Azt hiszem, ez egy olyan köpönyeg, amiből Bruce Soord most már egyáltalán nem fog kibújni. Nem fogok olyan messzire menni, hogy a TPT-t a szegény ember Porcupine Tree-jének hívjam, de sokszor kísértett ez a gondolat.

Aztán úgy alakult, hogy egy pazar koncert erejéig még élőben is tudtam tesztelni őket, ez azért meggyőzött arról, hogy van ám ennek a zenekarnak egy markáns, saját arca is. Ezzel a közös múlttal a hátunk mögött óriási kíváncsisággal vártam az új lemezüket, főleg annak fényében, hogy Harrisont állandósították a dobos poszton. Azért tetszett különösen a manchesteri megmozdulás, mert a zenekar élőben sokkal vaskosabban, arcbamászóan és maszkulinabb módon szólal meg, mint lemezeken. Igen, sajnos a lemezeken Soord nagyon hajlamos a szükségesnél jobban elhajlani a kockásinges, tornacipős indie-rock / pop irányba. Sajnos ez megtörtént az új lemezen is, rögtön egy zongorakíséretes balladával kezdenek, ami első számnak legalábbis meglepő. Ezt egy rockosabb környezetbe csomagolva a már előzetesen is ismert Try As I Might követi, ami szintén sajnos a gyengébb dalok közé tartozik. Nincsen benne húzás, nem ragadnak a dallamok.

A Threatening War is kifejezetten langyosra és lötyögősre sikerült ezek után. Már az előző albumokon is sokszor felmerült ez a probléma, sok dalt sajnos hazavág Soord énekstílusa, amit leginkább egy amolyan tenyérbemászó, fülbe sustorgó éneklésként tudnék leírni. Ki kell mondani, hogy vannak dalok, ahova jól áll ez az éneklés, de olyanok is, amiket kifejezetten hazavág. És azokat a dalokat nem fogja megmenteni Harrison pumpáló és energikus dobolása sem. Az Uncovering Your Tracks az első dal, ami egy picit be tudott rántani, sikerült jól eltalálni benne a finom-kemény arányokat és összehozni egy egységesen sötét hangulatot, ami erőteljesen emlékeztet a nagy előd ’In Absentia’ című remekére. És akkor jön az All That You’ve Got, ami végre egy kicsit a középtempók fölé merészkedik és egy kis életet lehel az addig eléggé langymeleg hangulatba, valamint leszállítja az első emlékezetes refrént is. Ugyanebben a cipőben jár a Far Below is, ami eszembe juttatta az előző lemez fülbemászó melódiáit és hangulatát. Itt már azért kezdett gyanús lenni, hogy a lemez második felére tartogatták az erősebb dalokat.

Itt egy akusztikus-énekes közjáték következik Pillar Of Salt címmel, amit nehezen tudnék dalként értékelni, maximum inkább csak hangulatkeltésként, de mint olyan, jól passzol a lemez központi dala elé. Vagy lehet, hogy csak én érzem központinak, de az biztos, hogy a White Mist mindenképpen a lemez legerősebb tétele, tökéletesen elegyednek benne a lemez langyos és forró pillanatai, a dal szerkezete és a benne megbúvó ötletek is a progresszívabb irányba mutatnak, és végre Harrison is elengedi magát a dobolás terén. A White Mist tipikusan az a dal, aminek a hallgatása közben azon gondolkozik az ember, hogy ha tudnak ilyet is, akkor miért nem szól így az egész lemez? Ami egyébként 43 perces, ehhez viszonyítva az itt tárgyalt dal a leghosszabb 11 percével, ami valamit azért mégiscsak üzen. Ezután már csak a kis egyszerűcske ötletre épülő andalgós Shed A Light maradt, ami bár kellemes hallgatnivaló, de nem igazán tesz hozzá semmit az élményhez. Folyamatosan azt érzem, hogy kontextusba kell helyezzem ezt a lemezt, és megemlíteni, hogy aki kíváncsi erre a zenekarra, az inkább az eggyel előbbi lemezzel kezdjen, ugyanis tetszik vagy sem, az egy sokkal jobb anyag lett.

Kár érte, mert témaválasztásában igen aktuális és reflektív lett az anyag. Soord szavaival: „Tágabb értelemben a lemez címe a kapcsolatok széthullását és a társadalmi szövet felbomlását jelképezi. Egy olyan korban, amikor közelebb kellene állnunk egymáshoz, mint bármikor, és mégis, sose éreztem magam ilyen távol a világtól. Egy forradalmat élünk át és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jót.„

A lemez kifejezetten jól sikerült borítója is ezt a jelenséget igyekszik ábrázolni. Egyébként érdekes adalék, hogy a kép a Stylorouge design műhely munkája, akik David Bowie és Pink Floyd borítókon is dolgoztak már, de a híres brit filmhez, a 'Trainspotting'-hoz is készítettek artworköket. Szóval az album tematikájából és az eddigi, zenekarral kapcsolatos tapasztalataimból kiindulva én egy sokkal katartikusabb élményt vártam a ’Dissolution’-től, és ki kell mondani, hogy ezt sajnos nem kaptam meg. Sok-sok emlékezetes pillanatot rejt ennek ellenére, ismerkedésnek azonban sokkal jobb szívvel tudom ajánlani a ’Your Wilderness’ anyagukat, ugyanis ott sokkal fényesebben tárul elénk a zenekarban rejlő potenciál.

Pontszám: 6