Régi szép idők kontra rideg jelen: Kamelot, Leaves’ Eyes – Barba Negra Music Club, 2018. 10. 09.

Volt itt már minden, albumkritika, koncertbeszámoló. A Kamelot nagyon-nagyon régi ismerős sokunknak. Szinte évente jönnek vissza hozzánk, bérelt helyük van a Barba Negrában is, és megbízhatóan hozzák a tömeget. Mármint a műfajon belül tömegnek számító nézőszámot. Megbízhatóan, rutinosan. Ugyanakkora áldás ez, mint amekkora átok. Ugyanis biztosak lehetünk abban, hogy ha van lemez, akkor az jó lesz, ha jönnek hozzánk, akkor nagy bulit fognak csapni. És sokszor ugyanez a baj is. Túl kiszámíthatóak, már nem kockáztatnak semmit. De azért jó kis este volt.

11 év. Ha jól emlékszem, ennyi ideje volt az a Wigwamos buli, amikor ugyanígy láttam a Kamelotot a Leaves’ Eyes kíséretében. Jesszus, mennyi minden változott azóta a zenekarok tagságában! A Leaves’ Eyesból nemcsak a zenekar arca, Liv Kristine lépett ki, de Alexander Krull vokalistát és Thorsten Bauer gitárost leszámítva egy teljesen más felállású zenekart láthattam.

Ennyi év és tagcsere után igazán kíváncsi voltam, hogy milyen irányba ment el a zenéjük, ugyanis őszintén szólva, nem követtem őket egyáltalán.  Amennyire emlékeimben él a 2007-es koncert, akkoriban sokkal inkább rámentek a szomorkás, gótosabb dallamvilágra, és igencsak komolyan vették saját magukat, amit nem nagyon tudtam eldönteni, hogy jól áll-e nekik.

Azóta úgy tűnik, sokat változtak, ugyanis a zene, amit ezen az estén hallottam tőlük, sokkal lazább, könnyedebb volt, mondhatni igencsak bulizós hangulatot csaptak. Zeneileg immár sokkal közelebb éreztem őket az északi folk zenét metallal elegyítő bandákhoz, elsőre például a Túrisas ugrott be róluk. Persze, amikor Krull a szájához emelte a mikrofont, akkor azonnal elment a zene egy Amon Amarth-os irányba, ami szintén izgalmasabb volt, mint az a stílus, amit emlékeim szerint képviseltek 11 éve.

Egy szó, mint száz, a két fentebb említett zenekar elegyét hallottam bele a Leaves’ Eyes zenéjébe, ami sokkal meggyőzőbb volt számomra, mint a majd egy tucat évvel ezelőtti tucatprodukciójuk, de még mindig nem elég jó ahhoz, hogy otthon is betegyem bármelyik lemezüket a lejátszóba.

Elina Siirala finn hölgyemény lépett a zenekari alapítótag, Liv Kristine helyébe, és bár valóban egy másfajta, fiatalos és friss kisugárzást hozott a színpadra, de nem tudott számomra maradandót alkotni, jelenleg nehézséget okoz számomra felidézni az orgánumát is.

A dalokon hallatszott, hogy írásuk közben végig a koncerthelyzetet tartották szem előtt, a kreatív folyamatokat alárendelték a közönségugráltatás-énekeltetés irányelvének. Semmi gond nincsen ezzel, sok banda él meg remekül ebből, de ami közös bennük, hogy hozzám egyik sem tud közel állni, és így a Leaves’ Eyes sem. Személyes preferenciáimat félretéve azt azért ki kell mondani, hogy a Leaves’ Eyes tisztességes bulit hozott össze, előzenekar-státuszuk ellenére is rengetegen voltak kíváncsiak rájuk, és láthatóan jól érezte magát a közönség is.

Sign Of The Dragonhead / Across The Sea / Swords in Rock / Edge of Steel / Riders on the Wind / Hell to the Heavens / Beowulf / Blazing Waters

Néhány hónapja elég váratlanul ért bennünket a hír, hogy az epikus mozdulatairól és eszméletlenül lendületes és sodró dobolásáról híres Casey Grillo 21 év után otthagyta a Kamelotot. Engem személyesen is elég rosszul érintett ez a hír, ugyanis amióta zenével foglalkozom, elég nagy hatással volt rám Casey dobolása és az, amit a Kamelothoz hozzátett. De az élet megy tovább, emberek jönnek-mennek, és én elég nyitottnak éreztem magam Johan Nunez játékára is. Aztán csalódnom kellett, a zenekar legutóbbi lemeze nem igazán váltott be semmilyen reményt. A Kamelot fejlődése megrekedt. És a fejlődést nem úgy kell érteni, hogy azt várnám minden lemezen, hogy valami teljesen kiszámíthatatlan, stílustalan katyvaszt halljak. A Kamelot legyen Kamelot. De mostanában már annyira „Kamelot” lettek, hogy a ’The Shadow Theory’ semmi, de semmi meglepetést nem tartalmazott, de még csak izgalmas pillanatokat sem. Meg kell ismételjem magam, és ki kell mondanom még egyszer azt, amit a lemez kritikájában írtam: a Kamelot elkezdett biztonsági játékot játszani. Rendben van, hogy kiforrott a végleges és jellegzetes stílusuk, de ez nem mentség arra, hogy sorozat-gyártott lemezt adjanak nekünk.

Sajnos ezektől a gondolatoktól egyáltalán nem tudtam elvonatkoztatni a koncert alatt sem, de azért sokat oldott a hangulatomon az, hogy így vagy úgy, még mindig egy kiemelkedően jó és lehengerlő erejű koncertzenekarról beszélgetünk. Bizony, ha az ember Kamelot-koncertre megy, akkor most és mindörökké biztos lehet abban, hogy ha törik, ha szakad, jól fog szórakozni a pénzéért. De hát ez megint csak olyan dolog, amit már a metrón is tudtam, amikor döcögtem a koncert felé.

De az biztos, hogy a számos Kamelot-koncert közül, amin megfordultam, ez volt az, ami előtt igazán nem éreztem semmi kíváncsiságot vagy izgatottságot. Egészen a koncertet megelőző 5 percig. Mert ott azért már kezdett bizseregni valami, Karevik ide, Nunez oda, mégiscsak fogunk hallani egy rakás jó dalt. És igazam is lett, egészen pofás kis dalcsokrot hoztak el nekünk, tiszteletben tartva, hogy azért mégiscsak az új albumot turnéztatják, de kielégítve a magamfajta lánctalpas Kamelot-rajongó igényeit is.

A Phantom Divine közepesen gyenge Kamelot-panelekből építkező dal, de nyitásnak végül is megfelelt, power metalos húzásával szépen hangulatba tudott minket hozni. Ezután rögtön a második dallal már meg is dobogtatták a szívemet, mert a ’Ghost Opera’ egyik legnagyobb tételét, a Rule The Worldöt húzták elő a kalapból. Itt alkalmam nyílt meghallgatni, hogyan értelmezi újra az új dobos Casey eszement szólóját a dal közepén. Vagyis alkalmam nyílt volna, viszont mikor odapillantottam, nem Johan Nunezt láttam. Mégis mi van dobos fronton, most már mindig valaki más fog ott ülni? Aztán kis nyomozás után kiderült, hogy Nunez egy izomszakadás miatt sajnos hónapok óta kényszerszabadságon van, így Alex Landenburg (Chyra, Rhapsody) ugrott be a helyére.

Bár Landenburg az utolsó pillanatban érkezett kisegíteni a zenekart, azóta már eltelt jó néhány hónap. Ennek ellenére valamiért mégis nagyon érződött a jó szorosra húzott biztonsági öv a játékán. Csak a legelemibb, legszükségesebb dolgokat tette bele a dalokba. Bár Nunez játéka sem volt valami meggyőző a lemezen, de annak fényében, hogy egy évvel ezelőtt Casey Grillo ült abban a székben, ez azért elég hervasztó. Sebaj, olyan dalok, mint a The Great Pandemonium vagy a When The Lights Are Down azért hamar segítettek túllendülni ezen a szomorúságon.

Innentől kezdve nem tudok túl sok mindent írni, amit ne mondtunk volna el ezerszer Kamelot-lemez és -koncert kapcsán. A hangulat remek volt, Tommy Karevik sikeresen a saját oldalára állította a közönséget és végig megnyerő magabiztossággal és szinte kristálytisztán énekelt. Unalmas klisé lenne részemről elkezdeni a mélázást azon, hogy mégis mennyire (nem) tudott Khan örökségéhez felnőni, de mindamellett remekül passzol a zenekar élére.

A szetlistát mintha csak vonalzóval és centivel rakták volna össze, 3 újkori dalra mindig jutott azért egy kis visszakacsintás, például a Veil of Elysium, Here’s To The Fall és a Ravenlight trióját követte a March of Mephisto. Ez csak egy kiragadott pillanat, de végigkísérte a koncertet ez az érzet. Talán annyit azért érdemes megemlíteni, hogy a szokásos billentyű- és dobszólót megkavarták annyival, hogy Landenburg és Palotai közösen, egy előre megkomponált blokkot adtak elő, ami azért üdítő változatosság volt.

Az eggyel ezelőtti lemez, a ’Haven’ dalai egyébként továbbra is jól működnek élőben, kaptunk is belőlük néhányat. A programot elnézve egyébként az az érzés környékez, hogy a zenekar is érezte, hogy nem nagyon kell erőltetni az új lemezt, de ha már játszottak róla, azért választhattak volna combosabb tételeket. Persze a ráadásként ellőtt Liar Liar azért ezt a számlát is kiegyenlítette többé-kevésbé.

A műsor jellemzésén kívül minden, amit mondanék, csak önismétlés lenne, hiszen mint már arról sokszor megbizonyosodtunk, a Kamelot-koncert mindig a profizmus ünnepe. Karevik kristálytiszta éneke, Sean Tibbets és Thomas Youngblood tűpontos és makulátlan játéka, vagy Oliver Palotai ihletett billentyűzése mind-mind megvoltak, ezen a téren nem változott semmi.

Ellenben szeretném kiemelni Lauren Hart (Once Human) teljesítményét, egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy beugrós, hanem frontasszonyhoz méltón lakta be és töltötte ki a színpadot perfektül hozva nemcsak az énekes részeket, hanem a hörgéseket is, de annyira, hogy a March of Mephisto alatt az jutott eszembe, hogy ez ezerszer a becsületére válna Shagrath-nak, a dal eredeti vendégének is. Sajnáltam, hogy a ’Silverthorn’ lemezt csak egy dal képviselte, számomra talán az utolsó olyan album, ami még őriz valamit a zenekar régebbi énjéből.  

Tulajdonképpen előre tudtam, hogy mit fogok szólni ehhez a koncerthez. Előre tudtam, hogy fanyalogni fogok azon, hogy az újkori Kamelot nem ér fel régi önmagához, és hogy minden ízükben biztonsági játékot játszanak a műsorösszeállítással, de azt is tudtam, hogy mindemellett immár sokadszorra fogom látni, ahogy egy vérprofi produkció végiggyalulja a budapesti éjszakát. Lehet, hogy nem láthatjuk többet Roy Khant a Kamelot élén újra és újra meghalni a színpadon, vagy Casey Grillo őrült dobverőpörgetéseit és átszellemült arcát. Ezek pótolhatatlan dolgok. De a franc essen bele, ez még mindig egy jó produkció! Nem OLYAN jó, de jó. Vajon meddig?

Phantom Divine (Shadow Empire) / Rule The World / Insomnia / The Great Pandemonium / When The Lights Are Down / End of Inoocence / Veil of Elysium / Here’s to the Fall / RavenLight / March of Mephisto / Karma / Amnesiac / Szólók / Sacrimony (Angel of Afterlife) / Burns to Embrace / Forever /// Liar Liar (Wasteland Monarchy)

Szerző: Wardrum
Fotók: Savafan
Köszönet a lehetőségért a Hammer Concertsnek!
További képek ITT