Dilemma: Random Acts Of Liberation

írta karpatisz | 2018.10.29.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Butler Records

Weblap: http://dilemma.band/

Stílus: progresszív rock / alternatív rock

Származás: nemzetközi

Dalcímek

Értékelés

Rengeteg olyan zenekar van a progresszív műfajban, akik nem kerültek valami miatt a reflektorfénybe. Így van ez a Dilemmával is, hiszen maga a zenekar már a kilencvenes évek közepén aktív volt, meg is jelent akkoriban egy lemezük ’Imbroccata’ címmel. Sok éves kihagyás után 2012-ben tartottak egy „reunion” bulit, ami után felmerült a folytatás kérdése. A második album írásának a kezdetén azonban a csapat énekese, Danny Butler távozott a csapat soraiból. Ekkor mintha hibernálódott volna a zenekar. Később a megüresedett frontemberi posztra a Frost*-ból ismert Dec Burke énekes/gitáros érkezett. Ahogy a főnix újjáéled a hamvaiból, úgy kelt életre a Dilemma is, akik hosszú évekig a próbateremben dolgoztak azért, hogy végre megtörténhessen a csoda.

Az alapító Robin Z még mindig ott van a csapatban, Collin Leijenaar nemcsak a dobok mögött aktív, hanem ezúttal már a produkció irányítását is kézbe vette. A zenekar az új énekessel erőre kapott és végre lehetőség is adódott, hogy eljussanak a műfaj fényébe. Ehhez meg is kapták az ajánlólevelet két kiváló zenésztől: Mike Portnoytól és Arjen Lucassentől. A „munkamániás” dobos mindig is híres volt, arról, hogy felkarolja a szcéna tehetséges zenekarait, de nézzük csak, milyen ajánlót küldött a ’Random Acts Of Liberation’ lemezhez: „A fenébe! Ez egy újabb nagyszerű prog kiadvány! A Dilemma új anyaga egy modern progresszív rock album, a Spock’s Beard, a Frost*, a Haken és Steven Wilson vonalán. Collin barátom nagyszerűen dobol az albumon és Dec Burke dallamai igazán megragadtak. Rich Mouser pedig ismét varázsolt!”

Bevallom őszintén, a „nagy szavak” először még nem igazán fogtak meg, aztán megérkezett az a dal, ami viszont teljesen kíváncsivá tett. Néha bizony nem kell más, csak egy jó refrén és egy jó dallam, hogy az ember fantáziája beinduljon.

A ’Random Acts Of Liberation’ zeneileg érdekes, mert egyszerre mutatja a dalcentrikus, régi vágású progresszív muzsika műfaji jegyeit, de ugyanakkor megvan benne a mai modern, leginkább Steven Wilson által képviselt egyéniség. A lemez első pár dala igazán fogós, ahogy a nyitó The Space Between The Waves is mutatja. A folytatásban sincs ez másképp, hiszen a kilencvenes évek legnagyobb hatású anyagai is visszaköszönnek egy-egy apró pillanatban, gondolok itt például a Dream Theater ’Awake’-jére, de a Dilemma a dallamos oldalról, például a Toto érzéki dallamosságából is tudott meríteni. Mindezt úgy teszi, hogy az embernek nincs olyan érzése, hogy egy klónt hallgat. Az egyediség és az eredetiség egyértelmű. Az Aether című tételben először a lírai megközelítéssel találkozunk, majd jön a sötét és borongósabb hatású matekos oldal. Dec Burke hangja ezúttal igazán érzéki, amelyet később még női vokállal is megtámogatnak. Ha már szóba került a legendás nyolcvanas évekbeli csapat, a Toto, akkor viszont a legszebb példa az All That Matters, amivel a lemezen találkozhatunk. Ez a dal olyan jól sikerült, hogy bármikor vettem elő, rögtön táncra is perdített. Akár egy vasútállomás peronján is! Persze csak képzeletben, mert hát... botlábakkal nehezen boldogul az ember, és persze a jelenség is több lett volna, mint ciki.

A korong második fele viszont egyértelműen a progresszív műfajból táplálkozik, hiszen rengeteg összeillesztett témát találunk egymás mellett. A hatodik daltól kezdve már elmaradnak a könnyed dalszerkezetek, és jönnek azok a dalok, amihez már le kell ülni. Csend és nyugalom, valamint maximális odafigyelés kell, mert különben nem jön át a mondanivaló. Az ütőhangszeres alapokat itt több esetben loop segítségével hozzák, ami már önmagában egy különleges hangvételt biztosít. A Prodigal Son mellett a Pseudocomaphobia és az Openly azok a dalok, melyek ezt a világot képviselik. A kiadvány végső szakaszában sincs ez másképp, hiszen ott is hozza a csapat azt, amit már megismertünk tőlük. Lehet az a közel hatperces Play With Sand, vagy épp a lírai vonalat erősítő Wonder (Not Of My Own). Egy pici hiányérzet itt már támadt bennem, mert azok a fogós tételek, amivel a lemez elején találkozhattunk, itt elmaradtak. Az utolsó pár dal minősége is kiváló, de a változatosság jót tett volna nekik, például egy olyan dal, mint az Amsterdam (This City). Szerintem ezek azok a típusú dalok, amivel az új Dilemma meg tudta mutatni, hogy igenis van helyük a műfaj első osztályában.

Pontszám: 8.5