Whitesnake: Unzipped

írta CsiGabiGa | 2018.10.20.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Rhino Entertainment

Weblap: https://whitesnake.com/

Stílus: hard rock

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

Halleluja és azt a teremburáját! Halleluja, mert David Coverdale nem az agyonjátszott balladáit (Is this Love, The Deeper The Love, Sailing Ships) dolgozta fel újra Joel Hoekstrával az oldalán, és azt a teremburáját, mert nem is dolgozott fel semmit, azt mondta, az új gitáros foglalkozzon az új lemez dalaival, amíg ő meg elmolyol a régiek közt turkálással. Halleluja, mert Doug Aldrich akusztikus gitáron is bebizonyítja, hogy kiváló gitáros, és azt a teremburáját, mert ez azt jelenti, hogy Covi csak a padláson talált kincseket porolta le (remaszterizálta) és kész az új album.

Halleluja, mert összehozott egy nagyon jó hangulatú akusztikus válogatást, melyen még egy kiadatlan felvétel is van, és azt a teremburáját, mert egy dalért ugyan meg nem vennék egy ilyen válogatáslemezt. Halleluja, mert tulajdonképpen a kilenc dalból mégis négy kiadatlan, és ez már valami, és azt a teremburáját, mert a talált hat Doug Aldrich-kincs mellé a maradékot viszont a 2000-es szólólemezéről származó számokkal töltötte fel.

Halleluja, mert legalább nem csináltak egy összecsapott feldolgozásalbumot, ezeket a dalokat a maguk idejében valóban gyönyörűen meghangszerelték. Ahogy a stáblistából is látszik, három részből áll a műsor, a 2000-es 'Into The Light' szólólemez két nótája (Love Is Blind, Wherever You May Go) gyakorlatilag változatlan formában, némi ráncfelvarrással (ebben már van gyakorlata az énekesnek) került fel rá. Nem nagyon hallottam különbséget, talán itt-ott meghúzták kicsit a bőrt – akarom mondani a potit –, hogy dinamikában az újabb felvételekkel egálba kerüljenek. Viszont van egy kiadatlan felvétel – a stáblista alapján szintén ebből a sessionből –, mely az egyetlen új dal a lemezen, viszont nem érzem, hogy kilógna a sorból. A két gitáros neve nem sokat mond a hard rock muzsika rajongóinak, de Earl Slick azért nem kispályás: John Lennon és Yoko Ono bandájában, valamint David Bowie mellett is játszott.

Halleluja, mert a Doug Aldrich-korszak két kiváló stúdiólemezére épül tulajdonképpen ez a válogatásalbum. A 'Till The End Of Time – kis helyesírási hibával – gyakorlatilag ebben a formában szerepelt már a 'Good To Be Bad' lemezen is, csupán egy plusz L betűt tettek hozzá, azt is minek. A Summer Rain és a Forevermore akusztikus változatát is hallhatták már azok a rajongók, akik a 'Good To Be Bad' vagy a 'Forevermore' limitált változatát vásárolták meg (a Summer Rain a japán verzión is rajta volt bónuszként), az igazi érdekesség az a három dal, melynek szintén elkészült a – hasonlóan kiváló minőségű – akusztikus adaptációja, de végül nem használták fel bónusz dalként.

Azt a teremburáját, azt a két bónuszdalt nem nagyon értem. Mármint hogy mi értelme volt. Az 'Into The Light' hangsávjából kiszedték a vonósokat és feltették amolyan karaoke verziónak. Vagy mitt'én minek. Mert a vonósok nem vonulnak végig az egész dalon, a Wherever You May Go-ban alig több mint egy percig szerepelnek, és a másik dalnak is csak kábé felében. Most akkor ezt gyakorolva lehet jelentkezni az új lemez szimfonikus csapatába?

Halleluja, mert a kétlemezes verziót kaptam meg a kiadótól, ami majdnem három lemezt ér. Mert amíg a box második lemezén csupán a 'Starkers In Tokyo' felújított változata van, a kétlemezes anyagra rátették – az egyébként a negyedik lemezen szereplő – 'Starkers In New York' koncertanyagát is. A bónuszok bónusza! 2008-ban Doug Aldrich társaságában csinált hasonló turnét Coverdale, mint 1997-ben Adriannel. És bár a nagy klasszikusokat kötelező volt itt is elsütni, de az aktuális 'Good To Be Bad' lemez három dalát is lecsupaszították. És nem azokat, amik a stúdió verzióban is szerepelnek! Rövid az anyag, csupán 28 perc az egész, de Aldrich bizonyítja, hogy nem véletlenül választották be olyan zenekarokba, mint a Whitesnake, Dio vagy éppen mostanság a The Dead Daisies.

Halleluja, mert a 'Starkers In Tokyo' végre tisztességesen megdörren, az eredeti verzióban a gitár olyannyira hátul szólt, amennyire Adrian Vandenberg hátul játszott a sarokban. Az új felvételt a másik mellé tettem: ég és föld a különbség! Az akusztikus gitár gyönyörűen szól, van dinamikája, szinte úgy érzed, hogy a dobgitár belsejében együtt rezonálsz a mély húrokkal. Cserébe viszont Covi hangja rendesen – talán kicsit természetellenesen is – meg van visszhangosítva. Túltolták, na! Szó szerint. A potit. Naná! Mégiscsak ő a főszereplő.

Azt a teremburáját, azt a két bónuszdalt nem nagyon értem. Mármint hogy mi értelme volt. (Vagy ezt már írtam?) Ez most a másik két bónusz. A tokiói bónuszok. Szerintem nem véletlenül maradtak le annak idején. Az Only My Soul a capella verziója hardcore rajongók számára lehet érdekes, mert a 'Northwinds' albumról azért nem sűrűn énekel Covi. Itt is valami hirtelen jött ötlettől vezérelve kezdett bele, megnézném a videón Adrian arckifejezését: ez nem volt ideírva! Rövid, egy perces részlet, nem igazán önálló dal, ahogy a Fool For Your Loving is csak megmutatja magát, ez sincs két perc összesen, de ennek talán van annyi értelme, hogy a 2008-as koncerten hasonló hosszúságú részletet nyomnak el Aldrich-csal. Lehet hasonlítgatni a kettőt.

A többi lemezt nem hallottam, nem láttam, de az eddigiek alapján a várakozásaimnál sokkal izgalmasabb a kiadvány. És bár megvan a 'Starkers In Tokyo' DVD is eredetiben, ha ennyire feljavították a képet is, mint a hangot, akkor az is nagyszerű lehet. Összességében több a „halleluja” az írásomban, mint az „azt a teremburáját”, szóval azt hiszem, erre mondják, hogy pozitívan csalódtam. Doug Aldrich nagyszerű gitáros, és a vele írt lemezek ott vannak a korábbi alkotásokkal egy szinten. Ezek az akusztikus feldolgozások is bizonyítják. Még ha soha nem is lesznek olyan hallgatottak, mint amazok.

Pontszám: 8.5